Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-12-19 / 51. szám

2. PAPA ÉS VIDEKE 1915. december 19. halál gondolata, s ezt az életösztön sugallja; másik az otthonhagyott hitves és gyermek lelkének, erkölcsi világának, szellemi életének bizonytalan jövője s ezt az atyai szeretet, a férfiúi hűség táplálja benne. Ez utóbbi teher a nehezebb, a fájdalmasabb. Most pedig álljunk meg egy kevéssé és gondolkozzunk. Való tény, hogy a sajtó-erkölcs háborús miazmái nagyon elszaporodtak s öldöklő harcot hirdetnek minden ellen, ami szent, nemes és eszményi. Léteznek szellemi áramlatok, melyeknek tollforgató apostolai halásznak a zavarosban és a háború folytán teremtett helyzet kiaknázásával olyan elveket hirdetnek, amelyek mindenre jók, csak a nemzet jövő erkölcsi erejének és kulturális életének fejlesztésére nem. Helyesebben: irodalmi forradalom van keletkezőben, amelynek éle az ifjúság, tehát a jövő nemzet erkölcsi élete ellen irányul. Vagy még világosabban: a nemzet szellemi kultúrájában irodalmi aknamunka kezd kibontakozni, amelynek bevallott programmja az, hogy a nemzetet erkölcsi alapjában megtámadva, szellemi anarchiát teremtsen. S nem kell hozzá látnoki tehetség, hogy megállapítsuk azt a szomorú végkövetkeztetést, miszerint a szellemi kultúra válsága és az irodalmi anarchia megteremtése közénk hozza a társadalmi és erkölcsi anarchia veszedelmét. Ilyen nyilt beállításban ez talán túlsóknak látszik és az elfogultság sziközgyülés azzal honorálta a tevékenységét, hogy megválasztotta tiszteletbeli tagjának. Hanauer Zoltánt széles üzleti összeköttetései és előkelő rokoni kötelékei révén sokkal tágabb körben ismerték, semhogy itt külön kellene jellemeznünk. Mint üzletember fel volt ruházva mindazokkal a tulajdonságokkal, melyekkel a cégnek fényt, tekintélyt és vagyont .lehet szerezni, mint a társadalom tagja pedig előkelő, finom modora, lekötelező nyájassága, udvariassága és gavallériája, szimpatikus megjelenése révén vivott ki közbecsülést és tiszteletet. Halála igazán széles körben keltette fel az igaz részvétet. A kiterjedt rokonságon kivül számosan könnyezték meg az élte delén elhunyt derék férfiút és ha a temetés alkalmával megnyilatkozó részvétet lehet zsinórmértékül venni és a külsőségekből következtetni a belső érzelmekre, hát nem sok emberről Írhatjuk meg azt, amit Hanauer Zoltánról, hogy — általános volt a részvét. A temetés magában véve a legfényesebb gyászpompa kifejtése mellett folyt le. A gyászjelentésben kitűzött idő előtt jóval már, ezrével tolongott a sok tiszteletadó a gyászház tájékán, s mikor a papság megjelent és megkezdette a komor temetési szertartást, ember ember hátán állott. A gyásznezetét mutatja; de ez csak látszat és jóhiszemű feltevés, amely mögött a legválságosabb katasztrófa rejtőzik. A világháború annyira leköti anyagi és szellemi kultúránk nézőpontjait, annyira befolyásolja érzelmi és gondolatvilágunkat, hogy nem érünk rá, illetőleg nem akarunk erre gondolni. Mert valljuk meg őszintén, félünk és rettegünk e gondolattól. De ez nem segít rajtunk. Ez tökéletlen és mindenképen eredménytelen, hálátlan megoldási kísérlet a közelgő veszély elhárítására. Súlyos és rendkívül időszerű probléma ez, amelyet csak a bátor tettek erejével lehet megoldani. E feladat megoldásában minden józan gondolkozású, hazáját szerető, erkölcsi piedesztálját értékelő, komoly és elfogulatlan embernek munkát kell vállalnia. Csak az egyöntetű, bátor, nyilt és önérzetes hazaszeretettől lángoló munkának lehet biztos és maradandó értékű sikere. A baj a nemzet szellemi életének a gyökerében van. A szellemi élet irányítója az irodalom, az irodalom szellemének vezérképviselői az írók. S ez a fordulópont. Itt kell megállanunk, hogy tájékozódhassunk. E fogalomba van letéve a sajtó-erkölcs háborús miazmáinak keletkezése, romboló hadviselése az erkölcs, a józan, egészséges néperő ellen. A sajtófaktorok megfeledkeztek arról a magasztos és kiváltságos hivatásról, melyet fogadtak és a világosság helyett a sötétséget, az eszmény helyett a destruktiv ideákat, a szabad és romlatlan háznál történt beszentelés és a képezdei dalárda gyászéneke után a Pompe funebre, a Kegyelet temetkezési vállalat díszruhás emberei a nehéz érckoporsót feltették a város üvegfalas gyászkocsijára és a koszorúkat elhelyezték a koszorukocsin. A koszorúk szalagjairól a következő feliratokat sikerült lejegyeznünk: Isten veled — Aranka; jó apánknak — Bözsi, Károly; édes apánknak — Mici, Jenő; szeretett apánknak — Béla és Pista; Gyurka, Bözsike; drága fiamnak — anyád; Ilus, Adolf, Iluska, Laci, Bélus; Sata, Gábor, Satika, Bélus, Gabi; Isten veled — Jenő, Ilus, Babi; felejthetetlen bátyámnak — Árpád; Zoltánnak — Oszkár; Isten veled Zolti — Botka Jenő; főnökünknek Juci és Mariska; részvéte jeléül — özv. Reguly Nándorné; tisztelete jeléül — Herz Béla; a jó barátnak — Nelli néni; tisztelettel jó főnökének — Éder; szóval sok koszorú, csokor fedte a ravatalt s illetve díszítette a gyászmenetet, melyben résztvett a város és vidék minden rendű és rangú polgársága. A városháza, Polgári Kör, Katholikus Kör gyászlobogói előtt, az összes katholikus templomok minden harangjának zúgása mellett, a dalárda »Miserere«-jének dallamai között vonult ki az ezernyi gyászkiséret a kultúrjavak helyett a legrútabb barbarizmust hirdetik. Sajnos és nagyon szomorú tény, hogy a dekadens irodalom szellemi tendenciája — frivol világnézetének megfelelően — ott támadja meg az ezeréves haza testét, ahol az a legkényesebb : hitében és erkölcsében. Nem akarunk általánosítani. Az irodalmi forradalom s e gyászos irói szereplés nem a nemzet lelkületéből fakadt. A magyar nemzeti szellem sokkal józanabb, tisztább, erősebb, semhogy ilyen kórtünetek keletkezhetnének benne. A sajtó-erkölcs miazmái nem nemzeti vonások. A magyar nemzeti szellem nem degenerált, elfajult szellem, mert ezeréves mult jelzi romlatlan, életerős jellegét. Idegen, a nemzeti vonásokkal teljesen ellentétes törekvésekről van szó. Nemzetközi áramlat tartja bevonulását a magyar haza drága földjére, melynek minden talpalatnyi röge ezeréves dicsőségről és diadalról beszél. Egy internacionális és üzleti érdekekben kéjelgő irói gárda garázdálkodik a magyar irodalom megszentelt csarnokában és háborítatlan malíciával döngeti, gyengíti nemzeti létjogosultságunk, szellemi nagyságunk alapköveit: a hitet és erkölcsöt. Mert a mi magasabb kultúránknak — mondta Wckerle a Szabad Lyceum gyűlésén — és hegemóniánknak a tiszta erkölcsi erö a legfőbb biztosítéka. Az irodalmi anarchia szolgálatában álló írók éppen ezt a legfőbb biztosítékot akarják megrontani és megsemmisíteni. A kálváriái temetőbe, hol újabb beszentelés, gyászének és közima után elhelyezték a kápolna közelében levő családi sírboltba. A temetést követő napon Hanauer Árpád, apát, az elhunytnak öccse ünnepélyes gyászmisét és a felállított tumbánál abszoluciót, u. n. I.iberat mondott a plébániai templomban és ezzel átadták Hanauer Zoltánt az örökkévalóságnak. Nekrologunk megírásában az egyszerű szavakat kerestük és használtuk fel; ezzel is méltók akartunk lenni az elhunyt egyik legszebb jellemvonásához, egyszerűségéhez, mert meg kell hagyni, hogy minden tekintélye és vagyona dacára is, ment volt minden büszkeségtől és nagyzástól. Ezért szerettük őt annyian! {^z). Nyilvános köszönet. Mindazon jó barátainknak és ismerőseinknek, akik drága halottunk elvesztése fölött érzett kimondhatatlan fájdalmunkban részvétükkel osztoztak, ez úton is hálás szívvel mondunk köszönetet. A Hanauer-család.