Pápa és Vidéke, 12. évfolyam 1-53. sz. (1917)

1917-07-22 / 30. szám

XII. évfolyam. Pápa^ 1917 julius 22. 30. szám. PÁPA ÉS VID Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör es a paDa-csotm esoeresi Kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szára ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap Kiadótulajdonos A Pápai Katholikus Kör. A szerxesztésért felelős Szentgyörgyi Sándor. Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád könyvkereskedése és lapunk nyomtatója Stern Ernő. Nem vakmerőség, hanem határtalan arcátlanság kell ahhoz, amit V. I. úr az ismeretes Utóhangok folytatásában elkövet azok után, hogy Okolicsányi igazgató is nyilatkozott már. Egyenesen vérlázító a következő mondata; »Hogy tudják Önök, t. munkások és munkásnők, hogy az igazgató úrnak nem volt előzetes tudomása a tüntetésről ?« Nohát szégyelje magát, V. I. úr, igazán szégyelje magát! Hát kinek, vagy minek gondol Ön egy tisztességes, becsületes, a folytonos és lelkiismeretes munkában megőszült, pályája legmagasabb polcára ért, mindenki által a legőszintébben nagyrabecsült keresztény úriembert? És mit gondol, V. I. úr, hogy a Kaszinó, meg a Kath. Kör, mely mindkét uri egyesületnek tagja az igazgató, csak egy pillanatig is megtűrné tagjai sorában azt, akihez az ilyen gálád tettnek még a gyanúja tapadna is csak ? »Ha én vagyok az a nagyhatalmú igazgató« igy szól tovább az irása, A múltkor csak tollára mondtuk, hogy a nagy hőségben valami baj érhette, most már a fejére, az agyára gyanakszunk. A múltkor pökhendi eljárásnak neveztük, ma pedig már meztelen arcátlanságnak, vérlázító piszkosságnak minősítjük más minősítésre nem érdemes vakmerő támadását. E számunkban az időközben gyűjtött adatok felsorolásával akartuk meggyőzni V. I.-t emeletes tévedéseiről, a Pápai Közlöny julius 15-i számában irt »glosszái« után azonban további tárgyalásra — méltatlannak tartjuk. A többi már a bíróság elé tartozik, mert most már kétségtelen, hogy az ügy csak ott nyerhet végleges elintézést. Válasz, a 27-ik számban közölt s Bélák Lajos főszolgabíró úr figyelmébe ajánlott levélre. Egy nem pápai járási jegyző aláírással megjelent fent irt levélre, — mint a pápai járás jegyzői egyletnek elnöke, — kötelességemnek tartom az ügy kellő megvilágítása céljából a következőkben válaszolni. A háború kitörésekor a pápai járásnak 5 rendszeresített segédjegyzője volt, — kik közül 3 mindjárt a háború elején hadbavonult, — lóért járási főszolgabiránk nagy hazaszeretetétől indíttatva, a Haza védelmét mindennél előbbre valónak tartván, minden fegyver fogható embert oda kivánt állítani, ahol a hazát fegyverrel kell védeni, ezen nagyon is érthető cél vezette főbiránkat, midőn a segédjegyzők felmentése iránt nem tett lépéseket, s ennek folytán később a másik két segédjegyző is besoroztatván hadbavonult. Mi itthonmaradottak erőnk megfeszítésével dolgoztunk, hogy a felhőszakadásként reánk zuduló munkát elvégezni tudjuk, ezen emberi erőt meghaladó munka elvégzése, a mint az egyébként előre látható volt, csakhamar szomorú következményekkel járt, rövid idő alatt 3 kartársunk dőlt ki a küzdők soraiból. Az elsők között elköltöző Holczinger Antal kartársunk halála után egy értekezleten, ahol járási jegyzők mindannyian jelen voltunk, az eseményeket tárgyalva, közöttünk azon nézet alakult ki, hogy akkor, midőn összes segédjegyzőink hadban vannak, és azok érettünk küzdenek, nem volna méltányos és igazságos, hogy a megüresedő jegyzői állások a szokott módon betöltessenek, s ez által a megválasztás lehetősége elől ép azok üttessenek el, akik a legnagyobb áldozatot hozzák érettünk, vagyis életüket teszik a haza jövő sorsát eldöntő mérleg serpenyőjébe. A hősök iránt minden jóravaló magyar ember szívében lakozó nemes kegyelet elengedhetetlen kötelességünké teszi, hogy minden lehetőt megtegyünk arra, hogy amidőn harcosaink a vértől átáztatott csatamezőről hazatérnek, itthon oly helyzetet találjanak, hogy abban a jövőt tekintve érvényesülhessenek, vagyis pályájukon ne táláljanak becsukott ajtókat, hanem minél több alkalom adassék nekik arra, hogy a jól megérdemelt önállóságot elérhessék. Mert ezen hősök méltán mellőztetést találhatnának abban, ha az itthonlévők az ő távollétükben minden megüresedő állást betöltve, ők hosszú éveken át való várakozásra kényszerülnének. Az ennek nyomán fakadható elégületlenség elejét veendő, látva a kartásaknál is megnyilvánuló hason nézetet, én voltam az, ki a jegyzők nevében, azok jelenlétében megkértem Bélák Lajos járási főszolgabíró urat, hogy tekintve az elmondott indokokat, a megüresedő jegyzői állásokat a háború befejeztéig amennyire lehetséges ne töltse be, s főbiránk maga is belátva indokaink helyes voltát, s ezeknek nemességét, megígérte, hogy kérelmünknek eleget tesz. Ebben az Ígéretben rejlik az üresedésben levő állások betöltésének elodázása. A nagy közönségre, s rátok jegyzőkre bizom annak megítélését, hogy érhet-e ezért valakit gáncs? Szerintem nem, csak elismerésről lehet szó. Nem tartom ugyan helyén valónak, hogy hirlapi polémiába nevek és családi összeköttetések is bevonassanak, de mert a levél irója, levelében több nevet is megnevezett, kénytelen vagyok őt ezen a téren is követni — már most hangsúlyozva azt, hogy a személyi vonatkozású dolgot is téves megvilágításban látja, különösen áll ez Kolbenheyer Frigyes esetére. Mácsik József takácsi-i boldogult kartársunk betegsége hosszas lévén, hogy a gyógykezeléssel is felmerülő kiadásokkal könnyebben fedezhesse, de más részt a jegyzői teendők is megfelelő ellátást nyerjenek, munkaerőként a főbiró Mácsik sógorát rendelte ki, mit egyébként is kénytelen volt megtenni, mert más munkaerő nem állott rendelke-ésre, de másrészről emberileg véve a dolgot, nagyon is érthető, hogy a fiatal, férje betegsége által mélyen sújtott jegyzőné támogatására annak fivérét állította oda, azon tény pedig, hogy helyettesként a jegyző elhalálozása után is meghagyta általunk, jegyzők által nemcsak hogy el nem ítélhető, hanem azt a kollegiális érzésnél fogva, mikor abból senkire kár nem háramlik, még hálával kell fogadnunk, mert vele igy nagyon is nagy sérelmet orvosolt. Köztudomásu, hogy akkor, midőn a tanító özvegyének meg van adva a jog, hogy a férj hivatalával járó természetbeni lakást a férj halála után még 6 hónápig megtarthatja, az elhalt jegyző nejét, családját másnap már az utcára lehet kitenni. Ezt akarta megelőzni a főbiró elsősorban. De másodsorban lehetővé akarta tenni az özvegynek, ki még nyugdíjigénnyel nem bír, hogy a hosszú betegséggel felszaporodott kiadásokat