Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-02-06 / 6. szám

4. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1916 február 6. Gondviselésnek az alkotása s hogy van egy legfelségesebb lény, ki mindeneket véghetetlen bölcseséggel föntart és kormányoz. Ugyanezen tudat, hogy van fölöttünk isteni gondviselés, megvolt már a pogány népek tudatában is, természetesen csak homályosan, tökéletlen formában. így pl. a görögök felfogása szerint az istenek végtelen hatalommal uralkodtak az embereken; ez volt részben a rómaiak felfogása; ez a törököké is a fátumban s igen sok népé. E felfogás szerint a felsőbb hatalom befolyásolja az ember tetteit, elhatározásait is úgy, hogy pl. a görög ember a legborzasztóbb tetteiért sem érezte magát felelősnek s mégis a fúriák kérlelhetetlen szigorúsággal sújtották a bűnösöket. »Oidipust« végzete a legborzasztóbb bűnökbe kergeti, lelkiismerete pedig szemét szúratja ki vele, családja fitagjai testvérháborúban vesznek el, maga nyomorultan bolyong egyik leánya kíséretében, míg végre az istenek megkönyörülnek rajta s az Eumenidák kertjében elvonulva száll a Hádesbe. Mily borzasztó lelkiállapotban kell az ily embereknek lenniök, akiket vallási felfogásuk ily képtelenségre visz rá! A végzetszerűség leifogásában nincs semmi megnyugtató, csak kinzó gyötrelem marad az mindörökre. Mily magasztos ezzel szemben az evangélium felfogása! Az ember tudja, hogy felelős tetteiért, tőle függ, hogy jól cselekedjék s vele a másvilágot megérdemelje, vagy pedig a bűnre adja magát s így kerüljön a pokolba! Mindemellett azt is tudja, hogy egy jóságos Teremtő uralkodik fölötte, aki anynyira gondját viseli, hogy egy hajszála sem görbülhet meg tudta nélkül. Azt is tudja, hogy szabad akarata mellett is bőséges kegyelemre számíthat a Szentlélekistentől, mert amit Jézus nevében kérünk, azt feltétlenül meg is kapjuk. Szabadsága tudatában tehát mily fenkölt lélekkel járhat a keresztény ember, hisz önmagától függ, boldog, vagy boldogtalan legyen-e ? S emellett jól tudja, hogy jóra való törekvésében sincs magára hagyva, hanem egy végtelenül bölcs, jó, igazságos és mindenható Isten gondoskodik róla. (Folyt, köv.) Pápa város szenzációja — Agyonlőtt cigány. — Izgalmas eset történt mult kedden Pápán: Márkus Lajos rendőr agyonlőtte Horváth János cigány-lókupecet. Az előzmények visszanyúlnak arra az időre, mikor a mozgósítás következtében a katonasorban levő cigányok bujkálni kezdtek és a pápai földmivesiskola mellett állandó lakhellyel biró pápai illetőségű cigányok előszeretettel rejtegették a szökevényeket. A rendőrség ugyanis állandóan házkutatást tartott a cigánytelepen s ezért nem volt éppen valami népszerű a cigányok előtt. Ujabban egyéb gonoszság elkövetésében is ludasok lettek a mi cigányaink és különösen lopások gyanújába keveredtek. Február 1-én a rendőrkapitányság részéről 5 pápai városi rendőr ki lett küldve a cigánytelepre — házkutatásra. Négy rendőr szuronyos puskával egyenruhában közeledett, Márkus Lajos azonban polgári öltözetben, zsebében revolverrel megelőzte társait és megkerülve a majort nem a város felől, hanem Tapolczafő irányából lépett a cigánytanyára. Ez az óvóintézkedés azért vált szükségessé, nehogy a folyton figyelő cigányok már eleve értesüljenek rendőr közeledéséről és el ne rejthessenek semmit, vagy meg ne szöktethessenek senkit. Horváth Jánost mégis fejszével kezében találta Márkus, aki azonnal felszólította, hogy a fejszét tegye le. Ekkor azonban a cigány néhány fenyegető szó kíséretében már rátámadt a rendőrre feléje sújtván a fejszével. A rendőr félreugrott s újra, revolverét a cigányra szegezve, felszólította, hogy a fejszét tegye le, mert különben lelövi. A cigány azonban újabban ütésre emelte a fejszét, mire a rendőr mellbe lőtte. A cigány összeesett. A lövésre előkerült a cigány neje, nemsokára megérkeztek a többi rend-: őrök is, Márkus pedig a közeli földmi vesiskolából betelefonált-a városházára és jelentést tett az esetről. A rendőrkapitányság intézkedésére a cigányt beszállították az irgalmasok kórházába, itt a v. főorvos megvizsgálta és megállapította, hogy a cigány a lövés következtében meghalt. Az eset hire futótűzként gyorsan elterjedt a városban, a cigányok is sürgönyöket, lovasfutárokat menesztettek a vidékre az atyafiakhoz s e perctől fogva a város lakossága állandó izgalomban van. A vidékről összesereglő cigányokat, akik nyíltan hangoztatták a vérhoszut, a rendőrség kénytelen volt összefogdostatni és őrizetbe helyezni. A csütörtökön délután lefolytatott temetésre se engedte el a rendőrkapitány a nem pápai cigányokat, mivel a rendőrlegénység csekély létszáma mellett a nagy tömegben összeverődött cigányokat az esetleges lázadásban nem lehetett volna megakadályozni. A temetés óriási néptömeg részvétele mellett délután 4 órakor volt a mizeriek kórházából. A cigányok, kik különben elég jómódúak, nem sajnáltak semmi költséget és csak magáért az érckoporsóért alku nélkül egyezer K-át fizettek ki a temetési vállalkozónak. Meghúzatták az összes harangokat stb., szóval nagy parádét csaptak. A rendőr ellen, aki különben azelőtt csendőr volt és egyike a legügyesebb városi rendőreinknek, kihallgatása után megindult a vizsgálat. Ez röviden a legújabb pápai szenzáció. Heti naptár. A veszprémegyházmegyei Directorium alapján. Február 6. V. Vizk. u. V. vas. (Titusz plc., vt. és Dorottya sz., vt.) Ujholdvasárnap. 7. H. Romuáld apát. 8. K. János hv. 9. Sz. Cirill pk., hv , dr. (Apollonia sz., vt.) 10. Cs. Skolasztika sz. 11. P. Szepl. Sz. Mária megjelenése. 12. Sz. Szerviták 7 rendalapítója. 13. V. Vizk. u. VI. vas. Szentségimádás: Mezőkomárom, Fokszabadi, Siófok, Balatonkenese, Vörösberény, Szentkirályszabadja, Felsőörs, Palóznak. Egy úton. Leültem a padra, kétkarú nagy folyó átfogta szigetben. Leültem a padra, őszi hullott levelek közé. Sárga halálhoz íekete szint vittem, őszi haldoklásban csöndes lemondást. S összébb húztam magamon a ruhát, mert hideg volt a levegő. Hunyó nap sárga fényében hideglő. S hullottak tőle köröttem a fákról a falevelek. Szél nélkül, csöndes őszi napsugárérintésre lehulltak. Egyenként, lassan lemondtak az életről s elhúzódtak a semmiségbe. Levelező lapok voltak a kezemben s ceruza. írni akartam valakinek, mindenkinek s nem tudtam tnit írjak. Csak azt éreztem, hogy akkor csak nekem volt az a sziget s a lehulló faleveleknek. Pedig nemcsak nekem volt. Nem messze tőlem más valaki ült. Csak azt tudtam, hogy ő is leült a padra, levelező-lap az ő kezében is, azontúl csak nézés, csak várás. S akkor tudtam azt is, hogy ez a várás is én vagyok. Várni örökké, tudtával, hogy úgy sem jöhet senki. Szemébe nézni minden szembe jövőnek, hátha neki kellett jönnie. S minden nézésből kiismerni, hogy ez sem az, akinek jönnie kellene, mert az nincs, mert az nem jöhet. Utána nézni minden elmenőnek, sarkon fordulóban biztosan remélni és soha meg nem lelni. Nagy sors, embersors, őszi sárga napsugárban, hulló falevelek közé beálló embersors. S én akkor néztem a lehulló faleveleket. Az a másik mindig az útra nézett, ahonnan valaki jöhetne. S én akkor tudtam, hogy hiába vár az a másik, nem jön senki azon az uton. S biztosan tudta ő is és mégis várt. O is itt volt otthon, a szigeten, a csöndben, ahova csak egy jöhet számára. Senki más. S igy ketten voltunk a szigeten és mi ketten egyek voltunk. O volt a várás, én a lemondás. S a lemondásban én is mindig vártam, s ő a várásban mindig lemondott. Azután irtunk a lapokra. Előbb leírtuk, amit akartunk. Nem láttam mit irt az a másik, csak éreztem s biztosan tudtam. Azt irtuk mindketten, hogy csak két embernek, két sorsnak van joga ide a szigetre jönni S az a kettő egy. Azután kerestük, kinek küldjük a lapot. Olyannak, aki érte nem neveti ki. Olyannak, aki megért bennünket, aki maga is egyben mi magunk. S megtaláltuk mindketten, akit kerestünk. Ő nekem írt, én meg neki. Összebeszélés nélkül csak egymásnak írhattunk. S kívülünk talán a szigetnek, a hulló faleveleknek, a sárga napsugárnak, a levélzizzenésnek, a padnak, az ősi romoknak s benne mimagunknak. S akkor összenéztünk s akkor felálltunk s akkor ő jobbra ment, én balra fordultam. Együtt mentünk a hidon, együtt az álmokon, együtt örökké a lemondás és várás. Ele.