Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-10-31 / 44. szám

X. évfolyam. Pápa, 1915 szeptember 31. 39. szám. PAPA ES YIDEKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai esperesi kerület papságának és a papa-csóthi esperesi kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Ideigl. felelős szerkesztő: Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Halottak napján! Irta: Loskay István csonkakaru honvéd (20. h. gy. e.) A borongós ó'szi napok között megjelent a halottak napja is. A verőfény ragyogó sugaraival önti el temetőinket, a halottak és a hősök hazáját. De a most reánk mosolygó napfény már alig érezteti velünk érlelő melegét. A madarak legtöbbjei mind elköltöztek, a zöld lombok között egyre több lesz a sárguló levél, mely elszakad az ágtól s hullik, egyre hullik a hősök sírjára. A lehulló falevelekkel eljött a borús ősz. Minden az elmúlásra emlékeztet és a nagy csendességben, a halottak édes hazájában lehet hallani a szárnyak suhanását, az itthon maradt madarakét. Ma nagy megilletődéssel kell a frissen hantolt sírokhoz állni, virágot vinni, gyertyát gyújtani és imát, hő imát rebegni azokért, kik ifjú életüket adták a hazáért. Ok már pihenik csendes álmukat, a duló csaták után. Mi pedig, akik élünk, titeket siratunk, titeket könnyezünk, kik itthon pihentek a haza szent tessze idegenben hunyszemeiteket örökre. Oh ti névtelen hősök, nektek már könnyű, nektek már nem fáj semmi, nem vérzik sebetek, ti már mosolyogva néztek erre a magyar hazára, melyet életetek és véretek árán szereztetek meg az utókornak, a jövő generációnak . . . Ajkatok elnémult örökre, mélyen érző szívetek megszűnt dobogni; munkás kezetek hideg lett, most már nem éreztek semmit, most nem tudnátok elpanaszolni szenvedésteket annak, akit szerettetek, féltve féltettetek, aki a bölcsőben édesanyai dalt zengett fejetek felett. Mi, akik élünk, mi, akiket megkímélt a rideg halál, ltjuk, hogy mit akar még egyszer elmondani elnémult ajkatok, tudjuk, hogy búcsút és Isten hozzádot akartok mondani azoknak, kik titeket forrón szerettek. Ma azért jöttünk el hozzátok, hozzátok, a halottak csendes hazájába, hogy szólhassatok hozzánk. Igen, itt vagyunk nálatok, itt az anya, itt az apa, testvér, rokon, hitves és sokan az ismerősök . . . Nemcsak egyszerű halottaknak tekintünk titeket, hanem hősöknek, igazi hősöknek, amilyeneket még nem jegyzett fel a magyar történelem. És ti, legendás hősök, örökké tündökölni fogtok egy sokat próbált, sokszor szenvedett magyar haza előtt, mely imát mond értetek a jó Istenhez, a »magyarok Istenéhez«. . . De tirólatok sem feledkezünk meg, akik messze idegenben pihentek, hisz ti is magyar anyák gyermekei vagytok, értetek is száll imánk a Mindenhatóhoz és fáklyát gyújtunk, örökké égő fáklyát, melynek tüzét a magyar Anyák szíve adja. A hant, az idegen hant, legyen nektek könnyű, nektek, magyar hősöknek. Hálánk jeléül ma babérkoszorút fonunk fejetekre, az ősznek minden virágát néktek adjuk, a fáklyák meg világítani fognak végtelen időkön át. Ez a fáklya lesz az, ami világítani fog a jövő nemzedéknek. Az elsárgult, lehullott falevelekkel együtt ontjuk könynyeinket értetek, szeretetteinkért, a magyar haza hős fiaiért . . . TÁRCA. Gyalogúton.*) — Irta: Vértesy Gyula. — Egy oldalon virágos rét másikon : sárga szántás. Onnan: Virágok illata — innen : halottszag árad. A nedVes föld a temetőt azt juttatja eszembe — és hullaszagot érezek ha szántott földet látok. S Virágos, bájos ifjú lány rád gondolok, ilyenkor — s úgy látlak téged, mintha már a raVatalon lennél . . . *) Szerzőnek a Petőfi Társaság legutóbbi matineeján felolvasott verseiből. Hangulatfoszlónyok. Van az évnek egy időpontja, mely talán a természet leghangulatosabb, legmélyebbre hatoló pillanata. — Átmenet, — valami, ami elhangzik — lassan, halkan — elalszik, — haldoklik. Hangulat az tele valósággal, valóság tele hangulattal. Hatalmasabb, mint a tavasz ébredése. Leikünkhöz szól az, ami már csak volt — érezzük, hogy valami nagyon szép, egy évnek az élete elmúlt. — És mint minden mulandóságnál rejtély előtt állunk . .. Rejtélyek — szürke fátyol — és hullnak a sárga levelek, terjed a csend. •—Olyan a természet, mint valami kápolna, este vecsernye után. A nép már kivonult — tele van a levegő tömjénnel — homályosan fénylik az öröklámpa, — még ott reszketnek az utolsó ima utolsó szavai. — Olyan a természet mint valami nagyon szomorú ének, mely lassan elhangzik — szépen, nyugodtan. Búcsúzás mindenben — búcsúzik minden fa, — búcsúzik minden hulló levél örökre. — Búcsúzik és vár minden — minden várja nyugodtan a nagy temetést. — Lezajlottak a nyár verőfényes napjai és óriási viharai. — A nagy ellentétek elsimultak — a nyugtalanságok megszűntek. Ahelyett valami nagyon hangulatos — egy halk sóhaj olykor — reminiscenciák ... Az ember lelkét talán először végigsimogatja a végtelenség fogalma — érzi, ha nem is érti az örökkévalóságot. Ennek a pillanatnak majdnem végső mozzanatában üljük meg halottak napját. Este van — sötét van — hideg van — nagy csend . . . Sötét alakok mennek lassan egymás után . . . Hova mennek igy 'évről-évre?... Az élők mennek a halottakhoz — és ezt nézi évről-évre a haldokló világ. — Messziről, a temetőben valami nagy fény látható — azután lassanként az szétoszlik és lesz belőle sok kis fény — mindegyik halott egy kis fénypont — — — és mennek tovább sötétben, a fekete élő alakok a fényben uszó