Pápa és Vidéke, 12. évfolyam 1-53. sz. (1917)

1917-01-21 / 4. szám

XII. évfolyam. Pápa, 1917 március 11. 11. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör es a paoa-csóthi esoeresi kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus KÖT. A szerKesztésért felelős; Grátzer János. Szerkesztőség: Tisztviselőtelep 12. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád könyvkereskedése és lapunk nyomtatója Stern Ernő. A béke galambja. — Irta: Boross Géza áll. isk. igazgató. — A közeli hetekben, napokban ugyancsak magasan szárnyalt a »béke galambja.« A világ minden népe örömrepesve nézett feléje, várva, hogy hozza a már nagyon megkivánt »olajágat.« Ezen örömteljes galambot a mi hatalmaink, a »központi hatalmak«, akik hazánk, népeink megvédésére kényszerültünk fegyvert ragadni, bocsájtottuk útjára, de ime: ellenségeink telhetetlen vágyai miatt — sajnos — magas röptében szárnya megpörkölődött, s miként egy ágyúgolyótól eltalált aeroplán, a mélységbe zuhant, ahol kínosan vergődve, szenvedve várja, amig röptollai újból kinőnek s reményt keltve szállhat tovább. Az ellenség válaszolt. De válasza senkinek sem szolgált oly meglepetéssel, mint nekünk magyaroknak, mert hisz ezek az őrjöngök telhetetlen dühükben nem akarnak kevesebbet, mint ezeréves dicső múlttal biró hazánkat teljesen megsemmisíteni," nemzeti lététől, kincseitől s drágagyöngyeitől megfosztani. A »Kárpátok«, Erdély gyönyörű bérceire, a »Bánság«-on ringó búzatáblákra, a nektárt csepegtető »Tokaj« és Aradhegyaljára, s végül egyetlen tengeri kikötőnkre, az »Adria menyasszonyára,« Fiúméra fáj a foguk. No ha erre fáj, úgy fájni fog az idők végéig, de bele is törik! Köszönjük ellenségeinknek, hogy végre őszintén kimutatták fogaik fehérjét, mert ezáltal el fogják érni azt, hogy — ha eddig párducként harcoltak a mi vitéz daliáink, úgy ezután oroszlánként fognak küzdeni hazánk területe épségeért. S bárhogy is sóvárogtak utána, még sem fognak most már a békére gondolni mind addig, mig hagyományos hősiességükkel el nem érik, hogy az ellenség »térdre hullva« esdekel a békéért. Hős magyar és szövetséges nép! nem nyilik-e hangos kacajra a Te ajakad? Amikor ily áron merik kinálni Neked a »békét.« Akkor, mikor nem szent hazáitok szivében, nem hazáitok ringó mezőin harcol az ellen, hanem épen megfordítva, a ti szent zászlóitokat lengeti a szél Belgium, Szerbia, [Montenegro, Oroszlengyelország és végül Románia fővárosainak ormán. Nagy költőnk régen megirta már, hogy »Az nem lehet, hogy annyi sziv hiába onta vért« . . . így ellenségeink fenyegetései minket meg nem félemlítenek, mert hiszen a győzelmi pálmának a csücskét már eddig is a kezünkben tartjuk, hogy ellenségeink minden fogcsikorgatására sem fogjuk kiadni soha! A béke — bármint akarnokoskodík is az ellenség, — már nem lehet messze. S feltétlen hitünk és meggyőződésünk, hogy hamarosan itt is lesz, mert van elég erős akaratunk s van elég erőnk arra, hogy ezt ki is tudjuk kényszeríteni. A semlegeseken keresztül meggyőződtünk már arról is, hogy az ellenséges országok népei már el vannak csügTÁRCA. Mikor a Hargitán pásztortüzek égtek. — Erdélyi emlékeimből. — Irta: P. Mattoska 1 Libór. I. A Kis-Somlyó ormára rávetődött a lenyugvó nap halvány fénysugára. A Szent Antal kápolna kopott lépcsőjén állottam és gyönyörködtem a természet azon ritka és elbájoló panorámájában, melyet csak Erdély bércei nyújthatnak. Alattam a csiksomlyói kolostor és a Segitő Szűz hatalmas szentélye áll. Körülöttem méltóságos csend uralkodik. Lelkem elmereng a múlt emlékein, Erdély dicsőséges történetén, mely oly gazdag, oly megható, oly megrázó és dicsőséges. Szótlanul, meghatottan hallgattam szives kalauzom lelkes szavait. — Csiksomlyót nem lehet kikapcsolni Erdély történetéből — mondja P. Vitály a csiksomlyói kolostor főnöke. — Ez a kegytemplom nem a mienk. Ez az egész erdélyi katholicizmusnak szentélye, ez féltett kincse a székely népnek. Az ősei vallásához ragasz: kodó erdélyi magyarság tulajdona e templom, mely oly csodás varázserővel bír, hogy a távoli vidékről érkező zarándokok térdre esnek, mikor először megpillantják a Segitő Szűz kegyhelyét. Akár csak a keresztes hadak Jeruzsálem láttára. — Tekintse e hegyet — folytatja vezetőm — és e kopár, fakó, rideg kőtörmeléket, mely a hegyre kapaszkodó utat boritja el. Csak a jó Isten tudhatja, hány ezer és ezer ember lábnyoma tapadt e kövekhez. Mert nem járt Somlyón az, aki legalább e hegyet meg nem mászta volna. Óh, ha e kövek beszélni tudnának! Vezetőm elhallgatott. Mintha sejtette volna, hogy most a szót e fakó, kikopott köveknek kell átadni. Hadd beszéljenek azok arról a sok megtépázott szívről, mely e helyen nyerte vissza boldogságát; annak a sok ezer léleknek derűjéről, mely e szent helyen szerezte vissza az isteni kegyelem fénylő napsugarát. Magamba mélyedtem. Némán hallgattam a távoli tücsök szavát és a hazatérő nyáj kolompját. Fenséges nyári alkony. A lenyugvó nap még egyszer rávetette sugarát a kegytemplom tornyára, aztán hirtelen eltűnt a hegyek mögé, széles vörös sávot hagyva maga után. A néma csöndben valahonnan megszólalt a katonadal. Megrezzentem. Kisérőm megértette zavaromat. — Lássa ez a háborús Erdély. Talán nem is sejti, hogy az ország szélén állunk és a Hargita mellől zúgó fergeteg kél. A kincses Erdélynek ellensége támadt. Irigyli tőlünk e kincset s birtokára vágyik. Délkeletről vészfelhők közelednek s lehet, hogy mire visszatér Magyarországba, lángba borítják a székely hazát. Tompán hangzottak e szavak és kísértetiesen vegyültek bele a természet szépsé-