Pápa és Vidéke, 11. évfolyam 1-52. sz. (1916)

1916-04-23 / 17. szám

1916 április 23. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. a Perutz-Testvérek pápai gyárának százakra menő munkássága, addig, amíg az ügy jobban el nem mérgesedik — eldűljön, kielégítést nyerjen gazdaságilag, hogy így azután az a tömeg újra lelkesedéssel szolgálja megelégedetten városunk és a haza ügyét úgy társadalmi téren, mint minden más oldalon. Ezt várja magától az ügytől távol álló közönség is, mi sem másért appellálunk városunk Tanácsához a szövőmunkások ügyében, mint a szociális igazságért . . . Csertői. Mert háború van. Megszoktuk azt, hogy egyesek minden alkalommal, ha valami kötelességmulasztásról esik szó: »háború van« azt mondják és vele takaródznak. Pedig ma kötelességmulasztásról nem szabad még beszélnünk sem; ma kétszeres feladat hárul mindenkire, akit sajátos helyzete itthon enged maradni. Ezen a cimen, hogy »háború van« nem szabad megbontani a régi rendet, nem szabad a törvényes rendeletek felett fütyülni, fitymáiódni, nem szabad másokat érzésükben háborgatni, nem szabad szeméremsértő módon a morál torkán taposni, a piaci árusok túlkapását elnézni és sok más egyebet nem szabad, amiről most itt nem lesz szó. • A közönségen kezdem, aki nem segít az illetékeseknek a rendfenntartásban. Vagy talán úgy gondolják sokan, hogy jól van az úgy, amikor a kocsijárda áthelyeződik a gyalogjárdára, ahol történetesen az apostolok lován való járás-kelés van csak megengedve és víg füttyszóval zúzzák le a kétkerekű kézi kocsik, tragacsok tengelyükkel a házak vakolatját a háztulajdonosok nagy örömére, akiknek a mai gondok között akár egyéb dolguk se legyen, mint állandóan javíttatni a falat. Nem is szólva arról a kellemes meglepetésről, amiben akkor van része a panaszkodó háztulajdonosoknak, amikor így tavaszi meszelés után, egyszerre összefirkálvacirkálva is találja háza elejét. Igazán érdemes volna a járdán kocsikázó atyafiak körmére koppintani, »mert háború van«. Van egy speciálitása Pápának; ez a zongora-verkli. Nein is olyan közönséges gazdája van — mert háztulajdonos. Mindenki ismeri, mindenki találkozik vele az utcán, még ott is, hol nem akarja. Táncvigalmakat rendezni nem szabad, de az utcán zenélni igen — pedig nem illik ez sem. Láttam gyászruhás nőket sétálni, de amikor a zongoraverkli zörögni kezdett húrjain, a fájdalmatébresztő akkordok elől riadtan menekültek messze, másfelé, miután kifakadásuknak hangos jelét adták ilyenformán: — Ha ez falun történne meg, már rég agyondorongozták volna! De mi városiak vagyunk s türnünk kell, hogy egy olyan egyén, aki egészséges és más hasznosabb, t. i. közhasznú munkát is tudna végezni, ilyen módon uton-utfélen háborgatja azokat, akiknek hozzátartozói a hon védelmében véreztek el s akik gyászolnak. Ettől, valami tapintatos intézkedéssel meglehetne a közönséget kímélni, inert háború van«. Van egy tucat közlénk, mocsarunk, amik körül a járás-kelés iszonyúan egészséges lesz, ott lakni pláne. Legillatosabb — a Cinca semmi hozzá — az a szük közle, ami a Rákóczi-utcából a Major-utcába nyilik, különösen ünnepnapok után, de sokszor a többi is vetekedik vele. Mivel közeledik a meleg idő, jó volna azokat is állandó fertőtlenítés alatt tartani, mert még valamilyen kór baciilusainak melegágyává válnak. Az sem rágalom, hogy a Döbröntei- és Attila-utcák között elterülő posványok mellett (erről már többször irtunk), nein egészséges a levegő sem kinnt, sem bennt a házakban. Tessék megnézni s a tapasztalatok után Ítélni, vagy az ott lakó népet megkérdezni s azok megmondják, hogy ezen úgy leltet segíteni, ha az ott összegyülemlő vizet a vasúti töltés alatt a Bakonyérbe vezetteti az akinek ez hatáskörébe tartozik. Ezeket a közegészséget érintő dolgokat sietve kell keresztül vinni, mert először mindnyájunk érdeke követeli, másodszor meg azért, »mert háború -van«, amikor úgy is elég megbirkózni a hol itt, hol ott fejét fölvető járványos betegségekkel, teliét bacillusokat nevelni ilyenkor kétszeres bűn. Ilyen esetek meg a piacon történnek meg. Furcsa és bántó valami. Nekem szükségem van egy egyetlenegy tojásra. Közeled ein egy földön guggoló asszonyhoz, aki mellesleg megjegyezve, éppen tojást és zöld spenótot árul. Egy nő épen néhány tojás árát fizeti ki, amint messziről látom; de amire oda érnék, megelőz egy másik asszony. — Hogy adja a tojást? — kérdi. — Ugy, ha a spenótomat is megveszi — feleli pergőn az árusasszony. Az első a tojás árát kérdezte, amit a másik csak úgy ad el, ha a spenótját, amire esetleg nincs is szüksége megvenni. Erre a kérdező a falusi asszony erőszakos magatartásától megrémülve odább vándorolt, én meg semmit sem mertem megkockáztatni (igaz, hogy nem is akartam venni). Mindenesetre jellemző tünet ez — tulkapás, ami soha sem volt, csak most, mert azt tartják sokan, hogy mindent szabad és lehet, »mert háború van«, de mi kérjük a hatóságot, hogy ezt se lehessen megtenni. m. J. van nemcsak azon Íróknak, kik a szent keresztet a maga egészében négyágú faalkotntánynak jelezik, hanem azoknak is, akik az ókori büntető szokásra hivatkozva a keresztet villa alakban (crux decussata) rajzolják. Az újabb kémiai és nagyító üveg alatti elemzés pedig, melyet a szent kereszt ereklyemaradványain eszközöltek, kimutatta, hogy ez a fa a fenyők, a cédrusok osztályába tartozott. Krisztus haláléig a keresztrefeszítést a leggyalázatosabb, a legmegszégyenítőbb halálbüntetésnek tartották. Cicero maga jelenti (Cic. Verr. 5. 66. 169): »Servitutis extremum sumumque supplicium. A keresztrefeszítés volt a rabszolgáknak legmegalázóbb, legkeményebb büntetése«. Jaj volt azoknak, akiknek a biró odakiáltotta: Ibis ad crucem! El veled a keresztre! A rómaiaknál az elitélt maga vitte a keresztfát, vagy annak részeit a vesztőhelyre, ahol azután ruliáitól megfosztva, kivételesen ágyékán lepellel födve felfeszíttették. A fölöttébb borzalmas halál, amely égető szomjúsággal, sztvgörcsükkel, lázzal és lelki gyötrelmekkel járt, nem annyira a vérveszteségnek, mint inkább a vérkeringés megakadásának s a szervezet megbénulásának volt következménye. Midőn Urunkat megváltó halála után a keresztről leemelték s a néni messze eső sziklasírba eltemették, a szent keresztet, úgy mint a két lator keresztjét is a sírtól csekély távolságban kelet felé földbe ásták. Majdnem három évszázadon át rejtette el előlünk Isten keze megváltásunk eszközét a Golgotán, hogy a kellő időben, a megdicsőülés hajnalhasadásakor ismét fényre kerüljön. Aközben azonban a pogány rómaiak Jeruzsálem feldulásakor a szenthelyeket földdel, szeméttel hányták be, hogy még emlékezetük is veszendőbe menjen; sőt a keresztényeket azok felkeresésétől elriasztandók a Golgotán a szentsír fölé Vénusztemplomot emeltek. De ép ez álnok cselszövésük szolgált a keresztényeknél a szent hagyománynak biztos ! megőrzésére. Mert midőn Nagy Konstantin császár három századdal később 312-ben Rómában a szent kereszt jelét az égen megpillantotta s egyúttal »In hoc signo vinces! E jelben győzni fogsz!« látományában sikereinek égi biztosítékát is felismerte, ellenfelét, Maxentius császárt, diadalmas ütközetben megtörte. Hálából a szent kereszt iránt, mely öt, mint egyeduralkodót felmagasztalta, Konstantin a milanói rendelettel a keresztény vallásnak állami szabadságot biztosított, sőt élete végén jómaga is a keresztség szentségét vette föl. Konstantin győzelmével a szent kereszt tiszteletének, később felmagasztaltatásának órája is ütött. A császár anyja, az istenes Helena személyesen indult Jeruzsálembe a már sokaknál feledésbe borult szent helyek felderítésére. Katonáival a Vénus-templom rommaradványait leromboltatta; hosszas ásatások után az az öröm érte, hogy a szent sírüreget felfedezte, s nem messze tőle három fakeresztet talált, egy közöttük fekvő háromnyelvű felirattal »Jesus Nazarenus Rex Judaeoruni«. A valódi szent kereszt felismerését, Isten őrködő jóságából csoda döntötte ei, midőn Makarius püspök jelenlétében a három kereszttel egy halálosan beteg aszszonyt illettek; míg a két első kereszt érintésénél mozdulatlanul, szinte élettelenül maradt, a harmadiknál pillanatban teljes életerővel, üde épséggel felgyógyult. Helena császárné a szent leereszt nagyobbik részét nagybecsű ezüsttokba foglalva Jeruzsálemben hagyta, s föléje fényes szentsírtemplomot emelt; a kisebbik keresztfarészt fiának Konstantinnak küldte. A nagynevű császár a páratlan ereklyét legfőbb kincsének tekintette s elrendelte, hogy azontúl a kereszthalálbüntetés a Megváltó keresztje iránti tiszteletből a római birodalomban végkép megszűnjön. Az anyaszentegyház a scent kereszt feltalálását külön szentmisével és zsolozsmával május 3-ikán ünnepli. Ismét három évszázaddal később 614-ben II. Chosroas perzsa király gyözelemittas hadjáratában Palesztinába tört, Jeruzsálemet rü-