Pápa és Vidéke, 15. évfolyam 1-113. sz. (1920)

1920-01-22 / 3. szám

XV. évfolyam. Pápa, 1920 január 22. 3. szám. PÍPA ÉS VIDÉKE POLITIKAI HETILAP ei A PÁPAI KERESZTÉNY SZOCIÁLISTA PÁRT HIVATALOS LAPJA —>••-•• Megjelenik minden pénteken. — Előfizetési ár: Egésc évre 5« K, fél évre 25 K, negyed évre 12-50 K. Egyet szám ára 60 fillér. FŐSZERKESZTŐ: KECSKÉS LAJOS FELELŐS SZERKESZTŐ: BOKSAY ENDRE Szerkesztőség: Tisztviselőtelep 20. szám. A kiadóhivatal veiettje: Tomor Vince (ker. szociillsta pártiroda) F6-tér. hova ai elíflzetésl is hirdetési dijak kOldenddk. ft 1 iszek a nemzetek fölött lebegő isteni igazságban. Hiszek a bün bünhődésébe, az erény diadalába. Hiszek a magyar múlt erőinek letörhetetlenségébe. Hiszek zokogó lelkem minden erejével a föltámadásban. Ez az én csillagom a gyászba borúit magyar égen, ez az én mécsesem a halálos sötétségben. Ha sirt emlegetnek, én e csillagba kapaszkodom, a kétségbeesés örvényébe rohanók felé ezt a mécsest lobogtatom. A gyászlobogókon is, amelyek

f mint halálmadarak suhognak a januári estben, ezt himezgetem: Fültámadunk! Látom én is a tátongó nagy sirt. Hallom én is a koporsó ácsolását. Értem én is, hogy a frakkos urak Párisban mit tervezgetnek. Tudom én is, hogy átszúrt szivvel, fölvágott erekkel élni nem lehet. S mikor mindezt látom, hallom, értem, tudom, akkor újra csak azt rebesgetem: Hiszek a föltámadásban! Végigjártátok-e már a magyar századokat! ? Ugy-e mennyi szenvedés, mennyi fájdalom lüktet bennök. Volt-e nekünk másunk a'múltban is, mint keresztünk!? Ha néha-néha kisütött a Nap, milyen hamar nyargalt rajtunk végig újra egy-egy kegyetlen zivatar. Hánykor hitte már a világ, hogy a múlté vagyunk s mi újra erőre kaptunk! Temetői csend ülte meg már sokszor a Duna-Tisza táját, de aztán újra felcsendült az élet muzsikája! Igaz, hogy ilyen szegény, üres lélekkel tán még sohsem léptünk rá a Kálvária-útra. Gyökérzetünk valahogy kezdett kihúzódni a múlt rétegeiből. Nemzeti öntudatunk elhalványúlt. Valahogy kezdtünk már kikerülni nemzeti múltunk erőinek hatási köréből. Fajiságunk háttérbe szorúlt irodalmunkban, sajtónkban. Idegen, a mi ezredévünkkel homlokegyenest ellenkező eszméket csempésztek közénk, amelyekről azt hirdették prófétáink, hogy keleten nyugativá tesznek bennünket. Oh igen, sok, tengernyi a vétkünk múltunk, nemzetiségünk ellen. De megláttuk vétkeink sokaságát — s ez ezeknek a kegyetlenül őrlő napoknak egyetlen vigasza. A gyilkos álomból kezdünk ébredni. Fájó, ezerszer megmérgezett lelkünk ráborúl a magyar múltra, a bánat könnyeitől ázik orcánk. Az üszkös romok között egymásra nézünk, egymásra ismerünk, összeölelkezünk, mi, a maroknyi megmaradottak . . . Ezért hiszek én, ezért higyjetek ti is! Gazdaságilag, anyagilag letörve, kirabolva állunk itt kicsire szabott szegény Magyarországban. Meg vagyunk fosztva a modern állami élet majd minden forrásától. A Kárpátok Isten-tervezte védfala már nem a magyar Alföldet védi. Természetes határok nélkül, boszútól lihegő szomszédok közt állunk. De gazdasági erőkkel erkölcsi erőket gúzsba kötni s nem letörni lehet! Konferenciák természetes erkölcsi erőkön erőszakot elkövetni sohasem fognak! Éppen ezért mosolygó kék lesz még a gyászba borúit magyar ég! Halljátok, ti csüggedők, kétségbeesők, a fanatikus hit evangéliumát: Föltámadunk! Szenvedjetek, dolgozzatok, higyjetek, imádkozzatok, áldozzatok, lángolóan szeressétek a tövissel koronázott, halálra itélt, letiport, kirabolt, meggyalázott szegény magyar Hazát s akkor egyszer, tán hamar, tán már mi mostaniak, őszbe borult fejjel, de ünnepelünk! Húsvéti harangzúgás száll felém a borús magyar jövőből: a nagy ünnep fölséges himnusza! Tavaszi erők lüktetését érzi gyászoló lelkem a romok alatt: győzelmi babért fon a jövő Hunnia vérző homloka köré! ... A nagyczenki sirbolt körül, a kassai dómban, a kárpáti jeltelen sirok között, gyászoló székely földön, Erdély bércei közt jár százszor naponként a lelkem. Némán, nesztelenül, mint a fájdalom . . . Idegenben vagytok, de így ezerszer inkább a miénk vagytok! Legyen álmotok nyugodt, csendes. Tán tavaszra, tán a nyáron, nem tudjuk mikor, de egyszer eljövünk értetek . . .