Pápa és Vidéke, 12. évfolyam 1-53. sz. (1917)

1917-01-01 / 1. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1916 december 31. Óh, semmi kétség, vannak olyan emberek is ebben a hazában, akiknek a boldog uj év kivánásá nem gúny és fájdalmakat tetőző. De ezek nem is szorulnak rá a jókivánatra; boldog az ő évük mindig, különösen, mióta az emberiségre rászakadt rémidők tartanak, s az ami nekünk boldog uj év lenne, a békehozó 1917, őket rémülettel töltené el, és ha szoknának imádkozni, bizonyára azt kérnék az Istentől, ne »hozzon ránk víg esztendőt«, mert hisz akkor vége lesz a télen-nyáron egyre és szakadatlanul tartó bő aratásnak. Ám az emberiség, az agyongyötört népmilliók sóvárogva lesik a levegőben szállongó távoli, apró, békét sejtető fénysávok erősbödését széles e világon, és nem lehet jobbat, boldogítóbbat kívánnunk egymásnak, mint azt, hogy hozza meg az uj év a békét. Soha el sem képzelhetett óriási lelkierő volt az, amely az embereket eddig képessé tette a testet-lelket ölő, sziveket és idegeket tépő izgalmak, gyötrelmek, fájdalmak és veszteségek elviselésére, s valóban erős hitre volt szükségünk, hogy kétségbe nem estünk, hogy tudtunk vigasztalást találni, hogy nem törtünk le végkép. Arra bizonyság ez, hogy nemcsak test vagyunk, amelynek elviselőképessége korlátolt, de valami más egyébb is, ami ezt a képességet acélozza, valami ami láthatatlan, de »léte világít«, lényünknek az a része, amely nélkül nem volna ugyan bánatunk, szomorúságunk és csüggedésünk, de nem volna hitünk, reményünk, bizakodásunk sem, ha nem volna lelkünk. Hivő és bizó lélekkel lépjük át azért az uj esztendő mesgyéjét, és reméljük, hogy ez lesz az utolsó a szörnyű évek sorában, s azután lassan-lassan jobb idők derengése, hajnala, s végül nappala köszönt ránk. Az, akinek tegnap a fejére szállt Szent István koronája, első szavaiban, amelyeket népeihez intézett, a béke reményének adott királyi trón magasáról kifejezést, s ime sorra megcsendül sóvárgó füleinkben azoknak biztató hangja, akik a háborúnak csak anyagi oldalait érezték, de már ezt is elviselhetetlennek tartják. Addig pedig gondoljunk arra, s erősítsen beunünket, amit az Ur ajkára ad a költő: »Ember küzdj és bizva bizzál.« Kórházat Pápának. Mintha idegenül hangzanék fenti cím a háború kellő közepén, midőn maga a megélhetés is elég gondot ad mindenkinek, midőn a falvak, a városok az élelmiszerek beszerzésének lehetőségével bíbelődnek, midőn magát az államot is az ország közélelmezésének gondja foglalja le. A háborús viszonyok dacára komoly szó hangzott el kórházak építésére vonatkozólag egy egyetemi tanár lelkes felhívásában. Grósz Emil a jeles egyetemi tanár, aki bár a koronázás emlékére szeretné, ha a társadalom kórházakkal építené tele az országot, a fősúlyt és okot mégis azon szociológiai és statisztikai adatokra helyezi, illetve azokban keresi, amelyekben ki van mutatva, hány betegágy volt a háború kezdetén, s hányra szaporodott fel a háború folyamán a betegágyak száma, mely körülményt okvetlen támogatja azon előrelátásból származó meggyőződés, amelynek alapján a betegállomány a háború után is sokáig nem fog csökkeni; amiért is nagyszabású népegészségügyi intézkedésekre, kórházakra van szükség országszerte, hogy a lakosság egészsége, az élet megtartása eredményesen szolgálható legyen. A kórházaknak, melyek az. országot behálóznák, egyike lenne a Pápán építendő kórház. A gondolat, hogy kórházat Pápának, nem új. Még a háború előtt született meg. Mészáros Károly polgármester tette meg az első lépést, hogy a gondolatból élő valóság legyen. Felkereste ugyanis Klinovszky Albert irgalmasrendi perjelt, aki előtt azt az óhajtását fejezte ki, hogy a város támogatásával az irgalmasrendi kórház egy női osztállyal való kibővítés által olyan új modern formát nyerjen, hogy a mai kívánalmaknak mindenben megfeleljen. A kórházépítés ügye az irgalmasrendház akkori perjelénél elhangzott tagadó válasz után más útra terelődött. A városi közegészségügyi tanács a polgármesterrel egyetértőig úgy határozott, hogy a meglevő kórházialapból építtessék városi közkórlúz. Előrelátható volt mindjárt, hogy oly kicsiny alap, mint amennyi a város rendelkezésére állott, egy új kórháznak legfeljebb a megépítésére elégséges, a berendezés és fenntartás azonban pénz hiányában egyszerűen kivihetetlen. Új tervet készítettek tehát. Az új terv értelmében állami közkórházat létesítettek volna, amelynek keresztülviteléhez az illetékes minisztérium engedélyezését s anyagi támogatását is kérték. A minisztérium részéről kilátásba helyezett anyagi támogatás azon kérdéshez volt kötve, mivel járul hozzá a város a kórház megépítéséhez ? Erre nézve elégségesnek látszott egy megfelelő kórházi telek felajánlása. Felajánlott tehát a város közkórházi célra egy területet a kálváriái temető mellett, amelyet azután a b. e. hősi halált halt gróf Esterházy Pál a városnak ajándékozott oda. Mily polémia támadt a kórházkérdés körül, itt mellőzendőnek tartjuk. Azt sem kutatjuk, miért nem került kivitelre a sor abban az időben, mikor a körülmények kedvezőek, a kivánt feltételek a város kezében voltak.-A világháborúnak az 1914. évben történt bekövetkezése talán mindent megmagyaráz. De tévesen mondtuk, hogy mindent megmagyaráz. A kórházépítés kérdéséről való mély hallgatást ugyanis nem magyarázza meg. Ha kórházra nagyobb szüksége van a városnak a háború idején és nagyobb szükség lesz a háború után, mint azelőtt volt, a róla való hallgatás nemcsak jogosulatlan, hanem következményeiben káros is a közegészségügy jövőjére nézve. Más nyomós ok is van, ami kötelességévé teszi illetékes tényezőknek, hogy a kérdéssel érdemileg foglalkozzanak. Az Esterházy uradalom új birtoklója gróf Esterházy Jenő meleg szeretettel, kegyeletérzéssel viseltetik azon intézmények iránt, amelyek létezésüket az ő nagynevű őseinek köszönhetik. Meggyőződésünk, ha elérkezett az ideje annak, hogy Pápán új kórház létesíttessék, a nemes gróf az irgalmasrendi kórház kifejlesztése mellett foglal állást; mely körülmény már is köztudomású lévén, a tanács és a polgármester kórházépítési akcióját jelentékenyen megkönnyíti. Ne ijedjenek meg: nem rögtöni építkezésről, hanem csak az alapelvekben való közös megegyezésről van szó egyelőre. Ez pedig a háború idején is időszerű. A polgármester volt az, aki a kórházkérdésben megtette az első lépést, a polgármester legyen az, aki ugyanezen ügyben most megteszi a második lépést. Azt ne mondja: várjuk meg a jobb időket, mert a jobb idő a betegek számára elkésett idő! Lassú sorvadás, nehezen kivédhető betegség az, melyet a pornográffá okoz az emberi lelkekben. Ott bujkál ez az újsághasábokon, könyvekben, képeken és egyebütt. Fogával beleváj a zsenge fiatalba, az erős férfiúba, szóval mindazokba, akiknek közelébe férkőzik. Sok lelketlen üzér gazdagodási vágyának alapjait látja ennek terjesztésében. Bujkál, mint vakond a sötét földben, lesi áldozatát, azután ha a puha oldalát kiszimatolta annak, hízelegve közeledik hozzá, vonzó lepel alá bújva . . . A pornográffá és a mozinak az a része, amely a közönség élvezetvágyására alapította számítását, egy uton halad. Azt, akit önérzfete, becsületes lelke felháborít a pornográffá, ez a tömeg olyan érzéssel fogadja, mintha a legjobb és legnemesebb ellen szólna. Pedig ez a veszedelem mérges csápjaival az immorál rettenetes szérumát oltja be, amely már nemzedékeknek adta kezébe a keserű poharat, a koldustarisznyát és a koldusbotot. A különböző járványok ellen vannak óvszereink, de ez ellen nem léptetnek hivatalosan olyan mélyreható, komoly, tiltó intézkedést, melyért a szellemi tatárjárást megölné már végre csirájában. Nincs fórum ilyen hatalmas törvény megkészítésére. Hiába vannak a törvények, ha nincs olyan generáció, amelyben a romlás ellenszéruma, az istenfélelem meglenne és jól végre hajtva gyümölcsözne a közjó javára. A magyar keresztény szellemi mozgalmaknak egyik irányítója most szólt és tollat emelt a pornográffá ellen. Nem az első esetben történik ez, de most különösen aktuális, amikor az elmék levannak foglalva más téren