Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-06-11 / 24. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1916 augusztus 140. leges elpusztulást kell eredményeznie. Ha így az Isten büntetését látom a háborúban s ha így bűneink következménye elundorít önnön munkánktól és elhagyott eszményünkhöz: az Isten akaratához visszavezet, akkor látom azt, hogy Isten javítja, mit elront az ember; visszaadja, mit büntetésből elvesz, visszaadja százszoros értékben: az emberiségnek föltámadt, megtisztult, az Isten gondolatához igazodó lelkiismeretében. S végre is ez a legnagyobb jó a földön. S mivel így fogjuk föl a háborút, nem kívánhatjuk észbekapó ellenségeinknek pusztulását. A meglepő győzelmeknek is, mint a testvéri béke meggyorsítóinak, kikényszerítőinek, örvendezünk. így imádkozunk Hozzád, így várunk Téged is pünkösdnek Szentlelke. Ne a vérnek, tűznek égő színében, hanem mint a békének szelíd, fehér galambja szállj alá a földre. Taníts meg bennünket újra, hogy az emberi együttélésnek nincs és nem lehet más alapja, mint a sokat tűrő, sokat megbocsátó, kölcsönös szeretet. Add bírniok a szelídeknek, mit Ígértél, a földet; s a síróknak, kiket boldogoknak neveztél, a vigasztalást! »Veni Creator Spiritus, Infunde ainorem cordibus!« Cserkészés. Az újságokban megjelent a szokásos jelentés: ». .. a Tapolca vizét elfogja .. .« Mindig érdekelt, hogyan történik ez, hol vezetik el, merre folyik le a viz ilyenkor? Fogtam tehát magamat mult vasárnap délután és nekivágtam a tapolcaföi útnak. Ott rá kell akadnom a dolog nyitjára megtapasztalás útján — gondoltam magamban. Dehát az ember tervez — s a hadicipőszeg végez! Még el sem jutottam a patak és országút találkozásáig, mikor egy katasztrófa megálljt parancsolt. Egy erőteljes lépésnél jobb cipőm talpa egész hosszában megvált a fejbőrtől. Csak a sarokkal tartotta meg a rokoni összeköttetést. Ez egyrészt ugyan jó volt, mert így nem foghatták rám, hogy a talpat az út mellett találtam. Másrészt azonban egyenesen lehetetlenné tette a menést, mert mindig lenyeklett és hátrahajlott. Nem volt meleg idő, de kivert a forróság mégis. Mi lesz most ? Nem a Tapolca megtapasztalása aggasztott, hanem hogy hogyan jutok haza ? Egy TÁRCfl

. *JVIagduska. Mért hagytad itt a kis anyádat? Hiszen te Voltál mindene .. . Szivére szállt a régi bánat, S ki messze űzze, nincs Vele. Ki tép a kertben friss Virágot, A temetőbe ki siet Sírjára tűzni apukának, Kit soh'se ismert csöpp sziVed . . . Az ómamának, ópapának Szemében ott ég még a könny, Kiállnak még a kapualjba: A Magdus hátha Visszajön . . . S hiába Várnak; csend a házban, A kert alatt, a ház előtt . . . A halk lépés is Visszakoppan, — 0 nincsen ennél égetőbb!... Mosolygó angyal lett belőled, — Én sejtem, Várt Valaki ott: Hogy megcsókolja kedVes arcod, Magához apukád hlVott . . . Tomor Árkád. ideig szép nyugodtan álltam s úgy tettem, mintha az Öreghegy tavaszi pompában zöldelő oldalát szemlélném a gondtalan természetbarát önátadásával (pedig csak azért álltam, hogy a járókelők ne nevessenek rajtam, mikor lépni próbálok s lábam alatt száját tátogatja a cipő) s gondolkoztam, mit lehetne tenni ? Talán valami kerülő uton mezitláb hazajutni ? Talán egy kocsit fogadni s avval a városvég legelső cipészéig elmenni és ott a talpat felveretni ? Legjobbnak tetszett az a terv, hogy felkötöm a talpat és úgy a legközelebbi malomig elmegyek, ott ismernek s talán tudnak segíteni rajtam. De hol a spárga ? A madzag ? Örömmel fedeztem fel hirtelen fekete órazsinóromat! (De jó, hogy nincs aranyláncom, most mi lenne velem!?) Átkötöttem egy magános pillanatban a cipőm orránál. Megindultam. Pompás volt! Egy cseppet sem látszott a fekete kötelék. Csak minden 20—30 lépés után le kellett hajolnom, A jövő lehetőségei. Beszéd. Elmondotta a Keresztény Munkásegyesület múlt vasárnapi összejövetelén Kelemen Krizosztom. Tisztelt hallgatóim, a jövőről, a jó és rossz lehetőségek e titokzatos chaos-áról akarok szólani. Amíg mellünkön éreztük az orosz medve talpát, amíg élénken sajgott a szerbiai megalázás, amíg félelmes volt a hitszegő olasz hátba-támadása, addig mint rossz álmot űztük a jövő körül rajzó sejtéseinket. Ma már szabad, ma már merünk a jövőről beszélni. S az új alakulások eshetőségeiben merjük kutatni a magyarság valószínű helyzetét. Igaz, míg én itt a jövőről szólók, addig száz meg száz rózsás jövendőről álmodó ifjú írja az utolsó rózsaszín lapot szép menyasszonyának; hány szeretőfiú leheli utolsó csókját az édesanyjának remegő kézzel rótt soraiba; addig — ne adja Isten — de talán új katonasír domborodik valahol messze az önök, vagy az én drága, hős halottam fölött. A magyarság jövőjéről szólok, de azért azon számtalan egyesek számára is vigasztaló a szavam, kiknek arcára majd az általános öröm idején, mikor harangzúgás, virágeső, diadalujjongás fogadja a győztesen visszatérő hősöket, akiknek arcára majd akkor ís gyászfátyol borul, akiknek szemében akkor mintha szerencse-lóherét keresnék s újra visszatolni. Mert lekívánkozott. Ebbe aztán annyira belejöttem, hogy elhaladtam a Sulyok malom mellett, anélkül, hogy bementem volna! Resteltem a dolgot. Ott félig-meddig ismernek. Minek nevessenek ki! De megjártam! Még át sem haladtam a hidon, mikor újra ráléptem a visszanyeklett talpra. Majdnem letörött. A kötő, a drága fekete, jól odapasszoló órazsinór, a kincs, a reménység: elveszett! Nem végleg! Hiszen csak egy lépést tehettem nélküle — a ballábammal. Jó figyelmeztetés volt, hogy el ne bízzam magamat.. A Tapolcán túl gazdasági épületeket láttam. Egy cséplőgépet isi Ez támasztott csodálatos világosságot bennem! »Ahol gép van, ott drót is van, ahol drót van, ott számomra segítség« — gondoltam magamban s óvatos léptekkel bekanyarodtam. Nem részletezem. Csak annyit, hogy ott egy jólelkű fehérnéppel találkoztam, aki adott drótot, de mégis a fájdalom könnye ül. Vigasztaló a szavain számukra is, de csak akkor, ha vanlemondó nagy lelkük, áldozatos felebaráti szeretetük, ha van természetfölötti hitük s komolyan bíznak a viszontlátásban, mikor majd az ő béketűrő lelkük tartja győzelmes bevonulását az örök boldogság szép hazájába. Isten áldása lesz rajtuk, akik ha fájó. de mégis csak megnyugvó szívvel a maguké vagy szeretettjeik vérét adták a lázbeteg, emberiség fölgyógyulásáért. Nem szabad pogányoknak lennünk: nem az élt legtöbbet, ki legnagyobbat ivott az élvezet, a mámorpoharából, hanem aki a legszebb föladatot oldotta meg, legnagyobb hivatást töltött be a földön. S lehet e fölségesebb hivatás, mintha valaki a milliók boldogabb életéért a magáét adja áldozatul. Csak egy életünk van s azt elvetnimagasztos, de csak akkor eredményes hivatás, ha a kiomlott vér megtermékenyíti, akikért kiomlott, azoknak jövőjét. Még vihar van, de már tisztul az ég s úgy tetszik, nincselverve a jövő vetése, a hősök vére nem csorgott hiába. A kétarcú jövő vigasztaló tekintettel mosolyog reánk. Meglesz a boldogulás lehetősége a magyarság számára, mert külső körülményeink szerencsésen kezdenek kialakulni; mert szabad tere nyílik a józan.