Pápa és Vidéke, 15. évfolyam 1-113. sz. (1920)

1920-08-01 / 53. szám

XV. évf. 53. szám. Vasárnap — Pápa, 1920 augusztus 1. Ara 80 fillér. Pályaudvaron 1 korona melöíizeíés: w | heflesztéhy politikai napilap Figyelő. Szerkesztőség ós kiadóhivatalt Török Bálint u. 1. §e Telefon 11. Augusztus elseje a keresztény sajtó ünnepe mindenütt a Csonka-Magyarországban. A sors rendelése, hogy ez az ünnep egybe esik egy másik ünneppel, a proletárdiktatúra bukásának évfordulójával. És igaza van a sorsnak: | a kettő között szors összefüggés van, szinte azt mondhatni, hogy mai győzedelmes keresztény sajtót a proletárdiktatúra termelte meg. Voltak ugyan — kevés számban — a proletárdiktatúra előtt is keresztény sajtóorgánumok, de olvasótáboruk kicsiny volt és igy szavuk a pusztába kiáltóknak szava volt, amelyre nem adott visszhangot a társadalom. A keresztény társadalom bűne és szégyene volt az, hogy egy kilencvenöt százalékban keresztény országban a sajtóorgánumok kilencvennyolc százaléka nem keresztény kézben volt. A keresztény társadalom bűne és szégyene volt az, hogy mig a keresztény eszmékért küzdő lapok olvasótáhor hiányában csak alig-alig tengődtek, addig a keresztény eszméket uton-utfélen gyalázó, sárbatipró zsidó lapok meghíztak a keresztény olvasótábor filléreiből. Meghiztak és kezükbe vették a magyar közélet irányítását, a maguk embereiből csináltak vezető embereket a politikában, a társadalomban, a tudományokban, az iródalomban, a művészetekben, égen és földön, szárazon és vizén — mindenütt. Aki az ő szektájukhoz tartozott, az — lehetett bár olyan kis kaliberű ember, mint egy porszem — nagy ember lett, mert vállaikra emelték; aki a mi emberünk volt, lehetett bár az egész ország és az egész világ által hódolattal tisztelt óriás, azt letörték és belé fojtották a szót A városházán és a képviselőházban, a közigazgatásban és kereskedelemben és mindenütt, ahová a kezük csak elért, megteremtették embereikből a klikk-uralmat, amivel prostituálták az egész országot. Mikor már ennyire jutottak, megkezdték a nyilt támadást kereszténységünk és magyarságunk ellen és nyakunkra hozták az ő vérük gyümölcsét: a Károlyi forrodalniat és a proletárdiktatúrát. A Pesti Napló hozta az őszirózsás forrodalniat, az Est már decemberben megváltó Krisztusnak hirdette Kun Bélát, a Világ nyakunkra hozta a szabadkőműveseket, a Népszava a szociálista-kommunistákat, a Nap és Az Újság és a többiek pedig üvöltöttek nekik és ellenünk. A proletárdiktatúra után, amely alatt még a lélekzetünket is elnyomták, rájöttünk arra, hogy keresztény sajtó nélkül nem élhetünk egy pilanatig sem. Megteremtettük a romokból, erőssé tettük. De ma — mintha újból kezdenénk a régi nemtörödöm séget. Magyarok, hát elfelejtettük, mit köszön hetünk a zsidó sajtónak? Ha nem, akkor csak a keresztény sajtót támogassuk, mert ha ezt elmulasztjuk, az újra munkához látott ellenséges sajtó terrorfiuk kezére és kötelére ad bennünket újból az utolsó csecsemőig! A kommün bukása után tele szájjal kiáltottuk: „le az élősdi zsidó sajtóval" és tüntetőleg csak keresztény lapokat olvastunk. Ma pedig hány keresztény ember kezében lehet látni a forradalom levitézlett lapjait! Hát nil még a magunk kárán sem tanultunk? Vagy megint szalmalág volt csak minden? Egy évvel a diktatúra bukása után. R munkás-, a zsidó-, a tisztviselő- és az agrár-kérdés. Hétfőn, augusztus másodikán lesz egy éve, hogy megbukott a magyar tanácsköztársaságnak nevezett proletár-diktatúra. Egy esztendeje annak, hogy az ország megszábadult attól a söpredéktöl, amely jólétet és megváltást igért, de csak terrort és nyomort hozott s az ország nyakára hozta a románokat és a gyalázatos neuilly-i békét, amely sirba temette az integer Hungáriát, az egységes Magyarországot. Egy éve ennek s ma, amikor egy mozgalmas, eseményekben gazdag év távlatából nézünk vissza a letűnt proletárdiktatúrára, önként kell, hogy fölvetődjék bennünk a kérdés : mi történt azóta és ha látjuk, hogy sok minden, aminek már régen meg kellett volna történnie, még mindig késik, nyugtalanul kérdezzük maguuKtól: mire várunk még? Ha nem is foglalunk el a mai kormánnyal szemben ellenzéki álláspontot, hanem a józan várakozás álláspontjára helyezkedünk, meg kell állapitanunk, hogy a forradalom áltat felszínre dobott négy fontos gazdasági természetű kérdésben, amelytől az ország nyugalma és konszolidációja függ, lényegesebb lépés nem történt. Ez a négy égetően fontos kérdés: a munkás-, a zsidó-, a tisztviselöés az agrár-kérdés. — Az októberi forradalom nemzeti forradalomnak indult ugyan, de az őszi rózsa és a háromszínű trikolór csak pár napos függvénye és külsősége volt ennek a forradalomnak, amelynek hátteréből egyre jobban kibontakozott a szociális forradalom képe. Az őt esztendős háború rokkantá tette a társadalmi osztályokat a fronton és idehaza egyaránt, megszenvedett a munkás, a tisztviselő, a földmives és a zsidóság egy része is, azonban a zsidóság túlnyomó része a háború alatt a hadseregszállitás, a papirbakancs, a papirposztó, a rossz kórházi koszt, a sózott marhák, az uzsorás kereskedelem és egyéb zsiros üzletek révén magához ragadta a pénzt és a vele járó jólétet és hatalmat. Azok az osztályok, amelyek a háború alatt elvéreztek, ökölbeszorított kézzel látták ezt és itt kezdődött a zsidó kérdés. Az októberi forradalmat a háborúban megszenvedett osztályok örömmel fogadták, mert meghozta az ötéves szenvedésük alatt annyiszor áhított békét. Ki gondolt akkor arra, hogy ennek nagy ára tesz? A falu hazament, kifáradt a háborúban, elfásult. A munkás hazament, egyenesen bele a szociáldemokrácia karjaiba, amely — hiven létfeltételéhez : aratni a nyomorból — a háború alatt mejgerősödött és hatalomra törekvő vezérei biztatására elvetette nyíltan bevallott gazdasági céljait és teljes erejével titkolt politikai céljainak elérésére törekedett, amelynek gyümölcse a kommunizmus, a proletárdiktatúra, Kun Béla és Szamuelly uralma lett. Ebben az uralomban jelentős szerepet vitt a zsidóság aljas söpredéke, amely nyíltan keresztényellenes terrort fejtett ki. Ez újból hatalmas lökést adott az antiszemitizmusnak, amely most már észrevétlenül átsiklott az általánosítás mezejére: a gazdagokat a hadimilliók, a söpredéket a proletárdiktatúra miatt vádolja és a zsidóság becsületes részével sem tesz kivételt. A proletárdiktatúra a munkásság gazdasági céljait tönre tette, sárba tiporta, tönkre tette a tőkét és a termelést és ma itt áll kevés munkaalkalommal és bérrel a nagy drágaságban, kétségbeesve — szóval egy új szociális forradalom előestéjén. Hasonló a helyzete a tisztviselőknek is. Itt az ideje teiuit, hogy rendezzék a munkás és tisztviselő kérdést. A munkáskérdést csak a legszélesebb szociális alapon lehet rendezni — ez a legjobb ellenszer a kisértő bolsevizmus ellen — de azokkal a munkásvezérekkel, akik osztályharcot, a többi társadalmi osztály letörését, kiirtását hirdetik még a bolsevizmus tanulságai után is, azokkal a kormány nem tárgyalhat, azokat kíméletlen kézzel el kell söpörni, ha megint nem akarja megfojtatni magát a nemzet. Szociális reformok "kellenek sürgősen, a munkásnak meg kell adni mindent, ami megilleti, de emeíiett olyan szocializmust lehet csak megtűrni, amely a társadalmi osztályok harmonikus együttműködését hirdeti, az osztályharcos szociáldemokráciának még az irmagját is ki kell irtani: ez a munkáskérdés tengelye. A tisztviselökérdésröl már eleget beszéltek és irlak és irtunk mi is, de helyzetüket a letűnt kormányok nem iparkodtak orvosolni. Nyomoruk ma az utolsó stádiumban van, a segítségnek soká késnie nem szabad és nem lehet. A tisztviselő kérdés megoldásánál is kettős szempontnak kell érvényesülnie: a megbízható, becsületes tisztviselőnek biztosítani kell az anyagi függetlenségét garantáló megélhetést, a megbízhatatlanokat pedig — mert sok ilyen van még ma is pozícióban— el kell távolítani helyéről, hogy többet ne árthasson. A legkényesebb kérdés: a zsidókérdés. Itt két merőben ellentétes elfogult álláspont áll egymással szemben: a zsidók és az antiszemiták álláspontja. A két merőben ellentétes álláspont között, mint két malomkő között a buzaszem, az igazság szétmorzsolódik, anélkül, hogy ez a súlyos gazdasági és faji természetű kérdés megoldást nyert volna. Pedig elsikkasztani azzal, hogy csak az Ergerbergert huzatjuk pezsgő mellett (és azt is zsidó kávéházban) nem lehet, sem szemet hunyni fölötte, mert akkor mindennaposak lesznek azok a kirobbanások, amel, eknek legutolsó sajnálatos példája a Lipót körúti vérengzés. így egy gazgasdgi és faji kérdést elintézni nem lehet; hanem csakis ugy, ha gazdasági téren elöször törvényes gátakat vetünk a zsidóság aránytalan tultengésének, emellett pedig a keresztény elemnek ezen a téren való elönyomulását elősegitjük társadalmilag és intézményes törvényekkel; faji szempontból pedig: ha a nemzetgyűlés a magyar faj arányszám szerinti szupremáciáját a közélet minden terén törvényekkel biztosítja. Azzal, hogy a becsületes zsidóságot is megvádoljuk azzal, amit a zsidóság söpredéke követett el, a kérdést előbbre nem visszük semmivel. Természetesen ez esetben a zsidóság becsületes részének le kell mondania arról a faji összetartásról és együtt-