Pápa és Vidéke, 13. évfolyam 1-52. sz. (1918)

1918-12-29 / 52. szám

2. PÁPA ES V1DEKE 1918 december 29. Azt a személyt, kinek részéré lakásigazolvány állitatott ki, a lakáshivatal szükség esetében kényszereszközök alkalmazásával (hr. 37. §. utolsó bek.) is beköltöztetheti, viszont lakásigazolvány nélkül beköltözött személyt ugyan ily módon eltávolíthatja. 8. Ma a hadbavonult fél lakását vagy annak egy részét hadbavonulása idejére másnak átengedte és visszatérése folytán neki magának van elkerülhetetlenül szüksége vagy abban a kérdésben, hogy a lakást vagy lakrészt mikcr és hogyan kell visszabocsájtani a viszonyok figyelembe vételével a méltányosság szerint a lakáshivatal határoz. 9. Aki a helységek hatósági igénybevételére nézve ni egállapitott rendelkezések kijátszása vagy meghiúsítása végett, vagy a lakásszükségre vonatkozólag tudva valótlan vagy hiányos adatokat terjeszt elő, kihágást követ el. A kihágás büntetése hat hónapig terjedhető elzárás és kétezer koronáig terjedhető pénzbüntetés. Lakáshivatal. Szomorú magyar ősz.*) Szürke föld és szürke ég, eltűnt a zöld, el a kék. Mindenfelé: szürke, sárga. Csak ez a két, bús szin járja. Néhol egy-egy vörös folt. Vér, ahol az ősz gyilkolt. Itt csorgott ki a nyár vére galagonyák levelére . . . Réteken a hegy alatt, ahol a patak szalad, levelek a habokban úsznak, sárgán, halottan. És ott kinnt a földeken, végig aszott völgyeken, hol az öreg üsz kaszál, vénasszonyok nyara száll. Kukorica táblákban, ahol már csak a szár van, nyurga, sárga legények bólogatnak, szegények. Napraforgóvirágok, rossz idő jár tirátok. Vége van már a nyárnak; Napsugarak, nem szállnak. Hiába bólogattok, napot többé nem kaptok. Csipegetnek verebek. Ok törődnek veletek. Bakonyi szél seperget, Barna felhő cseperget. Minden olyan szomorú, földön, égen, csak ború. S ború van a lelkekben; Villámlás a szemekben. Én istenem mi lenne, ha több tavasz nem lenne ? De Te, Uram Istenünk, nem azért voltál velünk ezer évig, hogy itt hagyj s a cenknek prédára adj. Megfogytunk, de nem törtünk; Ezer év van mögöttünk. S bár az ősz most szomorú, nem lesz örök a ború. Lesz lombos még a Bakony és virágos völgy, halom. Szabad ország, szabad nép. Senki minket meg nem tép! . . . Most szürke a föld, az ég, eltűnt a zöld, e! a kék. Mindenfelé szürke sárga; csak ez a két bús szin járja. De kell napnak ragyogni, Fogunk mi még dalolni! Hiába kárognak varjak, atnig magyar öklök vannak . . . Vértesy Gyula. A »Társaság«-ból. Búcsúztató Németh Imre pápai káplán temetésén. — Tartotta a szülőföld temetőjében 1918. november 26-án Gyuk Pál jáki'plébános. — A megdöbbentő gyászhírt, mely egy fiatalon bevégzett papi élet színhelyéről fekete hollószárnyakon repült felénk, inre, megvalósulva szemléljük, gyászos hallgatók! I. Ez a néma koporsó ugyanarra int, amire az evangélium egyenes szóval és példabeszédben tanít: »A halál úgy jön, mint a tolvaj.« — Mikor nem is számítunk rá, mikor nem is gyanítjuk, akkor csap le ránk. És nincs semmi, mi ellene oltalmat nyújtana. Nem óv meg tőle az erő. — Erős volt Sámson, erős ez a fiatal pap — mégis meghalt. Nem óv meg a bölcseség. — Bölcs volt Salamon — mégis meghalt. Nem a virágzó ifjúság, elragadó szépség. — Szép volt Absalon —mégis meghalt. Nem a szeretet. Még az anya öléből is kiragadja a kisdedet. Még azt is szétválasztja, amit az Úr Isten egybekötött — a sziveket. Még azt a köteléket is széttépi, amit a baráti szeretet szövögetett . . . És irtó munkáját nemcsak ott végzi sikerrel, ahol az emberek is segítenek neki gyilkoló eszközökkel, hanem ott is, ahol a szeretet szívesen vetne eléje akadályt.. Előttünk rá a példa! Azt, akit e koporsó takar, oly korban ragadta el, amelyet éppen nem szoktunk halálra megérett kornak nevezni. Azt, akit most végső nyugovóra hoztunk, övéinek, barátainak és híveinek szeretete szívesen megtartotta volna nekünk.—• És nem lehetett.Tehát legyetek készen! Mert az ember sorsa nem végződik a sirban: a sirnál kezdődik az ember örök sorsa — életre, vagy halálra . . . Senki sem az örök halált —. mindenki az ölök életet kivánja! De ne feledje senki sem, amit isteni Mesterünk annak az ifjúnak mondott, aki Tőle az örök élet felől kérdezősködött. Azt mondta neki: »Ha az életre akarsz jutni, tartsd meg a parancsolatokat!« — Akkor leszünk tehát készen, ha életünk folyását folyton az Isten törvényeihez szabjuk. —' íme, ezt beszéli, nekünk ez a néma koporsó . . . II. És most engedjétek meg nekem, hogy beszélhessek a koporsóhoz: annak a halhatatlan lelkéhez, kit e koporsó takar. Kedves Testvérem, hármas a koporsód, mert három kötelesség hevített; hármas a koporsód, mintha csak hármas zár tudná befogadni és lefogni a szeretetet, amely egész valódat betöltötte. 1. Szeretted az Istent és hivatásodat, kedves Testvér! Szeretted a jó Istent gyermekkorod óta azzal a gyengéd érzéssel, azzal az üdvös félelemmel, amelyet jó szülőid oktató szavai gerjesztettek föl szívedben. Szeretted hivatásodat! Magad mondtad: Ha tizszer születhetném, mindig a papi pályát választanám! — S tiz évet tölthettél az Úr szolgálatában. Káplánkodtál öt évig a szép Somogyban, majd öt évig Pápán. A polgári iskola hitoktatója voltál, a hit magvait, magasztos elveit hintegetted — s tanítványaid háláját beszélik a tél e fehér virágai, a koporsódra helyezett két koszorújuk; de hidd meg, édes Testvér, mivel szeretted az iskolát, Istentől nagyobb a te jutalmad, mert Dániel próféta szavaiként: »Akik igazságra oktatnak másokat, tündökölni fognak, mint a csillagok!« Örömmel léptél az oltárhoz áldozni, hogy Kr isztus szent testét és vérét engesztelőül emeld az Ég és a bűnös föld közé. Hirdetted az Úr igéjét, úgyszólván utolsó lehelletedig. Vasárnap mult egy hete, még a plébániai szentmisét végezted és prédikáltál — pedig már láz izzott benned. Délután már fekvő, lankadó beteg voltál s az ötödik este — a Krisztus éveinek számával — 33 éves korodban már halott . . . S hogy készültél a halálra! Gyóntál, kétszer is megáldoztál; nyugodt öntudattal magad rendelted el, melyik ruhádban temessenek s hogy ide hozzanak, közénk, szülőföldedre, jó atyád sírlakához, kit úgy szerentél. Gyóntatóatyad mondta: így szeretne elkészülni a halálra ő is, mint te! Egy nyugodt mosoly — és visszaadtad lelkedet Teremtődnek . . . 2. Szeretted övéidet! Soha semmiben meg nem bántottad őket. Csupa gyengédség és kegyesség, szelídség és szerénység, barátságosság, sugárzó jókedv, urbanitás voltál mindenki előtt. A haragot nem ismerted, a munka terhét nem érezted, meit mindent szívesen tettél. Azért fényes, látogatott, megható volt a beszentelésed a pápai Kálvária-templomban. — Mi szerényebb gyászpompával áldozunk — de hisz' szerénység volt az erényed, gazdagságod soha nem hivalkodás, hanem mások áldása — szivünk gyásza azonban van oly gazdag, mint papi állomásod plébániáján, hisz' ez szülőfölded, hol a felszentelés olajától harmatos kezeddel az újmisés áldást adtad ránk — és mi most megrendült szívvel imádkozunk koporsódnál!. . . 3. Szeretted hazádat! Halálos ágyadon is csak édes hazád jövő sorsa aggasztott. Káplántársaddal együtt az egyik pápai katonai kórház lelkésze voltál. Négy évi fáradságodért a hadügyminiszter másfél ezer kor. tiszteletdíjat akart neked is, társadnak is kiutalni, de te is lemondottál a dijazásról a hadiözvegyek és árvák javára. Önzetleó hazafi voltál. Amit tettél, ingyen tetted. Nagy tanítás ez a mostani baksisdemokrácia idején! — Halálod előtt kevéssel a »Piis meritis« c., %