Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-05-16 / 20. szám

18. PÁPA ÉS VIDÉKE 1915 március 28. Fák és madarak ünnepe. A r. k. tanítónőképző gyakorlóiskoiskolája 7.-én tartotta meg a madarak és Iák napját kedves ünnepség keretében. Az intézet kertjében nagyszámú érdeklődő közönség hallgatta a kedves énekeket és jól sikerült szavalatokat, melyeket a gyakorlóiskola növendékei adtak elő. A madarak és fák jelentőségéről és védelméről egy IV. éves tanítónőjelölt beszélt a leánykáknak. Az ünnepséget Wimmer Károly igazgató lelkesítő szavai zárták be s a zászlókkal feldíszített kis csapat elvonult. Mindenki kedves benyomásokkal távozott az ünnepségről. A pápai r. k. elemi iskola 8.-án ünnepelte a fák és madarak ünnepét a belső várkert tágas köröndjében. Gyönyörű idő kedvezett az ünnepélynek, pompásan ragyogó meleg napsugár mosolygott a kék égről a zászlóval, hangos énekszóval, az egész tantestület vezetése alatt felvonuló vidám gyermekseregre. A felvonulás reggel 8 órakor történt példás rendben. Az ünnepély a Himnusz eléneklésével vette kezdetét. Azután Kemény Béla, városi tanácsos lépett a virágokkal és zöld galyakkal dúsan feldíszített emelvényre ís elmondotta ünnepi beszédét. Az anyaszentegyház ;— így kezdte beszédét — szent ünnepeinek sorozatához, a világi hatalom számotokra, boldog és derék gyermekek számára, még egy ünnepet rendelt, azt az ünnepet, melynek megülésére mi ezen a helyen ma egybegyülekeztünk, a fák és madarak napjának ünnepét. Mig az anyaszentegyház magasztos ünnepeinek mindenike a róm. kath. egyház dicsőséggel teljes múltja egy-egy szent tényének fényes emlékén alapul, addig ez a mai a saját külön gyermeki ünnepeteknek nem a multak dicsősége, hanem a jelen öröme és a jö. vendő reménye képezi alapját. Ezen bevezetés után két mesével: egy már a megsemmisülés veszélyének kitett és egy kis fiúcska által talált magból kelt fának és ugyancsak egy életét megmentett madárfiók szülei hálájának meséjével irányította a gyereksereg figyelmét azon erkölcsi és lélektani motívumokra, melyeken ezen ünnepnek eszméje kiépült. Istentiszteletnek mondotta a fák és madaraknak gondozását, istápolását és istenkáromlásnak azok bántalmazását. Az ünnepi beszéd után a gyermekek alkalmi szavalatai és osztályonkinti énekszámai következtek, melyek mind jól összeválogatottak, ügyesen előadottak és a bájos gyerekajakakról igazán szívhez szólók voltak. Végezetül Grátzer János igazgató szólt az emelvényről a gyerekekhez s szakavatott paedagogus ékesszólásával magyarázta a gyerekeknek az ünnep jelentőségót. A gyerekek éber figyelemmel kisérték igazgatójuk természetrajzi alapokra fektetett tudományos és érdekes fejtegetéseit és készséggel, lelkes örömmel vállalkoztak a természetvédelem ligájába való belépésre. Kedves jelenet volt, midőn a sok gyerek mindenike jobb kezét ^szivére téve, a fogadalmi mintát, melyet az igazgató felolvasott, elmondta. Gyönyörű előadásának végeztével a gyerekek a Szózat eléneklésével viszonozták a várkerti lombok barátságos suttogását és a vidám madárkák zengő danáját. Ezzel a kedves ünnep másfél órai tartam után véget ért. Egy kellemetlen délutánról. Kis kertünkben ülök a lócán, — most a mienk, de parknak is beillik — a szomorú fűz lehajló ágai alá húzódva, kora délután. A nap heve ellen nem is a fűz, hanem a közeli magas orgonabokor véd és virágának illatával kedveskedik. A kert most a miénket pótolja, minden növénye, bokra, egyet a rég nélkülözött ismerősök közül. Mint ismerőst, földit üdvözlöm valamennyit, különösen most nyilás idején, mert világosan elárulja mindegyik, teljes mezében, mivoltát, faját. Kérdezés nélkül, sietve adják a beszéd fonalát; múltról, békés honról regélnek, — amiben ezelőtt éltünk — hogy sir a lelkünk, melynek erejével, minden szálával ragaszkodunk hozzá, csüngünk, védjük, öntözzük határát hálásan. A telefonszoba felé visz később utam. A szolgálattévő felkér, hogy ha időm engedi, helyettesítsem a délutáni órákban. Elfogadtam. Új hivatalomban kezdtem elhelyezkedni. Rendes körülmények között, alig két vagy három ügyet kell telelonice elintézni. Ma sem lesz több, biztatott az ügyeletes szanitéz. Írhat is, mert nem zavarja senki itt — toldotta meg. Zsebben hordható téntntartóm, levélpapírt, itatóst, irótollamat kotorásztam elő. örülve a kedvező alkalomnak, Íráshoz fogtam. Kint a nap szokatlan melegséggel vette ölébe a természet friss hajtványait. Néha azonban az erősebben fújdogáló szél hűvösen csapott arcomra a nyitott ajtón, ablakon át. Ilyenkor, ami könnyen emelhető, felkapja és viszi ki a parkot renováló lábbadozó katonák közé. Biririririri . . . biririri ... a telefon. Halló! Itt tartalékkórház... A főorvos úr már elment . . . kérem! Biriririri . . . Vagy három sort vetek a papírra . . . Egy szélroham . .. biririririri . . . ismét a telefon . . . felkapom a kagylót, mig az asztalon hagyott levélpapír repül a levegőben . . . Halló! a beteget kihozták már úgy tudom s az ügyeletes orvos volt nála . . . Igen, jelenteni fogom néki! Biririririri... Szaladok, világkörüli útra induló papirom után, nyakon csipem, diadallal hozom vissza, irok. A levél félig készen. Beteszem az ablakot. Nagyhangú pattanás a hátam mögött, valami olyan, mint amikor a száradó fa megreped; talán az asztal? Vizsgálom, nem találom sehol. Folytatom az írást, serceg a penna, nem akar engedelmeskedni. Az »Antracen« az uralkodó melegtől, széltől, gyorsan megszárad rajta. Bemártom nyakig a fekete lébe — gondolom segítek véle — és egy »t« betűt irok. Amint szárát húzom a tollal, ez becsesen és egy jókora pont lesz belőle. Teringettét, hol az itatósöm ? Nem találom, ezért nagyon boszant a dolog. Végre, megvan; hogy a szél ezt is el ne hordja, jegyzeteim közé rejtettem elébb. A ritka anyagú papir szívja a téntafröccsöt magába. Biririririri . . . borzasztó, engem alaposan rászedtek ezzel a masinával, szakadatlanul csörömpöl. Halló! Itt a kórház. Ott ? — A rendőrség beszél — Parancs ? Van-e tudomásunk a járványról ? Kérem itt nincs járvány . . . lecsapom a kagylót s a beszélőt a faképnél hagyom. Telefonügyeletes... ügyeletes, ordítottam magamból kikelve, emberem után, az ajtón kivül. Nem maradok! Ami itt ma végbe megy az egyenesen őrültséggel határos. Szaladok az asztalhoz . . . fuccs, vége a levélnek, egy ho »szú foltot — mint hajdan Petőfi, Megyerijének kabátján — csinált a ténta, ami szétrepedt csontkalamárisomból ömlött rá . . . ennyi pech .. . Furcsa véget ért emléktárgyamtól fájdalommal veszek búcsút. Rosszul érzem magam, sietve pakkolok. Az uton találkozom a lélekszakadva futó napossal és néhány szót váltok vele, de csak úgy félvállról, mert menekülök tovább e hely közeléből. Messze elkerülve, leülök egy kerti padra és hallgatom: biririririri... halló! Kérem a négyes számot bekapcsolni ... Megvan! Halló! ... Itt a tartalékkórház van, a telefon inspektions. —A rendőrség? Parancsoljanak!... Az én barátom messze elhaló hangon végezte teendőjét. Biririririririri . . . Végre az ajtóba kiállt és zsebkendőjével verejtékező homlokát törölgette, mely alól jelentőségteljesen, nevető ábrázattal sokáig nézett felém... Néki bizonyára tetszett mód felett az esemény, mig én úgy éreztem magam, mint Napoleon az oroszországi vesztett hadjárat után érezhette magát valamikor... Csertői. IRODALOM. Egyházi Énekek és Himnuszok. Ilyen címen adta ki vallásos szellemű költeményeit, melyek megzenésítésre és éneklésre alkalmasak, Fridrich Sándor nógrádveröczei plébános. Elejétől végig az egész köteten érezhető a mélységesen vallásos, az Istenben rendületlen bizakodó, a mások bajait megértő, a sajgó szíveken enyhíteni kívánó, a szenvedőket Isten keblére vonni akaró krisztusi lelkület, mely szenvedni és tűrni oly szelíden és megadással tud, amint azt csak a Kálvária útján lehet megtanulni. A müvecske szerzője régi munkása a vallásos szellemű költészetnek, két évtizednél messzebbre nyúlik vissza az a buzgó munkálkodás, melyet a népies, épületes, a jámborságot kedveitető irodalom szolgálatában kifejtett. Paksy Gáspár néven szokta ifjúkorától közreadni verses műveit, azért jelen verseskönyvét is e néven adta ki, hűséges akarván maradni a szellemhez és eszményekhez, melyek kezdettől fogva hevítették. Az egyházi énekek megírására a háborús idő adta meg az impulzust, a léleknek ama természetszerű törekvése, mely a megpróbáltatás sötét éjjelében vigasztalás, fény és reménység után eped. Mikor halál és borzalom üli torát a harctereken, tépő fájdalom és kétségbeesés szakgatja itthon a lelkeket,, akkor őrangyali szerepre vállalkozik mindaz, aki vezető jobbot nyújt és világító fáklyát emel a magasba, hogy a vergődő szíveknek