Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)
1915-09-12 / 37. szám
X. évfolyam. Pápa, 1:915 szeptember 12. 37. szám. PÁPA ÉS VIDÉKE. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör és a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Ideigl. felelős szerkesztő: Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. A magyarság szeme egy percre elfordult a csataterekről s odairányult a balatonfüredi ravatalra, amelyen Vaszary Kolos, az ország egykori hercegprímása, feküdt kiterítve. A halál az aggastyán korban természetszerű; csendes, megnyugtató érzést kelt lelkünkben. Ez az érzés nem is gyásszá, hanem ünnepi hangulattá magasztosul, ha a halál keze oly hosszú és fényes pályát zár le, aminő Vaszaryé. A füredi ravatal mellett mégis egy sajgó érzést nem sikerül elfojtanunk: miért is kellett így remetemagányban, szinte koldusszegényen meg hallnia annak a férfiúnak, kinek elméje egy nemzetnek világított, kinek szíve milliókért vert, kinek tárcája a bőség napjaiban minden szűkölködő számára nyitva volt? Elménk megérti, mit a rokonérzés oly nehezen tud elfogadni. Vaszarynak a békülékenység, a megbocsátás, a. szeretet szeli" .nével csordultig telt lelkén nem tudott úrrá lenni az energikus cselekvésekre feszítő akarat; könnyek fölszárításához szokott, szelíd keze inkább kiejtette a kormányzás gyeplőit, mint sem hogy másoknak szomorúságot, mégha igazságosan is, fájdalmat okozzon. A körülmények csak közreműködtek abban, hogy Vaszary emberszeretettől hevülő lelkének alapvonásai életének uralkodó elvévé fejlődjenek. Lelkében élt istenfélő, jó szüleinek emlékezete; az atyját vesztett, kis árvának az édesanyák egyik legjobbja iránt táplált, rajongó szeretete. Emlékezett ez édesanya keserű könnyeire, nélkülözésekben töltött, kora ifjúságának édesanyjáéval közös, szorongó aggodalmaira. Szívébe vésődött a legkisebb jótétemény, mit rokonai, felebarátai részéről tapasztalt, de a legmélyebben mégis az a pillanat, mikor szükséget látó anyjával együtt, mint kis gimnazistát a városházára idézték. Valami titokzatos veszedelemtől rettegtek, pedig Fejér Györgynek váratlanul jött adományát osztották ki Keszthely szorgalmas, szegény tanulói között. Ott tükröződött lelkében vonalakban, változatokban gazdag szülőföldjének harmonikus egészbe olvadó, bájos képe, mely a lélekben is derűt, nyugalmat teremt. Mint gyermekifjú élte és érezte át a szabadságharc nagy napjait, s legszebb reményeink szétfoszlását. Átszenvedte az elnyomatás sok szomorúságát és soha sem feledte, hogy a mindent kockára vető merészség majdnem egy nemzet életébe került. Ez a szomorú tapasztalat még közelebbi lelki rokonságba hozta nagy földijének, Deáknak, szellemével. Mint történetíró a saját, harmonikus lelkével rokon, nagy szellemek igézete alatt állt. Nemes, patetikus Írásaiban, könnyen és lelkesen áradó élőszavában a történelemnek önzetlen, ideális érdekekért, ideális fegyverekkel küzdő hőseit állította oda mintaképül szeretett tanítványai elé. A csaták viharait eleven szinekkel festő történettanár tanította, hogy minden diadal közt legszebb az önző énünk fölött aratott diadal. Tanította, hogy ez a győzelem nem veszt értékéből, szépségéből akkor sem, ha csak a mindenlátó Isten látja és számítja is föl érdemét. Nemcsak tanította, hanem a tanári élet ezer kisebb-nagyobb alkalmában folyton gyakorolta is az önlegyőzést. Harminc éves pedagógiai pályáján alig engedett meg magának egy-két esetben erősebb kifakadást. Ez egy-két eset is önmagának esett legrosszabbul. Mint tanár saját nevelői gyakorlatában, mint tankönyvíró országszerte évtizedeken át közkedveltségnek örvendő, történeti kézikönyveiben állandóan az idealizmusnak, a nagy eszmék szolgálatában való életnek és a krisztusi humanizmusnak, a keresztény felebaráti szeretetnek volt tüzes szívű és gyújtó szavú apostola. A lelki kulturát elébetette az anyaginak, a teknikainak, mert Epiktetossal, a- stoikus görög bölccsel vallotta, hogy »hasznosabb az államra nézve, ha nagy lelkek alacsony tetők alatt laknak, mintha szolgalelkek magas épületekben bujkálnak«. Ennek az ízig-vérig krisztusi nevelőnek volt tudása és bátorsága szembeszállni a történelmi hazugságokkal, melyekkel az emberiség legnagyobb nevelőjét, az egyházat illették. Így cáfolta meg legnagyobb önálló, történeti munkájában azt a sokszor hangoztatott vádat, hogy Ulászlót Julián bibornokkal az egyház izgatta esküszegésre s hogy ezen esküszegésbe a nagy katholikus Hunyadi is beleegyezett. De a vitázó Vaszary sem lett hűtlen önmagához, távol volt tőle minden személyeskedő, vagy lovagiatlan kifejezés.
