Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-03-07 / 10. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1915 február 28. a fogyasztó közé, hogy kiszipolyozza az egyiket vagy a másikat, esetleg mind­kettőt. Mikor megindúlt az élet-halálharc, mindegyikünk úgy lépett rá a véres útra, hogy ez az egész nemzet küzdelme a létért. Vallottuk azt, hogy a haza hatá­rainak megvédése nem a táborba szállt százezrek kizárólagos kötelessége, mi­alatt az itthonmaradottak részvétele a nagy küzdelemben mindössze abban nyilvánúl meg, hogy egy csésze fekete mellett kritizálja a hadvezetőség intéz­kedéseit s kapkod a Hőfer-jelentések után. Ez kegyetlenség volna, ez a lel­ketlen tömeg nem érdemelné meg, hogy csak egy csepp vér is ontassék érte. A háborús zavarokat tölhasználni nagy tőkék kihalászására közönséges hiéna­tempó, amelyért a legszigorúbb büntetés is enyhe. Értsük meg végre, hogy a nagy gazdasági erőpróba szempontjából, a melynek létünkért vívott harcunk tette ki az egész nemzetet, egyikünk sem el­hanyagolható, közömbös alany. A leg­kisebb gazdasági érték eltékozlása is bün a nemzet élete ellen e napokban, bün a véröket ontó százezrek ellen. Ha máskor nem tudtuk magunkat eman­cipálni az önzés alól, legalább ezekben a véresen komoly időkben emelkedjünk föl olyan magaslatra, ahonnan egyéni jólétünkün túl is látunk értékeket. En­nek a nemzet érdekeit tekintő legszen­tebb kötelességszerű önzetlenségnek meg kell jelennie nemcsak vezércikkekben, hanem a piacon is, mindenegyikünk életében is. Hazaszeretetünket ne zárjuk be trikoloros kirakatainkba, ott van a helye a pult mellett, a mérlegen, az ár­megszabásban ! Az a fogyasztó szorítsa le igen sokszor már úgysem normális igényeit. Tessék takarékoskodni, nem mert ez az út visz a meggazdagodáshoz, hanem mert ezt követeli az egész nem­zet érdeke. A háborús piacot sem a termelő, sem a kereskedő ne tekintse olyan forrásnak, amelyből a legkönnyeb­ben halászható ki a nagy tőke! Régi, ósdi szóval mindez annyit jelent, hogy morális szempontok szerint kell igazodnia egész gazdasági életünk­nek! Mindaz, aki a mindenen átgázoló kalmár-szellem alól nem tudja fölszaba­dítani önmagát, kegyetlenül vétkezik az ellen a Haza ellen, amelynek annyit köszön. Mert jól jegyezzük meg: két fronton folyik a harc, odakünn és ide­benn, a fegyveres erők mellett élet­halálharcot vívnak a gazdasági erők is s ez utóbbi küzdelem sorsa fogja meg­pecsételni a fegyveres küzdelmek sorsát! Odakünn legendákat, meséket sző a magyar vitézség: legyen visszhang reá a mi minden legkisebb erőt is szentül tisztelő, komoly, aktív hazaszeretetünk! Y 7= A v. tanács ülései. Mostanában szinte permanenciában van városunk nemes tanácsa. Alig van nap, melyen nem ülésezik. Ezek a rendkívüli tanácsülések természetesen a requirálással s általában a közélelmezéssel függnek össze. Szívesen leközölnek a tanács ily mélyen csak szemekbe lehet nézni. S engem húzott a nézés, előrehajoltam a vá­gyam, az elszálló lelkem után. így nézem majd azt, kit várok s kinek síromba el kell jönnie. Vagy talán jobb lesz, ha elégetik ez Írásokat? Nem bánom azt sem. Égessék el, hamúját gyűjtsék össze, tegyék üvegtetejű dobozba, vagy aranyszelencébe, de vigyáz­zanak, hogy soha senki ki ne nyithassa, mert esetleg valakin úrrá lenne a bennük elham­vadt vágy és fájdalom. S én akkor nem tudnék nyugodtan pihenni s akkor, tudom, magamra maradnék, mert az egyetlen el­jövendőnek nála akadna dolga s nem jöhetne hozzám. Pedig én várom, én biztosan várom. Akik pedig tudnak rólam, akiknek sze­mükön át. emlékeikbe lerajzolódtam, akikhez valaha szóltam, vagy irtam, nyissák ki egy éjjel ablakukat s elégetett emlékemet szórják ki az éjjeli szélbe. Egy itthagyott emlék könnyen zavarná . . . Kopogás hallatszott az ajtón. Egy meg­bízott gondosan csomagolt piros, illatos rózsa­szállal lépett a beteg szobájába. Csókok illata érzett rajta s ő is megcsókolta a rózsát. Aztán kimerülten visszahanyatlott vánkosára. Homályos szemmel látta a két kis gyereket a szoba sarkában. Látta a várat, init építettek. intézkedéseit, ámde úgy a főispán, mint a k. ügyész a napokban értesítette a lapszer­kesztőket, hogy az ily természetű hirek köz­lése tilos, miután a hadsereg érdekeit ve­szélyeztethetné. Olvasóinknak ezek után ne tűnjék fel, ha a requirálás részleteiről követ­kezetesen hallgatni fogunk még akkor is, ha más lapok esetleg irnak is róluk. Városi közgyűlés. — 1915 március 1. — A február 26.-Í áll. választmányi ülés óta, s különösen vasárnap óta, hogy a részletek az újságok révén köz­tudomásúvá lettek, Pápa város lakos­sága nagy izgalommal tekintett a hétfői közgyűlés elé. Valóságos lázas állapot, forrongás uralta a kedélyeket s alig akadt ember, ki napokon át másról tárgyalt volna, mint a magisztrátus állítólagos mulasz­tásairól és a most bekövetkezendő vád alá helyezéséről. A sorompók késedel­mes leeresztése, a maximális árak figyel­rnen kivül hagyása, a requirálási jog megszerzése körül való mulasztás mind­megannyi témája volt a tanács elleni kifakadásoknak. A lakossággal párhuzamosan, vala­mivel higgadtabban ugyan, de komolyan előre tárgyalták az eseményeket a vá­rosatyák, kik a szokatlanul hevesnek ígérkező közgyűlést megelőzőleg bizony elszánták magukat a legmesszebbmenő áldozatok megtételére, de egyszersmint a legszigorúbb bíráskodásra is. Ilyen általános felháborodás- köze­pette érkezett el a közgyűlés ideje, hétfő délután 3 órája, amikorra a köz­gyűlési teremben igen szép számmal gyülekeztek a v. képviselők. Eleinte, a megnyitásnál tán 50-en voltak csak, de Aztán tündérlátomásai jöttek. Valakit látott szobájába lépni. Leült ágyára. Mosoly­gott, feléje tárta két kezét. Köszönte jóságát. Nagyon boldog volt. Suttogott szerelmes sza­vakat egy láthatatlan valakihez, akit csak »Te«-nek szólított. A kis fiú és a kis leány moccanni sem mertek. Lassan alkonyodóra szállt az este s kinn az utcán már rárajzolták a lámpák út­inenti fák ágainak árnyékrajzát a házak falára. A fiú csak azt tudta, hogy a bácsi boldog, szépen mesél. Miért nem tesz így mindig? Látta, hogy a bácsi felnyújtja karját a kis asztalra, lehúz róla egy papírlapot. Gyújtót keres s meggyújtja vele a papirt. Hirtelen világosság ömlik el a szobában, a papir ég. A bácsi nagyon boldogan mosolyog s vala­mit kérdez valakitől, akit nem látni. Aztán visszahanyatlik karja. Megijedten ment ki a két kis gyerek. Anyjukat keresték. Nem szóltak semmit. Melléje húzódtak, szemeit folyton keresték nézésükkel, mintha abból magyarázat sugá­rozna. Aztán a kis leány felült anyja ölébe, a kis fiú pedig nagy komolyan megszólalt: — Én szépen megkérem a Jézuskát, hogy nekem negyvenkettős ágyút hozzon. Én lőni akarok ; de nem a várat, mit építettünk, nem is a csúnya oroszokat, hanem a »Te«-t. Ma a halál előtt vagyok. Mindenki könnyes szemmel néz rám, mert seb van mellemen, mert a golyó a halált hivja a maga után nyitva hagyott ajtón át. Anyám csak titkon sir s forrón ölel, csókol, hogy lázamat csillapítsa. Kívüle egy valaki még megcsókolt volna, de én tudom, hogy vagy a szenvedély, vagy a végbúcsú csókja lett volna az, nem a biztatásé s én nem akartam. Ezért irom ma végső akaratom. Tudom itt van mögöttem már az éjjel, melyből nem lesz soha felébredésem, hanem örök élő ál­momnak kezdete. Gondolatokat loptam a világtól. Nem akarom neki visszaadni. Tegyék őket mellém — leírtam, lerajzoltam őket — kisérjenek el örökké élő álmomba, a sirba. Színezzék ál­maimat, tegyék gazdaggá s rejtsék el maguk közt azt, akit várok, akinek jönnie kell. Öltöztessék szines álomruhába, titkon lopják elém, hogy ne tudjam, mikor jön. De azon­túl mindig róla meséljenek. S én nézni fo­gom őt, mint egykor nagy viz partján, hol álom fogott el a végtelen láttára. Kiszálltam a vizből, felültem a fürdő hídjának korlátjára, könyökem térdemre, állam tenyerembe tá­masztottam s végtelen vággyal néztem a nagy viz ködös arculatát. Mintha valami titkos szempár lett volna előttem, úgy néztem, mert

Next

/
Oldalképek
Tartalom