Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-10-22 / 43. szám

XI. évfolyam. Pápa^ 1916 november 12. 46. szám. Szépirodalmi, közg-azdattávj és társadalmi betilap. A pápai Katholikus Kör es a paoa-csóthi esoeresi kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap Kiadótulajdonos: A Pápai Kathotikus Kör. A szerKesztésért "felelős : Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád könyvkereskedése és lapunk nyomtatója Stern Ernő. Újra itt lesz a halottak napja' Már közeledik és még sincs vége a háborúnak, mely minden napot halottak napjává tesz. Ha valamikor, most ezerszer több fájdalommal zarándokolunk szeretteink sírjához és elpanaszkodunk . . ., szivünk csordultig telik a keserűséggel, sirástól kiszáradt szemünk révedezve néz a jövőbe, remegő ajkainkról el-ellebben egy-egy sóhaj oda messzire, azokhoz a testvérekhez, kik a hősök sírjában pihennek, kik elmentek, de vissza nem térnek! Kik még ezelőtt együtt ápolták a szeretett gyermek sírhalmát, most már csak a gyászos özvegy és a sirontúl is égő szeretet virraszt, ki még ezelőtt édes apjával borult a kedves anya sírjára, most árván zokog ott . . . És ti hősök ott alant, kik oly meszsze nyugosztok, talán nem is az édes haza földjében, nem fordultok-e meg sírotokban, avagy nem dobban-e meg még egyszer szívetek ennyi fájdalomra, ennyi bánatos szív dobogására idefönt. Óh mondjátok, nem érzitek-e az élők eme gyászos kegyelettől átszőtt szeretetét, nem tudnátok-e még egyszer fegyvert ragadni, hogy kiküzdjétek az áldott békét ... Óh mondjátok, nem szeretnétek-e újra az élőket nagy szeretettel és magát az életet! Kimegyünk a sírokhoz és lelkünk az emlékezés szárnyain elszáll a holtak birodalmába és ime lábunk e siralomvölgyében ott térdel a sírdomb keresztjénél és imádkozunk . . . »Adj Uram örök nyugodalmat nekik« 1 »Oremus pro fidelibus defunctis« könyörög velünk az egyház és ez helyes, tudjuk, érezzük, hogy a szentek egyességénéi fogva testvéreink ők, kiken imádságainkkal, áldozatainkkal, jócselekedeteinkkel segítenünk kell és segítünk is, mert ez is hős cselekedet, a keresztény felebaráti szeretet önzetlen sajátsága. Sokan közülük értünk küzdöttek, sokat áldoztak, mindent odaadtak. De míg így elmélkedünk, a nehéz élet gondolata belevegyül kegyeletünkbe és részt kér. Az árvák fedetlen tagjai dideregnek közöttünk, az éhezők könyörgése hallatszik imánkba: »Éhezem, adjatok ti, kiknek az Isten adott«. A csonkák, bénák megélhetése aggasztja honfiúi szivünket, a szenvedők sápadt arca tekint felénk, a betegek sóhajtása tör fel . . . Mit tegyünk ? Tétlenül álljunk a holtak országában, szivünket a kétségbeesés repessze meg? UMem! Uj élet nő a sírokon, virág fakad, gyümölcs terem a letarolt mezőkön! Aki él, az tegyen, cselekedjék, küzdjön, szenvedjen, áldozzon, mert ez az élet jele. Az esztergomi főkáptalan is felkarolta azt az eszmét, mely lapunk mult számában »Beharangozásul« cím alatt jutott kifejezésre: takarékoskodjunk halottak napján! Igen, legyenek ez idén sötét temetőink és ne rakjunk reájuk 10, 20 K-át vagy többet érő koszorúkat, mert most háború van. A világító szerek iszonyú drágák, a koszorúk az enyészet martalékai, tehát adjuk filléreinket a még élő szenvedőknek, tegyük garasainkat a haza oltárára, hogy a békéig is megélhessünk. íme az egyház sem kivánja tőlünk ezt a formáját a kegyeletnek; mint jó tanácsadó arra tanít, hogy a halottak iránti igazi kegyelet nem pusztán a külső pompában áll, hanem főképen a halottakért végzett imádságokban, szentmisékben, jócselekedetekben. És ez a halottnak mindenkor többet is ért, mint az imádságnélküli gyertyaégetés . . . De éppen nem akarom ezzel sérteni a kegyeletet, mert ez oly régi, mint az emberiség, az első keresztények is hiven ápolták halottaik emlékét, csak azt jegyzem meg, hogy amit máskor könnyűszerrel megtehettünk és csekély áldozattal belső kegyeletünknek gyönyörűen adtunk külsőleg is kifejezést, most nem tehetjük, illetve szükségesebb célra fordíthatjuk. Lám elvitték harangjainkat, pedig azokkal is kifejeztük belső érzelmeinket. Most azt súgják halottaink: menjetek kik éltek, imádkozzatok értünk és segítsetek a küzdőkön, szenvedőkön önmagatok nyomorúságán, mert ezt kivánja a közjó, a haza védelme és a győzelmes békéért a küzdelem! Jó lenne talán az önzetlen koszorués gyertyamegváltás eszméje ez alkalommal, a kegyeletes lelkek filléreit gyüjtsük össze a még élő nyomorultak számára, mert ha nem segítünk, életünk gyászos lesz, mint a sír. Talán fájni fog lelkünknek, de felemel a tudat, hogy gyászunk ép oly mély lehet, igaz és hű, ha a mécsesek, fáklyák, szivünkben gyúlnak ki és az igaz szeretet lángjával világítunk, miközben balottainkért imádkozunk. Bár halottaink földi részei porladnak itt alant, de mint a költő mondja: »Fönn van még a nemes rész Túl sirok — s éveken: A szeretetnek él, mely Öröklő, végtelen«. Dragovics István. A tanítói patronage tevékenységéről. o Midőn e kérdésről e lapok hasábjain néhány sort irni akarok, eszembe jut a francia természettudósnak: Buffonnak szállóigévé vált mondása: »Le style c'est l'homme«. (A stilus az ember). Ma, a vérgőzzel telt világégés idején áthatja lelkemet, még talán a legridegebb ember pszihejét is az átfogó érzés, az emberszeretet érzése. S bár nem tartom magamat az irásművészet mesterének, de Buffon fenti mondása szeretném, ha beteljesednék rajtam. Lenne e pár sor emberi érzésemnek hű tükre, s úgy, hogy hatni is tudjon. Sohasem volt nagyobb és égetőbb szükség a tanító patronage tevékenységére, mint épen ma, amikor a világháború csatamezőin