Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-05-14 / 20. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1916 március 116. át is tudja ültetni környezete, családtagjai, utódjai, s mint nevelő tanítványai lelkületébe, — az egyszerű módon többet használ az emberi társadalom nemesítésére, mintha a száraz tudás egész nagy tömegét akarná célszerűtlenül hasznosítani. Bartók György írja: »A kereszténység úgy a görögséggel, mint a zsidósággal szemben, egy teljesen új, lényegileg más és értékesebb erkölcstannal ajándékozta meg a világot: egy olyan eakölcstannal, melynél magasabbat és fenségesebbet szellemünk mai fokán elképzelni sem tudunk. A kereszténység erkölcsi felfogása egy újabb fokot képvisel az ember erkölcsi tudatának történetében, s ez a fejlődési fok reánk nézve a fejlődésnek legmagasabb foka: »a szellem önértékűségét hangsúlyozó Idealismus«. A kereszténység szellemi életünknek s így a népnek is a legmagasabb s legtisztább eszményt adta. A vallásos eszményt a hit táplálja. Ezzel szemben állanak a realitások. Az eszmények legfenségesebbike a hit, a realitások legalacsonyabbja a mindent alárendelő érdek. Látnunk kell, hogy a mi népünknél melyik milyen tért tölt be lelkületében. Vagyis a szellem önértékűségét hangsúlyozó ideálismus van-e nála érvényben, túlsúlyban, vagy pedig a sekélyes, alacsonyrendű motivumok uralkodnak-e rajta ? dig az eleven ta forgácsolódik apróra a rettenetes csapások alatt. A tábor közepéből emelkedik ki a fővezér díszes sátra, körülötte pedig az alvezérekéi terpeszkednek. Mindegyiken a kényelem és a gazdagság jelei látszanak. Ebben a szempillantásban lebben félre a törzsfőnök pompás sátrának ajtófüggönye és megjelenik a nyílásban a nomádvezér ősz, hajtott alakja, de szemében még most is ifjú harcitüz lobog. Kíváncsian tekint a keleti erdőszélre, ahol az ifjúság nagy fegyverzörgés és — huj-huj — rohamkiáltással kiséri gyakorlatát. Feléjük indul. Párducbőr öltözete, aranyveretes kardja csillogva játszik a rávetődő fénnyel. Ősz, fehér szakállába minden lépésnél belekapaszkodik az éledő szél, amit a rengeteg zöld méhe lehel ki. — Fiaim! — szólt s a raj elült és az ifjak a törzsfőnök tiszteletteljes alakja köré gyűltek. — Meg vagyok veletek elégedve. Örvendek látástokon. A törzsnek szüksége lesz reátok. Felveszlek mindnyájatokat régi, kipróbált harcosaim közé, holnap a kikelet nagyszellemének oltárünnepén. — Mély megilletődés ült rá a napsütötte arcokra, mert bár a jó vezért máskor is hallották beszélni, de így, ilyen komolyan még sohasem szólt hozzájuk. Az ünnepélyes csendet a kis ideig hallgató vezér hangja szakította meg újra: — Elég a gyakorlatból, most távozzatok sátraitokba és készüljetek a nagy napra. A magyar faj és a magyar nép (paraszt) józan értelme még az idegeneket is bámulatba ejti. A legnemesebb megszólalója ennek az utóbbi időben »Aage Madeluung«. A legrajongóbb csodálattal és extasissal ír a mi fajunkról, földünkről, népünkről, magyar levegőnkről. S elmondhatjuk azt, hogy a mi népünk valóban ilyen és hogy ilyen: annak legfőbb pillére vallásos hitén alapszik. Ez a vallásosság azonban a legteljesebb józansággal párosult felekezeti különbség nélkül, mely túlzott vakhitbe féktelen fanatizmusba a legsötétebb évszázadokban és korokban sem csapott át. Innen van, hogy országunkat a középkor intézményessé vált fanatikus borzalmai teljesen elkerülték. Prohászka Ottokár püspök írja, hogy »a föld kultúrájának erkölcsi energiája elégtelen«. Nagy vonásokban ez igaz, de a magyar kulturára és főként a népkultúrára ez nem vonatkoztatható. A magyar nép ebben a véres háborúban a lelki nagyságnak, nyugodt megfontoltságnak, egyszóval az »erkölcsi energiának« oly fényes példáit szolgáltatta és szolgáltatja, hogy ez a legműveltebb magyar embert is édes büszkeséggel tölti el, az idegent pedig bámulatba ejtheti. A magyar társadalom általában, de a nép minden egyszerű fia is, maga Az éj ráhajlott a vadonra, amit váratlanul lepett meg e vándor csapat — s most titkos nyelven társalognak a fák, a bokrok, a vadvirágok, hogy mit láttak az elmúlt nap. Másképen minden csendes és alélt, csak ez az álomszerű suttogás hallik. A hold is felvánszorog álmos fejével a csillagok közé, hogy fényével ezüstözzön be mindent. A áldozati halom tüze is pilácsolni kezd s lassan nagyra nő, azután vörös fényével segít világítani az égi halvány fénycsóvának. A tábor megmozdul s élénkülnek a sátorváros utcái. A sátornyilásokon nemes vadak bőréből készített öltönyökben marcona fegyveresek tűnnek elő. Mindenik két-két emberre való fegyvert cipel s közelednek a lobogó oltártűz köré. Idegyűlnek az asszonyok is, akik ez alkalomra legszebb ékszereiket raktár fel magukra. A legvénebb harcosok kört formálnak az oltár körül, mialatt a rabszolgák az utolsó fahasábokat dobják a tűzre. Az asszonyok három lépéssel hátrább egy nagyobb körben férjeiket fonják körül, míg a hajadonok távolabb, egy magányos jegenyefa alatt várják a szertartás kezdetét. Csak az ifjakat nein látni sehol — azokat az erdő álmodó sürüje fedi el a szemek elől. Egy hosszan elnyújtott kürtjel hangzik fel. Nagy mozgás támad az oltárt körülfonó eleven koszorúban. A vezér érkezett meg kíséretével s elfoglalja helyét a tegnap faelőtt látja a célt, melyért küzd jelenleg, akár. a harctéren hősiességével, hagyományos vitézséggel, hazaszeretettel, akár itthon a békés tűzhely mellett dolgozik ugyanazon erények összességével és energiájának magas hatványaival. Népünk ezen ősi erényei, nagy erkölcsi energiái soha tündöklőbben nem igazolódhattak, mint most. S ezzel együtt rajtunk, népünkön keresztül igazolódik be az egész világ előtt az a történetfilozófiai ténymegállapítás, hogy a faj halad előre, s nem az egyéniség. Nagyon igaz a mi népünkre most, ami e rövid mondatban van sűrűsítve: »Minden nemzedék az előzőre támaszkodik és annak eredményeit magában foglalja traditio és hagyomány formájában«. Az a nép és nemzet, mely ilyen, — nem veszhet el, nem semmisíthető meg. A magyar nép pedig, hála az isteni gondviselésnek, mindig ilyen volt és ilyen is marad az idők végéig. Visszatérve a vallásos vonatkozásra, azt látjuk, hogy népünk egyik legfőbb hagyománya, traditiója az, hogy a vallás nyujiotla szellem, rnint Önérték él kitörillhetetlenill lelkében. A vallás nagyigazságait és tanításait magas lelkekhez méltóan nem öli bele oktalan pessimismusba, nem rántja sárba, teljesen különválasztja nagy küzdelmeinek látszólagos ellenmondásaival szemben. Tudja már a maga évezredes, vértől áztatott történelméből, hogy az erővel párosult rágott kő-trónon, ami vastag állati bőrökkelvan kipárnázva, puhára, kényelmes ülésre elkészítve. Most pedig egy fura menet indult meg a tábor déli szegélyéről, ahol eddig alig észrevehetően gyülekezett. A menet élén három cifra öltözetű rabszolga ökörszarvtülköt fuj s valami indulófélét igyekszik mindenik a primitív hangszerből kicsalni. Közvetlen nyomukban halad széles szablyával kezében a »kádár«, mellette vezetik a fehér paripát,, melynek ez a csudahangu zene-bona sehogysem tetszik, mert nagyon táncol, viháncol és módfelett prüszköl, nyerít keservesen. A menet folytatása négy fáklyás rabszolga, azután négy nagy malomkőformáju keréken valami szekérféle alkotmányt vonszol maga után nyolc nagyszarvu ökör. Ezen ült a »táltos« papjaival. Végül ismét négy szolga követi a menetet olajba áztatott faággal kezében, amelyeknek égő tüze miazmás szagot terjeszt a hajnali levegőben. Háromszor kerülték így meg a tábort, azután az oltárhoz mentek, mialatt a papság felváltva misztikus igéket mormogott, közbe-közbe énekelt. A főpap szétterjesztett kézzel a parázs fölé hajolt, a kádár szablyája suhant a levegőben s a fehérló egy fájdalmas nyerítés után a földre zuhant. A kiömlő vért három pap fogta föl egy hatalmas bőredénybe. Az állatból egy utolsó nyögés után elköltözött az élet az árnyékvilágba, azután ezt a moz-