Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-02-06 / 6. szám

4. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1916 február 6. Azokról nem szólunk, akik saját hibáik, könnyelműségük folytán eltékozolták őseik birtokállományát. Ok a földből éltek, de nem a földnek, a hazából éltek, de nem a hazának. Hogy vagyonuk elvesztésével régi dicsőségük fénycsillaga is elhomályosult, e miatt ugyan kit vádolhatnának, mint önmagukat ? Sorsukat megérdemelték. A súlyos feladatoknak, melyek a közeljövőben a nemzetre fognak nehezedni, megoldása különösen a gazdatársadalom áldozatkész közremunkálásától függ. A gazdaközönség ugyanis erősen megtizedelve, számbelileg meggyöngülve kerül vissza a háborúból, a mezőgazdaságot pedig új feladatok elé állítja majd a jövő. Legelső kötelesség, hogy mindazon kisgazdák s földmívesek, kik visszatértek a háborúból, valamint azok, kik visszavándoroltak Amerikából, megfelelő földhöz jussanak, amely megélhetésüket biztosítja. Ha van valaki, akinek jussa van a földhöz, hát a kisbirtokos, a földmivelőosztály az, mint amely úgy ragaszkodik földjéhez, hogy nem csupán él belőle, hanem úgy tekinti azt, mint egy darabka részét annak a nagy földterületnek, melynek a neve: Haza, a melynek megvédéseért, ha biztonsága veszélyben forog, utolsó csepp vérét kiontja. Második kellék, mellyel hathatós védelem nyújtható a földbirtoknak, a nagyobb megkötöttség. Utóbbi időben sajnosan tapasztaljuk, mint úszik a földbirtokok jó része a régi tulajdonosok kezéből egy más idegen kézbe. Az őstermelő kisbirtokosokat az eladósodás, valamint a már évtizedek óta pusztító földuzsora juttatta erre a meg nem érdemelt sorsra. Ugy az eladósodás, mint az uzsora veszedelme egészséges hitelviszonyok s igazságos törvénykezési eljárás útján lesz megszüntetendő, ami azonban már a törvényhozás feladata. Elkerülhetlenül szükséges végül a földnek az eddiginél szakszerűbb megmunkálása, valamint a többtermelésnek, mely a külföldön nagyban virágzik, nagy arányú felkarolása. Erős a hitünk, hogy az öldöklő háború még ez évben véget ér s megjön a várvavárt béke, amikor minden honvédő visszatér a maga otthonába, hogy felvegye polgári foglalkozásának a háború bekövetkeztével elejtett fonalát. Visszatér a földmivelő kisbirtokos is, s kezében az ekeszarvával szántogatja elesett testvéreinek vérével megáztatott s megszentelt anyaföldet. S. P. A Pápai Leányegyesület művészestélye. - 1916 február 1. — Február l én tartotta a Pápai Leányegyesület művészestélyét a Gi ifi-szálló nagytermében. Hozzászoktunk már, hogy a Leányegyesület rendezésében magasszinvonalu programmot kapjunk, azért várakozással néztünk e nap elé. S nem is csalódtunk. Igaz, hogy az est kimagasló szereplője Keömley Biankai opera- és dalénekesnő volt, de a helybeli művészgárda is nagyban hozzájárult az estély műsorának emeléséhez, sikeréhez. Szavalat, ének, zene és költészet váltakozva gyönyörködtették a hallgatóságot, mely alig akart megválni az öreg Griff nagytermétől. Rajkai Keömley Bianka, ki Vasquez grófnő iskolájában tökéletesítette énekművészeiét, nem ismeretlen a pápai közönség előtt. Két izben is szerepelt már nálunk s a pápai publikum mindannyiszor nagy tetszéssel honorálta a fiatal művésznő egyre fejlődő, ragyogó tehetségét. A fokozatos tökélesedést konstatálhattuk legutóbbi szereplésekor is. Hatalmas hanganyaga, mely a legnagyobb változatokat produkálja, hangjának drámai színezése, alig hallható, tiszta, finom pianiszsziinói s kedves, meleg előadása nagy gyönyörűséget szereztek nekünk ismételten. Különösen bájos volt Thomas Mignon Románca, továbbá Tarnay Alajos néhány szerzeménye, melyeknek szépségei művészi előadásban jutottak kifejezésre. A drámai erővel ható »Erlkönig« szintén nagy hatást tett a hallgatóságra. Természetesen Tarnay Alajosnak is része van a nagy sikerben; finom, diszkrét zongorakisérete csak emelte az előadott énekszámok szépségét. A többi műsorszám Keömley Bianka énekszámai közé illeszkedett. Ezekről is csak dicsérettel szólhatunk. Krausz Adrienne tanítóképző int. tanárnő Ernőd Tamás és ifj. Wlassich Gyula egy egy aktuális költeményét adta elő; a tehetséggel és érzéssel előadott szavalatot zajos ovációval fogadta a közönség. Halminé László Ary saját háborús költeményeiből olvasott fel hármat; a költői vénával megalkotott versek hangulata mély nyomokat hagyott a szépéit lelkesülő hallgatóság lelkében; különösen utolsó verse, a hazáért mondott imádság keltett nagy tetszést megkapó kifejezéseivel és emelkedettségével. Halminé László Ary különben nemcsak a tollat kezeli mesterien, hanem kiváló, gyakukucskáló napsugarak pajkos csillogása ringott rajta. A kis baba szelid bölcső ölében pihent. Ajkai csókra vonultak, pirosszalaggal díszített kis öklei feje mellett két oldalt feküdtek. Angyalkák szálltak át a szobán s a mamát is álomba ringatták. S álomba szőtték össze a kalapácszajt. A közelmúlt izgalmas, szép álmaiba . . . Megint, • mint fiatal leány futott végig egy komoly öreg ház udvarán. Arca piros volt. Kalapácsok táncoltak hordók abroncsán s verték a nótákat. Az öt vers közül az övé hangzott ki egyedül. Az övé volt legszebb. A többi csak tőle lopott. A többi négy csak azt az egyet kisérte. Azt, akinek a lelke s a szeme, mikor őt meglátta, futásra késztette, pirulásra birta, s aki annál szebben dolgozott. Hogy szeretne megállni s nézni, hallani, hogyan születnek a dalok. Hogy szeretné forró kézszorítással lelkét amazéba átönteni, megcsókolni, mert hisz neki szól a munkák nótája. Nem lehet. Nem tud megmozdulni. Keserves sirás fogja el. Lányos sirás, minek sokszor nincs magyarázata, mi sokszor titkokból születik. Pedig hogyan szól, mily szépen a nóta! . . S látta, félve látta az udvaron átfuttában az,, ötös versenyt, az egyik fölényét, négynek másnak irigységét, összeesküvését és bosszúvágyát,, amaz egy ellen. Remegett, félt. Mi lesz? 3. Gyöngéd ölelésre ébredt. Férje jött be. Már csaknem egész sötét volt a kis szoba. Alkonyodott. A munka zaját boldog családi élet foglalta el. A gyöngéd ölelésre összerezzent. Hirtelen felült a kereveten. Alig tudott tájéko zódni. Még mindig remegett, félt. Mikor aztán megismerte a jelent, tudta, hogy álmodott, halk mosolygással, de még mindig remegve vonta maga mellé a férjét. — Tudod, azt álmodtam, hogy még mindig leány vagyok s úgy féltem. — Féltél ? De hát mitől ? Soha sem mondottad még ezt. Miért féltél ? Kitől ? Bántani akart valaki ? A fiatal asszony átölelte férje nyakát és súgva merte csak megmondani, hogy nem önmagát féltette, hanem férjét. — Emlékszel, hogy négyen dolgoztak veled apád műhelyében? De hiszen nem volt még régen, hogyne emlékeznél! Csak olyan messzinek érzem a multat, hogy azt hiszem, csak örök jelenben élek ... S én láttam, hogy az a négy téged gyűlöl. S ösztönös leánylelkemmel megéreztem, hogy az a négy a nóták miatt gyűlöl téged. A szép, kalapács alatt született nóták miatt, miket nekem írtál s amilyeneket ők nem tudtak írni. Én megéreztem gyűlöletüket, pedig a te lelkedre lestek. — És te ettől féltél ? — kérdezte a férj. — Hallgasd csak, elmondok valamit. Tudom eloszlik félelmed s kacagni fogsz önmagadon. — Egy délután, közvetlen ebédután együtt találtam négy legényünket, mikor a műhelybe kiértem. Mikor megláttak, mintha valami rosszat tettek volna, szétrebbentek. De csak annak gondolata kelt bennem, hogy ezek terveznek közösen valamit. De, hogy a szomszédék gyümölcsét vagy virágját akarják-e elcsenni, az már nem érdekelt. Munkába fogtunk s én mindent hamar elfeledtem. — A munka végeztével én elhagytam a műhelyt. Hogy mit csináltam aztán ? Bizonyára te jártál eszemben. Megfeledkeztem mindenről. Lefekvéskor azonban öregem helyett kinéztem, rendben van-e minden. Nem hagyták-e égve a legények a lámpát, nem fenyeget-e tűzveszély ? Az ablakon át láttam már, hogy csakugvan ég a lámpa a műhelyben. Lassan mentem ki, de veszély érzetétől zgatottan. Inkább kúsztam a műhelyig és nem is nyitottam be mindjárt. "Félágaskodtam