Pápa és Vidéke, 13. évfolyam 1-52. sz. (1918)

1918-12-29 / 52. szám

2. PÁPA ES V1DEKE 1918 december 29. Azt a személyt, kinek részéré lakásigazolvány állitatott ki, a lakáshivatal szükség esetében kényszereszközök alkalmazásával (hr. 37. §. utolsó bek.) is beköltöztetheti, viszont lakás­igazolvány nélkül beköltözött személyt ugyan ily módon eltávolíthatja. 8. Ma a hadbavonult fél lakását vagy annak egy részét hadbavonulása idejére más­nak átengedte és visszatérése folytán neki magának van elkerülhetetlenül szüksége vagy abban a kérdésben, hogy a lakást vagy lak­részt mikcr és hogyan kell visszabocsájtani a viszonyok figyelembe vételével a méltá­nyosság szerint a lakáshivatal határoz. 9. Aki a helységek hatósági igénybe­vételére nézve ni egállapitott rendelkezések kijátszása vagy meghiúsítása végett, vagy a lakásszükségre vonatkozólag tudva valótlan vagy hiányos adatokat terjeszt elő, kihágást követ el. A kihágás büntetése hat hónapig ter­jedhető elzárás és kétezer koronáig terjed­hető pénzbüntetés. Lakáshivatal. Szomorú magyar ősz.*) Szürke föld és szürke ég, eltűnt a zöld, el a kék. Mindenfelé: szürke, sárga. Csak ez a két, bús szin járja. Néhol egy-egy vörös folt. Vér, ahol az ősz gyilkolt. Itt csorgott ki a nyár vére galagonyák levelére . . . Réteken a hegy alatt, ahol a patak szalad, levelek a habokban úsznak, sárgán, halottan. És ott kinnt a földeken, végig aszott völgyeken, hol az öreg üsz kaszál, vénasszonyok nyara száll. Kukorica táblákban, ahol már csak a szár van, nyurga, sárga legények bólogatnak, szegények. Napraforgóvirágok, rossz idő jár tirátok. Vége van már a nyárnak; Napsugarak, nem szállnak. Hiába bólogattok, napot többé nem kaptok. Csipegetnek verebek. Ok törődnek veletek. Bakonyi szél seperget, Barna felhő cseperget. Minden olyan szomorú, földön, égen, csak ború. S ború van a lelkekben; Villámlás a szemekben. Én istenem mi lenne, ha több tavasz nem lenne ? De Te, Uram Istenünk, nem azért voltál velünk ezer évig, hogy itt hagyj s a cenknek prédára adj. Megfogytunk, de nem törtünk; Ezer év van mögöttünk. S bár az ősz most szomorú, nem lesz örök a ború. Lesz lombos még a Bakony és virágos völgy, halom. Szabad ország, szabad nép. Senki minket meg nem tép! . . . Most szürke a föld, az ég, eltűnt a zöld, e! a kék. Mindenfelé szürke sárga; csak ez a két bús szin járja. De kell napnak ragyogni, Fogunk mi még dalolni! Hiába kárognak varjak, atnig magyar öklök vannak . . . Vértesy Gyula. A »Társaság«-ból. Búcsúztató Németh Imre pápai káplán temetésén. — Tartotta a szülőföld temetőjében 1918. november 26-án Gyuk Pál jáki'plébános. — A megdöbbentő gyászhírt, mely egy fiatalon bevégzett papi élet színhelyéről fe­kete hollószárnyakon repült felénk, inre, meg­valósulva szemléljük, gyászos hallgatók! I. Ez a néma koporsó ugyanarra int, amire az evangélium egyenes szóval és példa­beszédben tanít: »A halál úgy jön, mint a tolvaj.« — Mikor nem is számítunk rá, mi­kor nem is gyanítjuk, akkor csap le ránk. És nincs semmi, mi ellene oltalmat nyújtana. Nem óv meg tőle az erő. — Erős volt Sámson, erős ez a fiatal pap — mégis meghalt. Nem óv meg a bölcseség. — Bölcs volt Salamon — mégis meghalt. Nem a virágzó ifjúság, elragadó szép­ség. — Szép volt Absalon —mégis meghalt. Nem a szeretet. Még az anya öléből is kiragadja a kisdedet. Még azt is szét­választja, amit az Úr Isten egybekötött — a sziveket. Még azt a köteléket is széttépi, amit a baráti szeretet szövögetett . . . És irtó munkáját nemcsak ott végzi sikerrel, ahol az emberek is segítenek neki gyilkoló eszközökkel, hanem ott is, ahol a szeretet szívesen vetne eléje akadályt.. Előttünk rá a példa! Azt, akit e ko­porsó takar, oly korban ragadta el, amelyet éppen nem szoktunk halálra megérett kor­nak nevezni. Azt, akit most végső nyugovóra hoztunk, övéinek, barátainak és híveinek sze­retete szívesen megtartotta volna nekünk.—• És nem lehetett.Tehát legyetek készen! Mert az ember sorsa nem végződik a sirban: a sirnál kezdődik az ember örök sorsa — életre, vagy halálra . . . Senki sem az örök ha­lált —. mindenki az ölök életet kivánja! De ne feledje senki sem, amit isteni Mesterünk annak az ifjúnak mondott, aki Tőle az örök élet felől kérdezősködött. Azt mondta neki: »Ha az életre akarsz jutni, tartsd meg a parancsolatokat!« — Akkor leszünk tehát készen, ha életünk folyását folyton az Isten törvényeihez szabjuk. —' íme, ezt beszéli, nekünk ez a néma koporsó . . . II. És most engedjétek meg nekem, hogy beszélhessek a koporsóhoz: annak a halhatatlan lelkéhez, kit e koporsó takar. Kedves Testvérem, hármas a koporsód, mert három kötelesség hevített; hármas a koporsód, mintha csak hármas zár tudná be­fogadni és lefogni a szeretetet, amely egész valódat betöltötte. 1. Szeretted az Istent és hivatásodat, kedves Testvér! Szeretted a jó Istent gyermekkorod óta azzal a gyengéd érzéssel, azzal az üdvös féle­lemmel, amelyet jó szülőid oktató szavai ger­jesztettek föl szívedben. Szeretted hivatásodat! Magad mondtad: Ha tizszer születhetném, mindig a papi pályát választanám! — S tiz évet tölthettél az Úr szolgálatában. Káplánkodtál öt évig a szép Somogy­ban, majd öt évig Pápán. A polgári iskola hitoktatója voltál, a hit magvait, magasztos elveit hintegetted — s tanítványaid háláját beszélik a tél e fehér virágai, a koporsódra helyezett két koszorújuk; de hidd meg, édes Testvér, mivel szeretted az iskolát, Istentől nagyobb a te jutalmad, mert Dániel próféta szavaiként: »Akik igazságra oktatnak másokat, tündökölni fognak, mint a csillagok!« Örömmel léptél az oltárhoz áldozni, hogy Kr isztus szent testét és vérét engesz­telőül emeld az Ég és a bűnös föld közé. Hirdetted az Úr igéjét, úgyszólván utolsó lehelletedig. Vasárnap mult egy hete, még a plébániai szentmisét végezted és prédikáltál — pedig már láz izzott benned. Délután már fekvő, lankadó beteg voltál s az ötödik este — a Krisztus éveinek számával — 33 éves korodban már halott . . . S hogy készültél a halálra! Gyóntál, kétszer is megáldoztál; nyugodt öntudattal magad rendelted el, melyik ruhádban temes­senek s hogy ide hozzanak, közénk, szülő­földedre, jó atyád sírlakához, kit úgy szerentél. Gyóntatóatyad mondta: így szeretne elké­szülni a halálra ő is, mint te! Egy nyugodt mosoly — és visszaadtad lelkedet Terem­tődnek . . . 2. Szeretted övéidet! Soha semmiben meg nem bántottad őket. Csupa gyengédség és kegyesség, szelídség és szerénység, barát­ságosság, sugárzó jókedv, urbanitás voltál mindenki előtt. A haragot nem ismerted, a munka terhét nem érezted, meit mindent szívesen tettél. Azért fényes, látogatott, megható volt a beszentelésed a pápai Kálvária-templomban. — Mi szerényebb gyászpompával áldozunk — de hisz' szerénység volt az erényed, gaz­dagságod soha nem hivalkodás, hanem má­sok áldása — szivünk gyásza azonban van oly gazdag, mint papi állomásod plébániáján, hisz' ez szülőfölded, hol a felszentelés olajá­tól harmatos kezeddel az újmisés áldást ad­tad ránk — és mi most megrendült szívvel imádkozunk koporsódnál!. . . 3. Szeretted hazádat! Halálos ágyadon is csak édes hazád jövő sorsa aggasztott. Káplántársaddal együtt az egyik pápai kato­nai kórház lelkésze voltál. Négy évi fárad­ságodért a hadügyminiszter másfél ezer kor. tiszteletdíjat akart neked is, társadnak is ki­utalni, de te is lemondottál a dijazásról a hadiözvegyek és árvák javára. Önzetleó hazafi voltál. Amit tettél, ingyen tetted. Nagy taní­tás ez a mostani baksisdemokrácia idején! — Halálod előtt kevéssel a »Piis meritis« c., %

Next

/
Oldalképek
Tartalom