Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-07-18 / 29. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1915 augusztus 234. tisztában volt aziránt, hogy nemcsak értelmünk nem változott meg minőséget illetőleg szemernyit sem, amelyből pedig a XVIII. század kezdeményezésére valóságos kultuszt üzünk, de a modern lélek mindenségében sürü iszapréteg alatt vergődő metafizikai, vallási ösztön annál elemibb erővel fog kitörni,, mihelyt megszabadul a salaktól és iszaptól, minél vakmerőbben dolgoztak annak elnyomásán, kiirtásán. És tényleg, a világháború előidézte könny- és vertengerből annál illatosabban s ragyogóbban feslik ki a hit virága, annál szebben pezseg újra benne az élet, minél jobban szadadultak meg a lelkek a fájdalom tüzében a salaktól és iszaptól. Hogy mennyire pezseg újból a hit mennyei virágában az élet, bizonyítja az a tény, hogy Európa imádkozik. A portól az uralkodóig — néhány cinikus lelket leszámítva — mindenki Istenre és lelkére gondol. P. Agnell. Értesítők ismertetése, i. Kath. főgimnázium. A pannonhalmi Szent-Benedekrend pápai kath. főgimnáziumának az 1914/15. iskolai évről szóló Értesítőjét, melyet dr. Teli Anasztáz igazgató tett közzé, a következőkben ismertetjük: Ha az ember ezt a 88 oldalas, csinosan kiállított, kitűnően szerkesztett Értesítőt forgatni kezdi, mindjárt az első lapon, »Intézetünk besorozott tanulói« jelzéssel egy sikerült fényképmásolatot talál, melynek szemlélésénél egyszerre kell, hogy elszoruljon a szive. Égy 16-tagu csoportkép ez, pelyhedző állu ifjak, a főgimnázium VI., VII. és VIII. osztályait most végzett, de katonának besorozott tanulóinak a képe. És habár e kép bizonyos vonatkozásban nem is teljes, mert hiszen az a 4 önkéntes, ki már a tanév elején és folyamán önkéntesen állt be katonának, nincsen, mert nem lehetett rajta a képen, ez az élethű kép mégis világosan tükrözi vissza azt a csapást, mit a kultura szenved a fejünk felett viharzó világháború folytán. Az aranyifjúság, a haza reménye, az ars et musica jövőbeli hadserege, melyre a tudomány és művelődés örökös előretörésében, az egyes mívelt államok közötti nemes versenyében és az elsőbbségért folyó dicső harcában szegény magyar hazánknak oly igen nagy szüksége lett volna, áthelyeztetett a nemzetek mérkőzésének ama csatasíkjára, hol a modern teknika minden kigondolható találmányával halomra öldöklik a kultura háborújára edzett, de a haláltusára még gyenge ifjúságot. Ez a kép tehát egyszersmind képe a jelenkornak, képe a lefolyt tanévnek is. »Midőn ezen örökké emlékezetes iskolai évnek történetét Értesítőnkben kissé részletesebben közöljük, ... az a cél vezérel bennünket, hogy áz utókor számára megörökítsük, milyen hatással voltak az iskolai életre a jelen évben a nagy idők és fontos események«. így vezeti be az igazgató az iskolaév történetét. Elmondja azután az Értesítő szerkesztője, hogy békés időben fényes ünnepségekkel kellett volna megülnie az intézetnek ezt az évet, melynek elején fejlődött ki teljessé és melynek végén először tartott érettségi vizsgálatot a főgimnázium. »A fegyverek zajában elnémult az ünnepi érzés«. Legfontosabb eseménye a tanévnek egyébként az, hogy a főgimnázium modern, tágas épületéből hadikórház lett s a tanítás a már kevésbé megfelelő, szűk r. k. elemi iskolában folyt. A tanórák számát is redukálni kellett nemcsak a tanhelyiségek elégtelensége, hanem amiatt is, hogy a rajztanár katonáskodott, egy bencés tanár pedig betegség miatt szabadságon volt. Az iskolaév egyéb eseményeinek felsorolása után a felsőbb osztályúak és a kisebbek kongregációjának a szép működése van leírva, majd pedig a hivatalos látogatások és vizsgálatok adatai következnek az Értesítőben. A felsőbb hatósági rendeletek és leiratok után jön a tanári testület névsora. A rendi tagokból, élükön dr. Teli Anasztáz igazgatóval, 13-an tanítottak a 8 osztályban, nevezetesen: Hevesi Bernát, Agatsin Gyula, Lengyel Zénó, a VI. o. főnöke, Kelemen Krizosztom, az V. o. főnöke, Blazovich Jákó. VIII., dr. Niszler Teodóz, IV., (Ekamp Rajmund szabadságon) Tomor Árkád, III., dr. Lovas Elemér, II., Mátrai Guido, VII., Kuzmits Virgil és Blaskovics Piacid, az I. o. főnöke. A világi tanerőkből csak Süle Gábor tornatanító tanított ez iskolai évben, mert Boksay Endre, rajztanár és Zsilavy Sándor, énektanító katonai szolgálatot teljesített. A másvallásu növendékek hitoktatói mással, a tartalom a zenével szerves, elválaszthatatlan egészet alkotnak. Ez jellemzi Wagner újszerűségét. Ami magát a darab zenéjét illeti, úgy azt hisszük, hogy mindenekelőtt koloritját, hogy úgy mondjuk parfümjét kell kiemelnünk: azt a csodálatos mesteriséget, mellyel Wagner a darab anyagát egy rég letűnt korból kiragadja s batásos zenei plaszticitás kíséretében a 19-ik század színpadjára viszi. Míg a régebbi iskolának nagy mesterei (Beethoven, Mozart) magának a drámai cselekménynek figyelembevétele nélkül komponáltak magukban véve szép és hatásos áriákat, duetteket, terzetteket és ensembleket s emellett akár »Don Juan«-t, akár »Figaros Hochzeit«-ot, akár »Fidelio«-t komponáltak, egyéniségükben minden alkotásuknál ugyanazok maradtak; addig Wagnernek nagy koncepciójú változatossága valóban csodálatos és páratlan. Ha megfigyeljük drámáit »Rienzi«től kezdve a »Parsifal«-ig, mindegyiknek zenéjében felfedezhetjük a darabot jellemző specifikus és definitív kifejezésformát.

»Rienzi«ből Rómának ősi erejét és pártvillongásait jóformán kézzelfoghatóan érezzük ki. A »Holländer«-ben a tengernek örökösen zúgó nyugtalanságát halljuk. A »Tannhäuser«-ben a német szerelmi dal és a germán erdő szólal meg előttünk beszédes zenei nyelven. A »Lohengrin« karakterisztikumát a szent Gral távoli ködökön átszűrődő ragyogása adja meg s míg a >Niebelungen-Ring«-ben a német ősmondák fuvallata száll felénk, addig a »Parsifal«-ban az őskeresztény idők utáni fájó vágyódás illet meg bennünket. Míg a Wagner előtti korban éppen nem volt szokatlan, hogy ugyanazon anyagot többen is feldolgozzák, addig amit Wagner egyszer megkomponált, azt mindenkorra mint befejezett tényt könyvelheti el a zenehistória. Hányatott, viszontagságos életének tudható be, hogy zenedrámáit nem sikerült korának kereteibe úgy beleillesztenie, mint ahogy ő azt szerette volna s amint azt a régi görög tragikusoknál látjuk. — Úgyszólván minden darabjában találkozunk a régi iskolára emlékeztető melódiákkal, melyek többé-kevésbbé részlethatásra tartanak számot. Ilyenek: a Brautchor a »Lohengrin«-ben, a Preislied a »Meistersinger« ben, a Liebeslied a »Wallküre«-ben, stb. De Wagner még ezekben is eredeti és egyéni. Legpregnánsabb bizonyítékot szolgáltatnak erre nézve a »Tannhäuser« egyes darabjai. A szélesen hömpölygő zarándokkar, Tannhäuser szerelmi dala, Wolfram lírai ömlengése (»Gegrüsst sei uns, du kühner Sänger«), Elisabeth imádsága a keresztnél (»Allmächt'ge Jungfrau hör'mein Flehen«): mindmegannyi fényes bizonyságai Wagner önálló egyéniségének. A későbbi Wagnerre emlékeztetnek azonban már a »Tannhäuter« Vénusz-scénái, amelyekben a zenei melódia megragadó drámai deklamációkban oldódik fel s melyekben Wagner az első lépést teszi ahhoz a pszikológikus-kombinatórikus stilushoz, a mellyel »Lohengrin«-ben is találkozunk, amely azonban még csak a »Parsifal«-ban áll előttünk a maga teljes kifejlődöttségében (Gralsfeier). Laikusok előtt sem ismeretlen és mindig kedvelt zenedráma marad Wagner »Lohengrin«-je. Ezen darabjában még szembeszökőbb Wagner eltérése nagy elődeitől úgy az opera (Spontini, Meyerbeer), mint a romantika (Weber) terén. A tulajdonképeni melódia mellett ezen darabban lép előtérbe először az egész műn végighúzódó zenei »motívum«, mely mintegy ismertetőjegye a cselekmény minden fázisának és karakterének. Ami emellett Wagner teremtő genialitását még becsesebbé teszi, az azon szimbolisztikus és misztikus idea, mely már előbbi zenedrámájában a »Tann-