Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-08-06 / 32. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1916 augusztus 6. Közeledett jul. 30.-a. Az újságok és falragaszok mégis csak megnövesztették hosszúra a közönség fogait, a rendezőbizottságnak nem is kellett olyan nagyon agitálni, — az érdeklődés, mint a hólavina, nőttön-nőtt, a jegyek meg eleinte lassan, később mindig rohamosabban fogytak s mire megérkezett a Felicián-kar, az anyagi siker már be volt biztosítva. Hogy Holler tanár angyalok énekéről, meg mennyei hangokról beszél, hogy egy uri ember, aki él-hal a zenéért, lelkesedik, azt a pápaiak már annyira megszokták, hogy az ilyen beszédre nem sokat adnak, a véleményt előre is, utólag is csak maguk szeretik maguknak megalkotni és bombasztikus, túlzásba menő szavak hatástalanok maradnak velők szemben. Mit tudhat 25 gyerek} Ez volt mindig a kérdések kérdése. # Elmúlt. Megvolt a hangverseny. Itt az ideje, hogy a kérdésre megfeleljünk. Nehéz feladat elé állított bennünket ez a 25 gyerek. Nem azoknak, akik hallották őket, hanem azoknak, akik nem lehettek jelen, most le kellene írnunk, hogy tulajdonképen mit produkált a Felicián-kar Pápán. Igazán sohase éreztük magunkat oly szószegénynek, mint most, mikor erről a hangversenyről csak hozzávetőleg is hű képet kell festenünk. Szótam azokat túlbecsülni és csak éppen anynyira értékelteni, mint az udvariasságot szokták. Mi zenészek ugyanis megszoktuk már, hogy szemben agyondicsérnek bennünket, különösen azok, akiknek halvány dunsztjuk sincs a muzsikáról, vagy éppen a Musica sacra-ról, hátunk megett meg ócsárolják és lebecsülik tudásunkat. Egy pár udvarias szót váltottunk még. Beszélgetésünk tárgya most már az orgona volt. Mikor készült, mibe került, tartja-e a hangot, mikor volt utoljára hangolva, stb.? Időközben a szentélyben befejezték a Breviáriumot s a kanonokok szépen bevonultak a sekrestyébe, az oltárszolga pedig eloltogatta a gyertyákat. Az a néhány hivő, aki az imamormolás alatt még benn maradt, szintén kiment a templomból és az orgonafujtató ember is ott állott már a kórusajtóban és alig várta, hogy kimenjünk mi is, hogy ő lezárhassa a kórust a dolgára mehessen. Hogy egyszerre üres lett a templom, az én papom azt kérdezi tőlem: — Kérem, karmester úr, nem próbálhatnám meg egy kissé az orgonáját ? — Oh kérem, tessék csak parancsolni. »Pali bácsi, jöjjön csak hamar vissza, fujtasson itt a főtisztelendő úrnak«. Pali bácsi, a fujtató készségesen teljesíti a parancsot. Az én papom pedig szépen felhúzza a reverendáját s ráül az orgona tárak, Lexikonok nem tartalmazhatnak annyi kifejezést, annyi jelzőt, mellyel visszaadhatnók azt a mélységes benyomást és csodálatot, amit szereplésük keltett bennünk. Kezüket szivükre téve feleljenek mindazok, akik fültanúi voltak Feliciánék énekének, nem kénytelenek-e megvallani, hogy az valóságos világcsoda ? Nem kell senkinek sem szakértőnek lennie, pedig épp ezek volnának hivatalból kötelesek a földig hajtani a fejüket a karművészet eme világcsodája előtt, nem kell, csak egy makulányi kis elfogulatlanság, őszinteség és bármily zenei laikus legyen, hát meg kell hajolnia és beismernie, hogy ilyen műélvezetet Pápán még nem nyújtottak. Halálos véteknek tarthatnók, ha csak egy szemernyi kifogásolni valót még csak keresni is mernénk Feliciánék szereplésében. Mint a színtiszta arany, sőt, mint a csiszolt gyémánt ragyog az erkölcsi siker. Részletekbe itt nem bocsátkozunk. Alább majd úgy, ahogy tudjuk, megírjuk apróbb kidolgozásban Pápa város jul. 30.-át. Itt csak öregéből kívántuk megörökíteni e nagy napot. Omnes gentes plaudite manibus... A 46. zsoltár e versét irja elő az Egyház Pünkösd utáni hetedik vasárnap miséjének kezdetére, mely idén éppen jul. 30.-ára esett. Nos igen. Minden népek tapsoljatok kezetekkel. padjára; még egyszer végig tekint a változatok feliratain, beállítja a regisztereket s elkezd játszani. A bemutatkozásnál hallott név, de meg, hogy magyarul eléggé korrektül ugyan, hanem idegen akcentussal beszélt, azt a lelte vést keltette bennem, hogy valami külföldi, legalább is valami osztrák vagy cseh, de lehet miattam akár porosz is. Papi ember között sok akad, aki több nyelven beszél. Litzman főúr szóval elkezdett orgonálni. Mondanom sem kell, hogy csupa fül voltam. No, mondok, most majd mindjárt kidudorodik, hogy mekkora kaliberű muzsikussal van dolgom ? Az orgona, megjegyzem, tényleg 12 változata dacára kiváló hangszer volt s ha mesterére akadt, hát élvezni lehetett. Ez esetben is jól viselte magát a orgona. Beszélt, sírt, nevetett, mosolygott, énekelt, imádkozott, muzsikált, hegedült, trombitált, sipolt, fuvolázott, cellózott, kért, könyörgött. jajgatott, bömbölt, harsogott, mig végre ismét elcsendesedett és elhallgatott. Mi volt ez? Ki ez az ember? Bach Sebestyén, Wagner Rikárd támadt fel halottaiból ? — Már megbocsásson, Főtisztelendő Uram, — mondom az orgonáról lelépő vendégemnek —, de innét el nem megy, mig meg nem mondja nekem, hogy mi volt ez, Tapsoljatok, éljenezzetek a végtelenségig mindannyian, akik csak hallottátok azt, hogy mit tud ez a 25 gyerek. Rendkívüli időt élünk. Épp ebbe illeszkedik bele — P. Felicián és énekkara. Városi közgyűlés. — 1916 julius 31. — Mintha nyáron tán nem is közügy volna a közügy, a közel 200 városatyából annak alig 10%-a tartja érdemesnek, hogy eljöjjön ilyenkor egy 11 pontból álló tárgysorozat mellett hirdetett közgyűlésre. A gazdák, nos, azok most sokkal jobban el vannak foglalva, semhogy egy hétköznapi délutánt a közügyeknek szentelhessenek. Első most — a kenyér. A mult hétfői közgyűlésen azonban se gazdák (tán kettő volt az egészben), se papok, se tanárok, se iparosok nem mutatkoztak a tanácsteremben, úgy hogy a távollevő polgármester helyett elnöklő polgármester-helyettes, Lamperth Lajos, v. tanácsos, még a jegyzőkönyvhitelesítők kijelöléséhez szükséges 5 városatyát is csak nagynehezen tudta requirálni. Főbb ismertető jelei a hétfői közgyűlésnek: 1. nem voltak interpellációk (ez, megjegyezzük, mostanában nagy ritkaság) 2. nem voltak gazdapártifelszólalások, 3. az elnök oly hamar hirdette ki a határozatokat, hogy még dr. Lőwy László is, aki pedig sok esetben komolyan súlyba eső argumentukinek a szerzeménye s hogy hol tanult meg így orgonálni ? — Hát bizony én sem jártam semmiféle akadémiára. Csak úgy magamtól tanultam. Deákkoromban 2 forinton vettem egy négylábú zongorát, azon kezdtem billegetni. S hogy papi pályára szántam magamat, filozófiai és teoiogiai tanulmányaim mellett a szabad időmet — a művészeteknek szenteltem. Időm sok volt, kedvem meg nagy, hát kérem, a jó Isten meg adott egy kis tehetséget, ennyiből áll az egész. No de most már menjünk, nem akarom tartóztatni többé. — Isten mentsen, dehogy is tartóztat. Mi volt ez, amit játszott? — Hát egy kis improvizálás, hogy kipróbálhassam a változatokat. — Micsoda, ez improvizálás ? No, már megbocsásson, de kötöm magamat ahhoz, hogy még valamit játszón. Ne menjen még el, szavamra mondom, igazán nem tartóztat. — Fiat! Litzman főúr újra leül, Pali bácsi fujtat s felhangzik a himnusz: Kölcsey Isten áldd meg-je. Kánonszerűleg feldolgozva. Először a cantus firmusban Isten áldd meg, azután, mikor a következő szavak jöttek: a magyart, akkor a Bassusban kezdődött, hogy Isten áldd meg. Szóval a dallam kétszer hallatszott, második esetben egy ütemmel. (4 szótaggal) később. A disszonanciák szin-