Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-03-12 / 11. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1916 március 12. A pannonhalmi főapát új hazafias áldozata. Pannonhalma, mint az ezeréves keresztény magyar kultúra Pharos-a ragyog a szent hegyen Gyó'rvármegye kies mezői felett. Egyik legdrágább történelmi és nemzeti kincsünk nemcsak maga a magyar állammal egyidős bencés monostor, hanem az a millenáris elvhűség és mindig krisztusi szeretettől izzó apostoli munka, amely a nemzet legnagyobb napjaiban a szebb jövő biztató záloga volt. A háború alatt többször értesült a közönség a pannonhalmi főapát több százezer koronát kitevő hazafias adományairól; tudja, hogy a hét nagy kultúrintézményt fenntartó rend milliókat jegyzett a hadikölcsönre, s most vettük a jelentést, hogy dr. Hajdú Tibor pannonhalmi főapát újabb 50.000 koronát adott hadi jótékonycélra, és pedig: 1. Az elpusztult kárpáti falvak újjáépítésére 15.000 K 2. Rokkant katonák javára 10.000 K 3. Hadi árvák javára 10.000 K 4. Magyar Vöröskereszt javára 5.000 K 5. Győri kertváros javára 5.C00 K 6. Nemzeti fogadalmi templomra 5.000 K Összesen 50.000 K A rokkantakért. Minél mélyebben nyargal e rémes fergeteg az időbe, annál több kötelességet ró a felebaráti szeretet szent önzetlensége az egész társadalomra, annál több szociális probléma áll — mind sürgős megoldásra várva — jövőnk előtt. A földúlt vidéket beépítjük, a szűkölködőkön segítünk, sebet hegesztünk s míg ezekkel le van figyelmünk kötve, egy, hozzájuk hasonló, veszedelmes, mélyre szántott seb, egy pótolhatatlan testrész irtózatos forradása, bénulások, soha sem muló nyavalyák változatos sokasága, a megrokkant emberek szánalmas csapata csoportosul melléjük . . . Először népünk fiatalja — apák gyermekei, másodszor pedig az öregebb generáció — gyermekes apák jöttek megtépetten közénk . . . Most pedig már az unokás nagyapák következnek, hogy megismétlődjenek a hajdani, márciusi nagy idők következményei, amikor versenyt ontotta vérét minden magyar: az apa fiával, a nagyapa unokájával... Legendás időkről mesélnek majd azok, akik átusszák ezt a tűz-oceánt, ha megöregesznek. De életük végéig letagadhatatlan bizonyíték lesz féllábuk, páratlan kezük arra, hogy ők tartották fel a vészthozó hullámhegyet s ott voltak, ahol nyögött, szepegve porzott, vért izzadott a föld, ahol sírt, visított a levegő, ahol olyan játszva szórta a halálmagot a vén, csontos kaszás, ahol vannak percek, amikor minden emberi érzés hirtelen humbuggá válik . . . Ezeket a harci küzdelemmel járó veszedelmeket, fáradalmakat, szenvedést, kínlódást, a harcosok jövőjének rossz álmait — amikből majd épületes legendákat farag az idő, nem elég egy-két jó szó, »egy csepp viz ä nagy tengerbe« értékű jótékonysággal jutalmazni, hanem egy egész életre szóló nyugalmas élet biztosításával lehet a hála legalsó fokára lépni velük szemben. Háborúnk hajtása ez a téma, a legsürgősebb szociális probléma. Itt-ott akadtak már a társadalomban finomérzékű egyeniségek, akik helyes felfogásuk tanácsolta úton haladva elértek ahhoz az úthoz is, amely már a közeli megvalósuláshoz vezet, de ilyenek csak helyiérdekűek vannak még, országosan vezetett akció pedig most indult meg. A Keresztény Szociális Egyesületek Országos Szövetsége teszi ebben az irányban a lépéseket. A terv a következő: Állítsanak föl a városok a kormány, részben főuraink segítségével olyan kertvárosokat, ahol minden egyes rokkant kaphasson a családi élet céljainak megfelelő házat, mellette kertet vagy díjtalanul, vagy az évi rokkantsegéllyel törleszthető amortizációs kölcsönre. Ezzel nemcsak azokon a katonáinkon lenne segítve, akiknek egy talpalattnyi földjük sincs e hazában, amiért küzdenek, hanem ily módon az iparosokat és a kereskedőket is megfelelő munkahelyiséghez lehetne juttatni, viszont a rokkantsegély esetleges, könnyen előfordulható elpocsékolástól is meglenne óva és egyben nemzetgazdászati szempontból is hasznos célt szolgálna. Ideális eszme ez: önálló, szabad polgárává tenni a haza szolgálatában megrokkantakat. Nem is szabad atyáskodólag bánni velük, nein szabad szabadságuktól megfosztani őket. Itt hősökről, azok csekély jutalmazásáról van szó, olyan adományról, amelynek méltónak kell lennie hozzájuk, hogy hátralévő napjaik gondtalanok lehessenek. Részünkről örömmel üdvözöljük e mozgalmat, mint minden olyant, ami hasonló célt szolgál, vajha ez is meghozná a megkívánt eredményt: földet, önálló, családi otthont a magyarság ügyéért folyó vérviharban megrokkant harcosainknak . . . Csertői. Villamos szerencsétlenség — án. Páp; Hétfőn reggel, 8 óra után nagy riadalom verte fel a színház környékét. Két kocsi haladt a színház és a kollégium között szembe egymással. Amint az első elhaladt a Főiskolautcába vezető villamos sodronyok alatt, lovai hirtelen elvágódtak a sárba. Alig valamivel későbben ért oda a másik kocsi. Ennek lovai még veszedelmesebbül estek a kövezetre. Ugyanis egyik elszakadt villamos drót feküdt ott a sárban s földzárlatot képezett. Amint a lovak ráléptek a drótra, az erős áram testükön át záródott és kábultan vágódtak bele a sárba: rá a drótra. Szerencsére a kocsin utazó molnárlegény nem vesztette el lélekjelenlétét s pakróccal megfogta a veszedelmes vezetéket és kihúzta a lovak alól, melyek már nem is rugdalódzottak, az erős áram s az esés annyira elkábította őket. Nagy nehezen lehetett felráncigálni s újra befogni őket. Kik az esetnek szemtanúi voltunk, félve kérdeztük magunktól, mi lett volna, ha a lucskos időben nedves lábbelivel vagy ruhával ember akad bele a drótba, s elestében halálosan megsérül vagy a nagy áram következtében szívszélhűdés éri. A legérdekesebb az egészben, bogy a drót elszakadhatott minden különleges ok nélkül és hogy a biztosítékok nem égtek ki, pedig a nedves föld kitűnő vezető s hatalmasan megterhelhette a vonalat. Az ilyen esetek arra engednek következtetni, hogy az egyes vezetékrészletek biztosítékai oly durvák, hogy azok bármilyen áramot megbírnak s így rendeltetésüknek egyáltalán nem felelnek meg: sem a közbiztonság, sem a világítás szempontjából. Nemrégiben a város szépen felemelte az áram díját. Nem szóltunk ellene semmit, mert megokoltnak láttuk. De egyben vártuk, hogy a mizériák megszüntetésére fog történni valami: de a hétfői eset nem erre enged következtetni. Kérdjük ezek után a város villamosügyi bizottságától: 1. Elég vastagok-e a vezetékek mindenütt s nincsenek-e a kellő határon túl feszítve ? 2. Szokták-e cserélni a biztosítékokat s egyáltalán kellő finomsággal vannak-e azok alkalmazva? 3. Van-e a központi mérőszerek folytonos szemmeltartására hozzáértő ember s tudja-e az, hogy ilyen esetekben mi a teendő? 4. Mit szándékozik a hétfői eset orvoslására s a jövőben valóelhárítására tenni ? Nem tudjuk, hogyan volt kapcsolva a vezetékbe az áramforrás éppen akkor s nincs is módunkba utána nézni. De akár ment a dynamógép, akár csupán az akkumulátor telep szolgáltatta az áramot: az ilyen rövidzárlatok azokban is kárt, nagy kárt szoktak tenni. Tudunk esetről itt Pápán, hogy elégette a rövidzárlat az egyik dynamógép tekercselését teljesen; veszélyes sebesüléseket okozott az alkalmazott gépészen. Azt hisszük ezt meg lehet akadályozni s már pénzügy; szempontból is meg kell akadályozni. Csakúgy megemlítjük, hogy ugyanakkor — de máskor is előfordult már — a Fő-utcán világos nappal égtek a villamoskörték. Pedig ebben spórolhatnának inkább, mint abban, hogy esténkint sötétben botorkáltatják még a város főhelyein is a sétáló közönséget. Mátrai Guidó. Heti naptár. A veszprémegyházmegyei Directorium alapján. Március 12. V. Negyvenedvas. (I. Gergely p., hv., dr.) 13. H. — 14. K. — 15. Sz. Kántorbőjt. 16. Cs. — 17. P. Patrik pk., hv. (Kántorbőjt). 18 Sz. Cirill pk., hv., dr. (Kántorbőjt). 19. V. Nagyböjt II. vas. Szentségimádás: Nemesbük, Alsópáhok, Szentgyörgyvár, Sármellék, Zalavár, Kiskomárom, Galambok, Zalamerenye. HiREKMárcius Idusa. Még nincs itt, de már előreveti árnyékát. Azaz hogy most, mióta a háború tart, állandóan márciusa van a magyar nemzetnek: állandóan egy jobb jövő, egy boldogabb Magyarország érdekében vajúdik az egész nemzet, annak minden tagja, ki magyarnak érzi magát s e nehéz idők parancsolta kötelességeit teljesíti. De azért külön is, határozottan március 15.-én is fel kell gyújtani az emlékezés világát és a honfiúi szeretet lángját, hogy az önzetlen és hazájáért áldozni tudó magyarság ki ne pusztuljon közülünk. A veszedelem meg van, folyton fenyeget, hogy kitartásunk csökken, tetterőnk ellankad s a hazaszeretet érzelme az önétdek elől visszavonul .. .. Azért adjuk át egy napra szivünket a 48-as hősöknek: hadd formálják ők.. Telítsük szellemünket újra az ő eszméik