Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)
1916-08-20 / 34. szám
XI. évfolyam. Pápa, 1916 szeptember 17. 199. szám. PAPA ES VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör es a Daoa-csothi esDeresi kerület tanítói körenek hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap Kiadótulajdonos A Pápai Katholikus Kör. A szernesztésért felelős Szentgvörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád könyvkereskedése és lapunk nyomtatója Stern Ernő. Szent-István király és nemzete. — Irta: Prohászka Ottokár. — Szent-István napján nemcsak alvajárók vagyunk, kik a régi dicső múlton elálmélkodunk s legendás ködében hőseink képét szövögetjük, hanem arra a nagyságra szegezzük tekintetünket, mely nem mult, hanem jelen; —arra a küzdelemre gondolunk, mely nem történelem és legenda, hanem jelenvaló küzdelem, szivárgó vér, hősies áldozat. Ugy látjuk most, hogy ez a magyar nép még mindig az áldozatok népe, melyeket saját vérében hoz, — ugy tapasztaljuk, hogy a magyar nemzet ma is az európai egyensúly kerékagya, mely mikor béke van, mindig csikorog ki nem elégített nemzetállami igényeitől, de mikor háború van, akkor nem csikorog, hanem forog-forog azért, mert föl van kenve saját áldozatos szellemének s önmérsékletének kenetével. Tisztelet, becsület az ilyen népnek, mely tud lenni — nagyobb tud lenni önérdekénél. Ilyenkor látjuk, hogy mi rejlik benne; ilyenkor nyilatkoznak meg erői, melyek e küzdelmeket állják s vívják, ilyenkor ébred fel a nemzet géniusza, mely fölött eljárhatnak dicstelen évtizedek is, de amely aztán egyszer valamikor kipattan s a lapos jelenből hegyeket emel ki, hogy megrajzolja saját életének s értékének hegycsúcsokon vonuló határvonalát. Ilyenkor nyúlik meg Szent-István alakja is. Mintha kigyúlna a szeme s villámlanék koronája s aureolája! Ilyenkor érezzük meg, hogy ez az erő, ez a hit és szeretet, ez az öntudat s áldozat az ő öröksége; megérezzük, hogy fiai vagyunk, kik egy régi, még el nem prédált hazai jusson élünk. Ha pedig kérdem, hogy mi is hát voltaképp az a régi magyar virtus s hol s merre keressem Szent-Istvánnak a magyar népben lüktető szellemét s erejét; hiába mondják nekem, hogy ez a nemzet lelke, hogy a nép géniusza, hogy a magyar föld párázata. Hiába mondják e szép nagy szavakat, mert érzem, hogy ezek csak elvont kifejezések s csak képletes szóvirágok. Tudom azt, hogy ami van, az mind egyedi és nem általános, hogy ami van, az mind valóság s nem elvont képzelet. Azért aztán azt a nemzeti nagyságot és fölséget is s azt a nemzeti géniuszt és áldozatkészséget is nem mondva csinált népben s nemzetben, hanem az egyesben ezeket a pihegő, földjüket, feleségüket s gyermekeiket szerető, Istenét féltő, lelket s lelkiismeretet gondozó, búzaföldjüket megszántó s kötelességet teljesítő férfiakban keresem s találom, bennük, kiknek kezet adok, kiknek szeretetét szeretettel viszonzom, feleségüket s özvegyeiket tisztelem s árváikat magaménak tekintem. Ók a nép, a nemzet! S mi velük Szent-István népe! Mi teszi a nemzetet ? A honfiak összessége! S mi teszi a honfit, a magyart olyanná, amilyen ? Nagy hit, nagy tisztesség, nagy szeretet! S e ponton nyílik meg szemeim előtt a kilátás SztIstván király történelmi hivatására s gondolom, helyesen fogom fel, ha azt monTÁRCA. Szenvedésgyöngyök . . . (Elbeszélés). Fészekrakás idején volt. Az apró madarak fészekanyagot hordtak az erdőszéli fák ra. Ott sétáltak kettecskén búsan, lehorgasztott fővel, hangtalanul. Nyiló virág volt tv,ind a kettő, a válás, a búcsúzás fájdalmával arcán s ez olyan kirivó volt ebben az édes, csipegő, virágnyilással koszorúzott hangulatképben. Mintha ennek a vidám tavasznak egy darabja fogott volna a korai, szomorú hervadásba. Lassan tipegtek az uton; fejük felett magasan járt a nap. A férfi kezdte: — Fájdalom, a sors igy rendelte. Reggel útnak indulok, megyek bajtársaimmal oda, ahol egy nemes cél lemondásra birja a legfásultabb lelket is ... És maga, Margit, itthon marad és elvégzi helyettem azt, amire én talán igen ritkán fogok ráérni — szólt fátyolozott hangon — s az erdő közepéből egy kakuk madár hangja hallott hozzájuk. — Igen, mindent elfogok végezni, imáimba foglalom, hogy azon az uton, amelynek a végére érve, sokan a magas égbe érnek, szerencsével járjon s itthon újra találkozzunk — suttogta a leány lágy szomorúsággal, de nem fejezhette be, nem beszélhetett a találkozás utáni boldogságról, mert egy hatalmas dörrenés rázta meg a levegőt. Ijedten, halotthalványan állt meg. Elnémult a madárcsicsergés, a dal, a kakukszó. Csak kutyaugatás és emberi jajszó tört feléjük az erdei sűrűből. Rossz sejtelem szállta meg szivüket. Elválásuk percében, közel hozzájuk valami szerencsétlenség történt. Mert hogy igy van, azt biztosra vették. Nem jót magyaráztak belőle, ámbár aggodalmát egyik sem közölte a másikkal, de tekintetük elárulta gondolatukat. Szembe fordultak s mindenik szempárban ott foszforeszkált a féltés: a szerelem, a sziv minden aggodalma fájdalmas fényalakban. Ez hangtalanná tette őket s megindultak a hazafelé vezető ösvényen, Velük szemben az erdész emberei egy halálosan snbzett embert hoztak saroglyán, egy szökevény, sárgaruhás hadifoglyot, akit a fővadász ragadozó vadnak vélt a sűrűben s lepuffantotta ... Másnap már nem látták egymást. Az egyik szívben a szerelem, a másikban pedig a visszavágyás, a honvágy ásott mélyebb és mélyebb barázdákat. Igy teltek a napokhónapok. Egyszerre a leány elővette naplóját, amit oly rég' elhagyott s égre emelte tekintetét, azután mintha imádkozna, úgy irt: — Istenem, ki látod szivem belsejét, te oltottad belém ezt a szeretetet, látod, hogy tiszta, őszinte az, könyörgöm Hozzád, őrizd meg őt, vigyázz reá; és tedd őt végtelenül boldoggá. Ez az én mindennapi imádságom. Istenem óvd meg őt, ha úgy akarod — nekem... Ave Mária!