Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-01-23 / 4. szám

1916 január 23. PAPA ES VIDEKF 3. Magyar nyitánya a programm utolsó száma lett volna, azonban alkalmi (katonai) okok a műsor elejére kényszerítették, így adván meg a 12 tagú kitűnő zenekar preciz előadása azt a magas színvonalat, melyen az egész műsor végig megmaradt. Ilyen fajtájú zenemüvei, mint ez a Nyitány, igen ritkán találkozunk, mert bármily furcsán hangzik is, az igazság az, hogy a magyar zene még mindig várja apostolait, kik az igét hirdessék az egész világnak. A programm kiemelkedő pontja dr. Strommer Viktorin pannonhalmi főiskolai tanár beszéde volt. A Kath. Nővédő Egyesület hívta meg szónokának, tehát a nővédelernről beszélt, mely oly magasztos és sürgető feladat különösen napjainkban, mikor a kenyérkeresetre utalt nőt környékezi leg több veszedelem. Fejtegette, hogy e nemes munkához a keresztény világnézet ad legbiztosabb alapot; ez födözte föl ugyanis a lelket, a lélek értékét a pogánysággal szemben, mely csak a test kultuszát űzte. Hivatkozott újabb filozófusokra, kik a nőkről alkotott lealázó fölfogásukkal megmételyezték a társadalom véleményét is Pedig a nőkérdést nem szabad lekicsinyelnünk, sem a nővédelmet elhanyagolnunk, mert ha a nő jótékony angyala a családnak, a társadalomnak a maga tisztaságában, fúriája, megrontó démona is lehet, ha az erkölcstelenség terére lép. A nagy tetszéssel fogadott beszédet Konkoly-Thege Gizella művészi zongorajátéka követte, majd Tóth Anna énekelt néhány műdalt a tőle megszokott nagy énektudással és átérzéssel. Dr. Zuber György, veszprémi törzsorvos jóindulata szerezte meg azt az élvezetet, melyet Deutsch Gyula hegedűművész játékában találtunk; a biztos vonókezeléssel és precizitással előadott darabokat lelkes tapssal honorálta a publikum. Alszeghy Ezzel be is akartam fejezni az' érdekes hölggyel folytatott dialogizálást és az én kedves doktorommal kezdtem a társalgást. — Az urak oly szépen beszélnek magyarul — mondja hirtelen felénk fordulva a nőnemű ismeretlen. — Ötvennégy esztendő óta gyakorlom ezt a nyelvet, már csak megtanulhattam — mondom én. — Igaza van az alatt az idő alatt bizony meg lehet tanulni alaposan egy nyelvet — mond mosolyogva ő. — Veszprém vármegyeiek vagyunk, hát csak kell magyarul tudnunk — szól a doktor. — Ah, Veszprém vármegyeiek?! Hiszen én a nyáron énekeltem Veszprém vármegyében Almádiban, egy koncerten. A koncertet gróf Forgách és dr. Óváry Ferenc rendezte — lelkesül a hölgyike. Én gondolkodom, jobb kezemmel a homlokomhoz kapok és kutatok emlékezetemben elraktározott művésznők és műsorok között, de eredménytelenül. Ezt észreveszi ő és hangosan felkacagva szól, engem aposztrofálva: — Keresek, kutatok ugyebár, de hiába. Hja, igaza van; nem csoda, ha nem ösmer reám; megöregedtem, tudom; de higyje meg csak idő tekintetében vagyok öregebb, testben, lélekben azonban még elég fiatal vagyok, énekelek és táncolok úgy, mint valamikor, régen, az elmúlt időben valaha .. . Erzsébet Szávay Gyula kedves költeményét (Kis Jé?us a hóban) adta elő ügyes színezéssel, majd Ruprecht Andor játszolt csellón kiváló technikával és melegséggel. A hangversenyt a szentbenedekrendi főgimnázium énekkarának »Vadászdala« zárta be. A közönség azzal a tudattal távozott az ünnepély színhelyéről, hogy a hangverseny méltó volt a Pápai Kath. Nővédő-Egyesülethez, mely 10 évi csendes munka után most lépett először nyilvánosság elé, hogy a közönségtől jótékonycélra kérjen. A szoborkérdés. Hol legyen az emlékszobor ? Kalapot emelünk Esterházy Jenő gróf előtt. Amióta Pápa város örökös ura lett, szinte hétről-hétre újabb és újabb tanújelét adja a város és annak minden közintézménye iránt érzett jóindulatának, rokonszenvének és nagylelkűségének. Többet tesz, mint amennyit igért, illetve a hitbizomány öröklése alkalmával a város közönségének a feliratára adott válaszában kilátásba helyezett. Többet tesz, mert be sem várja, míg kérelemmel fordulnak hozzája. Ugylátszik igen jól van tájékozva mindenről. Büszkeség tölt el bennünket, hogy ily nemes gondolkozású főurat nevezhetünk városunk első polgárának. Ismételjük: kalapot emelünk előtte. Még jóformán mindnyájan nem is tudunk róla, hogy az építendő Menház — De most már — mondom egy tiszteletteljes meghajlás kíséretében — valósággal lázban vagyok a kíváncsiságtól, hogy ki az, akivel a véletlen, melyet szerencsésnek minősítek, egy Pullmann tető alá hozott. — Ugy ám, de én meg nem mondom meg, hogy ki vagyok. Azt Önnek nem kitalálnia, hanem tudnia kell — mondja ő. — !?!. — Nohát majd segítségére jövök emlékezőtehetségének. A Népszínház virágában, kik voltak annak primadonnái? — kérdi ő,— — Én és a doktorom pedig kezdtük találgatni: Blaháné, Hegyi Aranka és — Pálmai lika kiált fel egyszerre csak a doktor. Pillanatnyi csend. Egy bájosan hamiskás tekintet, egy szívhez szólló meleg mosoly. Általános bemutatkozás. — Méltóságos asszonyom — mondom én — zavarban vagyok. Önnek igaza van. Méltóságod kilétét nem kitalálni, azt tudnia kell minden magyar embernek, mert Pálmai Ilka művészete maga egy fejezet hazánk művészet történetében. — Ám lássák uraim, most Moziban utazom — folytatja ő — a dobozban ott fenn a tartányonvan a film, mely harmincötezer koronámba került és melyet most világszerte bemutatok jótékony célra. Most Pozsonyba utazom, hol a Vöröskereszt javára adom le a filmet. Fele a tiszta jövedelemnek a jótékony célé, fele meg az enyém; ebből céljaira ingyen telket ajándékozott, már is egy másik telekadományozásról értesülünk. Esterházy Jenő gróf a leégett Tizes-malom helyén támadt üres telket odaajándékozta a városnak, hogy ott emléket állíthasson hősi halált halt polgárainak. Szép helyen fekvő, értékes terület ez, melyet a város közönsége bizonyára meg fog becsülni. Mindezeket, amiket eddig mondottunk, azért bocsájtottuk előre, hogy későbbi fejtegetéseink során ne úgy tünjünk fel, mintha akár a nemes gróf, akár a város közönsége nevében intézkedő városi tanács bizonyára jól átgondolt szándékaival, nemes intencióival szembe óhajtanánk helyezkedni. Be kell ugyanis vallanunk, hogy hős polgártársaink, elsősorban vitéz Pál grófunk emlékének kezdettől fogva más helyet szántunk, nem a Tizes-malom telkét. Nem csináltunk belőle titkot, hogy az emlékszobor (vagy bármilyen obeliszk) szerintünk legszebb, legméltóbb helyet csak a Főtéren nyerhet, ott ahol eddig — miért, miért sem — az egy hitvány szökőkúton kívül semmi sincsen. Nincs az a valamire való város, melynek a legelőkelőbb helyén valami szobra, emlékműve ne volna. Nem egy idegennek tünt az fel, hogy nálunk a szentek szobrai félreeső utcák sarkán, vagy éppen falba építve, keresztek ugyancsak házak közé szorítva, a szabadságharc emlékét őrizni hivatott Turul térül meg a film költsége. A beszédes és énekes részeket magam mondom és énekelem el. Ma este az Urániában lépek fel, jöjjenek el az urak — legyen szerencsém. Pozsonyba érkeztünk; ő búcsúzott; a perronon a Vöröskereszt hölgyei fogadták virágcsokorral. A városban óriási falragaszok — Pálmai Ilka arcképével — hirdették a művésznő mozi felléptét. A film darab címe: A primadonna. Sokat gondolkodtam • a dolog felett'. Különösen az a filmdoboz motoszkált az agyamban . . . jobban mondva az, hogy a világot jelentő anyagot ma már nem szegelik hanem szövik, a deszka szerepét átveszi a vászon. Az eleven és drága színtársulat helyett egy dobozba szorított celluloid szalag is megteszi. — Pálmai Ilka, mint film kiegészítő rész . . . cu tumm, mondja épen erre egy preschpurgi háziúr. Hja ... ilyen a világ sorja ... A Savoy szomszédságában levő Carlton éttermében vörösborral telt poharammal koccintok az én kedves doktor útitársammal, aki nem állhatta meg, hogy nem minden csipősség nélkül meg ne kérdezzen, melyik vonattal utazzunk legközelebb Pozsonyba ? Mire én közmondással válaszoltam: Ha a vég jó, minden jó — sőt a csornai hajnali expressz csigavonaton utazni is jó.