Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-08-20 / 34. szám

1916 augusztus 20. PÁPA ÉS VIDÉKÉ. 3. Értesítők ismertetése, ív. Az állami polgári leányiskola. Negyvenegy év óta fennálló állami polgári leányiskolánk bizonyára még felállítása idején sem élt olyan nehéz napokat, mint mostanában, mióta kiszorult saját házából, melyet hadikórháznak kellett átengednie. A Nagy Gabriella igazgató gondos szerkesztésében megjelent Értesítőben azonban panaszhangot nem találunk. Nagy áldozatot hozott az intézet, de szívesen hozta meg a — Hazának. Az Értesítő elején az igazgatónak a május 1-i Kárpátok napján tartott ünnepi beszédet találjuk, melyet az igazgatói jelentés követ. Itt többek között megemlékezik Kriszt Jenő >apát> plébánosról,*) aki csaknem 20 évig volt a kath. növendékek lelki vezetője, mint hitoktató. Meleg szavakkal búcsúzik tőle, midőn az intézettől megvált és dr. Bereczk Gyula került a helyére. A háborús segélymunka részletezése után az iskolaév egyéb adatai következnek. Növendék volt összesen 224 rendes és 51 magántanuló a polgári iskolában és 21 a kézimunka-tanfoiyamon. A rendes tanulók közül: 99 volt a pápai származású; 113 izraelita vallású; 221 a magyar anyanyelvű; 28 a jeles és 42 az elégtelen osztályzatú. Az iskola, ugy a polgári iskola, mint kézimunkatanfolyamu idén is a ref. leánynevelő-intézetben volt elhelyezve. *) Az apát szó bizonyára tévedésből került oda esperes helyett. Mert — bár rég megérdemelte volna — Kriszt Jenő apáti kinevezése eddig még nem történt meg. A szerk. Közérdekű intézményekről. Az embernek, mig az élet tekervényes utait járja, a veszedelmek ezerféle válfalaival kell megbirkóznia. Ezek ellen úgy védekeztek mindig, ahogy a saját tapasztalatuk irányította a régi öregeket, eló'deinket. Ma már hál' az Istennek ott tartunk, hogy vannak intézmények, amiknek segélyével nem mindenki külön-külön, hanem egységesebben, a régi és az ujabb tapasztalatok egybevetésével veheti fel a társadalom a küzdelmet a sok kór és elemi csapás ellen. De még nagyon sok eszköz hever kihasználatlanul s amiknek hiányát hol itt, hol amott érezzük olyan mértékben, amelynél már rendesen: »késő bánat...« Hány esetben okoztak a gyermekek, különösen a faluhelyeken a kellő felügvelet hiányában óriási károkat. Ami legsanyarubb, rendesen ezidőtájban, a mikor már a takarulás után vagyunk és az a gabona, amely a közélelmezés céljait kellene, hogy szolgálja, egy váratlan órában, a játékos, gondatlanfelügyeletnélküli gyermekkéz közvetíte, sével lobbot vetve, füst és hamualakban mond végbucsut a szemlélők és a gazda legnagyobb bánatára, keserűségére. Ez rendesen nem jár egyedül, mert az ilyetén keletkezett tüz számtalan esetben földönfutóvá teszi a falu népét, lepörköli házait . . . Nem akarok egyenesen a nemrég történt vaszari nagy tűzre mutatni, ahol hasonló körülmények között okozták a veszedelmet. Ezek ellen leghathatósabban a napközi otthonok felállításával lehetne védekezni, ahol a gyermekek idejét hasznos dolgokkal lehetne lekötni, mig a szülők a mezőn végzik munkáikat. De is az, a múltra, ami nem is régen volt, csak két éve, amikor egy-egy ilyen hősre, mint félistenre tekintettek... és ma... a szivekben, a lelkekben azt kell tapasztalnunk — nincs háború, nincs megbánás, gyötrődés, morál — sokaknál, sok helyen nincs ... és az ilyeneknél a hősiesség, a hősök tisztelete a fogalom helyett sablonos elméleti tényékké váltak. Itt is, amott is észrevehetően lerakodik egy családi perpatvar, tragédia üszke; sok hazatérő harcosnak az első teendője lesz a hűtlenség pere. Valljuk meg őszintén, nem vagyunk az a nemzetség ma, akit a történelem glóriás lapjain párducos őseink közé illeszthessen. Pedig a történelem újra kezdődik ezekben az években, a második évezred elején s hol van még a vége . . . ? Ezeket az évszázadokat nem lehet majd egyszerűen végig dévajkodni. Ide olyan erkölcsi fundamentum kell, aminőt az első évezred elején raktak le apáink. — Ma ez hiányzik. Emberek! akik naiv gondatlansággal nézitek e vérhullámos világot, nem is tudjátok mivel vétkeztek magatok ellen is. Egy uj, dicsőséggel kezdődő évezredről van szó, fiaitok, unokáitok jövő üdvéről van szó, szűrjétek le a kétéves évforduló tanulságait s kiáltsa szivetek: vissza az első napok komolyságához! Fel a gyászfátyolt, a komolyságot s vele azt az izzó munkakedvet, ami a magyart legjobban jellemzi, viszsza az Ég Urához, hogy ennél a határkőnél már a győzedelmes békéért harcolhassunk, bent a békés, közhasznú munkával, kint a fegyverrel, karddal és hogy az utolsó ágyuvillanás után ki-ki a régi meghitt munkájával épít_ gethesse a közjó bástyafalait. m j . ós beszélgettünk. Égyszerre a túloldalról, mint megannyi hosszúfarku tüzes sárkány röpült felénk egy féltucat akna. Ki erre, ki arra menekült. Én egy gödörbe, a másik a fedezékbe. Csak Antalnak nem volt ideje . . . s egy ilyen tüzes pokol melléje esett és darabokat szaggatott le belőle... Vérzett. Iszonyúan vérzett. Segíteni nem lehetett. A páter ellátta a haldoklók utravalójával s ö, anyja s kegyed nevét suttogva, kiszenvedett. Mi imádkozva álltunk kihűlő teste körül... Temetése napnyugtával történt halálát követő nap, egy közeli, rommá égett falu templomának tövében. Egy erős fakereszt jelzi nyughelyét... Vigasztalódjon. A veszteség közös. Kegyed jegyest, én bajtársat veszítettem. Kegyed most zokog — én temettem is, zokogtam is. Azóta, szinte lélek, még a a sötétségtől is, ami őt juttatja eszembe, akit én csak egy-két nappal ezelőtt, mig kegyed régen, most virágnyiláskor van egy éve, hogy elveszített már. Ismétlem, vigasztalódjon aközös fájdalomban ! Hü tisztelője Virágh Balázs.« A sebzett szivü barna leány az erdőszéli uton sétál. Mintha valamit keresne — amit nem talál. Körülötte mindén, a madarak, a zöld-nyitó természet minden bájával, illatával, énekével teszi vidítóva a hangulatot — de hiába. Máskor, fájdalom nélkül élvezetet, gyönyört talált ebben — ma észre sem veszi. Szótlanul, könnyhullajtva járja az utat, egyszer csak a temetőkertben találta magát, ahol éppen akkor hantoltak egy kórházban elhalt katonát. Nem tudta ki volt. De leborult s ugy imádkozott — érte . .. * Ebben a percben két sírhalom áll előttünk. Egyik messze idegenben, csontos, kopogós muszka rögökből. A másik az édes anyaföld ölén, sárga, homokos hantokból. Az egyik felett a halálmadár kuvikol, golyó sivít, gránát zúg, robban s a tüzes rontok fáradt pernyéje száll... és egy jóbarát nefelejcset ültet rá . .. A másikon az árván inaradt jegyes zokog és imádkozik azért, akire az idegen föld véres röge borul szemfödőként, ahová ö nem juthat el szenvedése utjain ... Sirja a szenvedésgyöngyöket ... M-sz. Anyám sírjánál. Eljöttem egy szóra, jó Anyám, sírodhoz, Ébredj és szólj hozzám, »hetedik« fiadhoz. Mindig csak azt mondád, régi tűzhelyünkben, Szerencsés leszek én teljes életemben. Azért jöttem Hozzád, jó Anyám panaszra, Elmondjam tnily sors várt »szerencsés« fiadra. Boldog lehetsz Anyám, kit nem gyötör bánat; Ki nem látod vértől ázott, bús Hazádat. Ha látnád fiadat, mankóval itt állni, Bizonyára nem tudnál, sirodban pihenni. Anyám, ha Te látnád gyermekid orcáit, Mindnyájunknak könytől ázott szempilláit, Ha látnád jó Anyám, vőidet a fronton; Meghasadna szived, keserves sorsukon. De jó, hogy nem látod, ami fönt történik, Amint az emberek egymást ölik, verik. De jó, hogy nem tudod, mi vár gyermekidre, Családunk fájáról milyen vihar tör le ! Elég volt Tenéked éltedben a bánat, Ne tudj Te arról, mi dúlja Hazánkat. Jó Anyám pihenj csak virágos ágyadban; Boldog lehetsz Te itt, ahol csak »béke« van. B-a B-a. Adakozzunk a hadi rokkantak és árvák menházának.