Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-11-07 / 45. szám

X. évfolyam. Pápa, 1915 szeptember 45. 39. szám. PAPA ES VIDEKE. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai esperesi kerület papságának és a papa-csóthi esperesi kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulaj donos: A Pápai Katholikus Kör. Ideigl. telelös szerKesztö: Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. November hóra. Ebben a fekete, szenvedésjárta évben s ebben a fekete s síroktól árnyékolt novemberi hónapban nagyon nehéz az érző embernek föltalálnia magát. Ahol annyi a veszteség s az élet kegyetlensége — ahol a vég úgy ijeszt s a halál úgy arat pusztító szabadjában, — ahol egy gesztussal megsemmisít életeket, reményeket s boldogságokat, ott nehéz azt mondani: »nyugodjál meg — nem tehetünk róla, — ez közös sors«. Nem, ott mást kell mondani s nem is mondani, hanem ott mást kell tenni, s ez a tett a krisztusi lélek tette, mellyel sirok közt is s könnybelábadt szemmel is keresztény voltunknak, keresztény hitünknek s reményünknek igazi öntudatára ébredünk. Hiszen végre is, mi mindnyájan sír, halál s enyészet felé tartunk, de ezek csak az életvégnek kapui, mert azokon át mi tovább iparkodunk, mi Isten s örök élet felé tartunk. Csoda-e, hogy sír s néha tömegsír is nyílik idejekorán — csoda-e, hogy kötelék és szív szakad meg sokszor az élettavaszán, — hát ez a világ forgása és sodra, de a fő mégis csak az, hogy mindenestől Istenbe vagyunk beállítva s »a mi arcunk olyan, mint ki Jeruzsálem (az égi város) felé tart; »facies ejus erat euntis in Jerusalem«. (Luk. 9. 53.) Mi az élet esélyeit s a világ rejtélyeit úgy oldottuk meg, hogy Isten hatalma alá állítottunk mindent; a mulandóságot beleakasztottuk az örökkévalóságba, a sírt a föltámadásba, a halált az életbe, a lelket Istenbe. Mindenestől erre felé tartok, ettől függök s sírjaim közt e nagy öntudattal járok. Szomorú az arcom, de mégis olyan, mint ki .•jeruzsálem«, az örök város leié tart; könnybelábadt, homályos a szemem, de a lelkemen, mint éjjeli tavon égi fények járnak. Idegen fények ezek, de nekem valók; a lelkem legmélye telik meg velük s azokat ki nem oltja sem sír, sem könnyzápor, sem omló föld, sem omló élet! Sokszor úgy látszik, hogy nem birom ki; nem birom ki e rideg, virágától s vigaszától megfosztott életet, azt a sok kínzó veszteséget, azt a sok keserű emléket, azt a nagy, egyre táguló ürességet. De aztán a lelkembe térek s észreveszem, hogy hiszen nem is csak a vér lüktetéseiből s emberi reménységekből élünk, hanem, hogy más nagy erők járnak át, melyeket Istenből s örök reményeimből merítek. Mikor úgy csüggedek s magamba öszszeroskadok, akkor mintha az isteni élet kapna föl karjaira s emelne föl s emelne ki magasra! A szenvedéseim is velem emelkednek, a sírjaim is, a koporsóim is, földúlt otthonom is, az is, az mind, mind velem jön. A nagy, örök remény érintéseitől bágyadt lelkem föléled s azt suttogja magában, hogy »igaz, meghaltak; de igazabb az, hogy élnek, élnek s várnak, reám várnak s meglátom őket«. S ime e reménytől is olyan lett »az arcom, mint ki Jeruzsálem, az örök város felé tart«. Gyönge, hiányos természetem e nagy remény járásától föléled, mint a nyirok alatt pihenő tavasz az emelkedő nap útjaitól. TÁRCfl. Kukorieafosztóson. Kecskés János gazdáéknál kukoricafosztáshoz készülődnek. A tágas udvarra hosszúranyújtott szekerek fordulnak be. Most hordják haza a még sárgás-zöld héjba burkolódzó fejes tengerit. Az itt-ott felszakított lepel alól kíváncsiskodva kukucskál elő a mélysárgára érett, tömött szemsorozat. Estérehajlik az idő. A Gyuri gyerek nyakába veszi a falut. Testvére, "Katica is felkészül, hogy amíg öccse legénybarátait, addig ő a szomszéd leányokat invitálja meg a jövő esti kukoricafosztásra. Ezen az estén magára marad Kecskésné asszony a házban, mert János gazda is a falut járja fonókért. Másnap aztán megélénkül a máskor oly hallgató, csendes Kecskés-porta ... Jó hangulatban, amilyen hangulat csak kikerül ilyen őszi estén az emberekből, megindul a kedélyes munka. A férfiak közt kézről-kézre jár a bütykös, hogy a lassan mindent betöltő őszi lehelet »gémberedésbe« ne hozza a végtagokat ... Az elmaradhatatlan harmonikás pedig odaadó hűséggel kezeli szerszámát, amelyből a sipok valósággal ontják a hanghullámokat ... A leányok ajkán fel-felpezsdül a dal, amibe a legények vigan kurjongatnak bele. A kukoricakoszorú ezalatt egyre nyúlik, mindjobban nyújtózik a gyakorlott fonók kezei között. Ezek, ha a dal, a zsibongás szünetet tart, jóizű, kedvrehangoló anekdotákkal fűszerezik az estét, mialatt a jó háziasszony friss-sütet kaláccsal kinálgatja a vendégeket, akik, a fonókat kivéve, jórészt mind fiatalok. Most Ördöngös Tóni — valóságos neve Petrenczés Antal, egy őszbecsavarodott fejű agglegény, az első fonó — kap a beszéd fonalába. Az első szava, ha nem is annyira tiszteletet, de mindenesetre érdeklődő, figyelmes csendet parancsol a tornácon, a fosztók között. Ismerik őt kifogyhatatlan mesetartalékáról, mint olyant, akinek akár minden órára akad egy-egy elmondásra kész regéje, meséje. (Ez a tény szolgáltatta az indító okot az Ördöngös elnevezésre). Matyi is kap az alkalmon és félredobja harmonikáját egy halom fosztásra, úgy hogy az valamennyi sipján nagyot nyekkenve elterült . .. Tóni bácsi, aki nélkül a faluban jól sikerült fosztóestét el se' tudnak gondolni, most előrebocsátja, hogy amit ma elmond, az megtörtént dolog. — Öreganyámtól hallottam, falunkban történt, de olyan régen, hogy a legöregebb se' élt még akkor ... A tiszámotokra tartogattam eddig. Nem mondtam el senkinek, sehol. — A felsőfalu végén lakott valamikor egy nagy úr. Ma már ott a régi kúriának nyoma se' látszik. Bármennyire kutatnánk utána, nem találnánk meg belőle mást, csak egy-két kődarabkát a föld alatt. Ugy ismerték falunk akkor élő népei, hogy messze, nagyon messze, egy megyei székvárosban lakott azideig, míg falaink közé nem költő-