Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-01-17 / 3. szám

X. évfolyam. Pápa, 1915 január 17. 3. szám\ PAPA VIDEKE. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Felelős szeraesziö: Kecskés Lajos. Szerkesztőség: Flórián-utca 12. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. 01 aj ágat lenget a vérvirágos mezők fölött a Vatikán foglya. Néma meghatottsággal nézem, mint szállnak el újra meg újra olajágas galambok a római sárga ház egyik ablakából. Hozták a lapok: »A pápa mellettünk van«. Nem hittem. Igen, látja ügyünk fényes igazságát, de nincs mellettünk — a béke mellett van. Ez az ő dinagztikus öröksége. A kereszténység atyja a »béke Fejedelmének« földi helytartója'. Nem diplomáciái sikerek vágya adja kezébe az olajágat, krisztusi. küldetésének tudata, atyai szivének sürgetése adja ajkára az engesztelő, békét kérő szót. Neki többszörös a fájdalma, minden vérrózsa sebzi a lelkét, • minden lövészárokban gyermeklei vannak . . . Mindig éreztük a pápaságban a krisztusi elemet. Most másutt is látják, másunnan is tisztelettel néznek a Vatikán felé. S ha majd egyszer az olajágas galambok olajág nélkül térnek vissza Küldőjükhöz, hálával és tisztelettel adózik az egész világ s nem dobál sarat a Kőszál őrére. Úgy hisszük, így várjuk! Y Véres csőd. 1. Azok a borzalmas lángok, amelyek úgyszólván az egész Földet körülnyaldossák, de legkegyetlenebbül a kultúrkontinensen pusztítanak, sok kérdést, sok problémát helyeztek új világításba, az emberiség életének sok pontjára vetettek szinte kísérteties fényt. Korai volna még a fölszámolás, a teljes, pontos mérleg elkészítése más kor, más generáció föladata lesz, hiszen a politikai elváltozások határvonalait sem látjuk még, annál kevésbbé mérhetők még föl az emberiség lelkiéletében megindult, az előbbieknél lassúbb lefolyású eltolódások. Egyet azonban már most, a vihar dúlása közben, amikor a fölkavart hullámok még egész szilajságukkal száguldanak át főleg Európa testén, bátran konstatálhatunk mi is, akik pedig nem lehetünk objektív, nyugodt történetfilozófjai a szédületes gyorsasággal rohanó eseményeknek már csak azért sem, mert ezek az események sokszor kegyetlen, véres kézzel markolnak bele legegyénibb életünkbe. Azt t. i., hogy nagy értékdevalváció történt egyik oldalon, s nagy értékfölszökkenés a másik oldalon. Sok mindenről pattant le a külső máz, sok mindenről került le — az ujjvastagságnyi por. Értem áz utóbbit nemcsak imakönyvekre, imazsámolyokra, templomi padokra, bár a vihar igen sok helyen ezt a porolást is elvégezte. Nem is pusztán a templomba járó Poincare-ra, vagy a Credót szerkesztő francia radikális újságíróra gondolok, akik közöl úgy gondolom az elsőnek nem volt bérletjegye a templomban, a másiknak pedig ilyeh zsánerben mindenesetre ez volt az első alkotása . . . Még csak nem is á Vatikán felé tekintgető, már-már Canossán át Rómába induló kormányokra gondolok. Bár kétségkívül csak a tünetek is, még ha a rugó nem is mindig tiszta acélból készült, hanem — poiitika, föltétlenül elváltozások, illetőleg csőd jelei .... Másutt látok én végzetes megakadást, meghökkenést. Sokat hallottuk mi a vihar előtt emlegetni a kultúrát, mint az emberiség egyedüli boldogítóját és végcélját. Azt is tudta mindegyikünk, hogy ezen az elevenen kolportált kulturán »kulturkampfos« I^ulturát kell értenünk. AposTÁRCA. flrányeipellők. — Irta: Finta Sándor. — Az apám szegény csizmadia volt. Bús reggelektől fáradt estekig Víg munka mellett nótázott, dalolt S szorgalmas, fürge kalapácsa Ugyancsak cifrán szaporázta A gond szeszélyes ütemét, Mig a homályos, kis lakásba' Ott állt a szükség rávigyázva S Ínséges, szürke, elborult szemét Maró, félelmes tekintettel Szívébe véste minden reggel És így indult meg napról napra, Mindig egyformán riasztgatva A tegnap elmúlt nagy robot, S az észrevétlen munka árja Magas, fehérlő homlokára Sok, apró, furcsa jeleket rovott. Én ott tipegtem körülötte, Majszolva karajkenyeret, Vele dúdoltam, hogyha ajkán Egy nóta hangja megeredt, S vele hallgattam, tépelődtem Sok bús és tompa percen át, Mikor a szomszéd, kis sarokban Figyeltem, mennyi ütés koppan S ijesztő, forró futamát Remegve vártam órák hosszán Egy' agg ábécés könyv fölött, Mig el nem jött a tündér hozzám S szememnek fénye megtörött . . . Oh, soha annyi édes képet, Oh, soha annyi drágát, szépet, Mint akkor láttam, akkor éltem, És olyan pompás aranykertet Szívem sohase gondolt, sejtett, Bár sok kalandos álmot értem . . .! És soha olyan szép virágok! És soha olyan halk zene! És oly leányt én sohse látok .. .!• — Haja napfény volt, csillag a szeme.. Aranyvirágok csengő hangja mellett Egész nap játszott, táncolt, énekelt S egy mámorosan izzó, szent szerelmet Zengett körötte szüntelen a kert. Én elkábultan, csillogó szemekkel Követtem apró, kis bokáit, A szívem megtelt égő vágysebekliel S csak néztem, néztem mérhetlen sokáig. És elment, elment s attól fogva Csak őt kerestem búsan, ébren ... Azt hittem, hogy a nap fényében Ő néz be hozzánk mosolyogva Az árva műhelyablakon, Hogy megcsókolja kintól zajló Szívemet s búsan könyvrehajló Beteges, halvány homlokom. És azt hittem, hogy este, este, Titkon a vánkosomra lesve Csak ő figyel rám a sötétből És ő küld angyalt le az égből, Ha nagyratágult szempillámon Nem nyugszik le az álmos álom . . .