Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-05-16 / 20. szám

158. PÁPA ÉS VIDÉKE 1915 április 18. az országban multjuk még nincs, csak fényes jelenjük és kecsegtető jövőjük van. sutba dobtuk. Meggyöngített s legyőzött bennünket a ravasz ellenség belsőleg az által, hogy engedtük megfertőzni magunkat az erkölcstelenség állal. Mivé lett a magyar nép példás tisztaságú családi élete?! Válások, házasságtörések és családi tragédiák napirenden vannak. Az ifjúság körében elharapództak a titkos bűnök. Az ifjúság testi és lelki erkorcsosodása egyre nagyobb mérveket ölt. A városokból kiszivárgott már a falvakba és tanyákra. A színházak, szakítva a tisztes múlttal, a francia irodalom termékeinek behozatala által a ledérség iskolái a meztelenség kultuszának terjesztői lettek. A párisi divat, a rettentő fényűzés az öltözködésben, a modern lakások, élvhajhászat, folytonos szórakozáskeresés mind nagyot gyengítettek rajtunk. A fényes lakás, a legújabb divatú ruha, sok pénzt megeszik. Nem jut a gyermekekre. És mert nem jut, úgy gondolkozunk, mint a franciák: minek az a sok gyermek? És elnéptelenedtek a családaink. Irtottuk, gyilkoltuk önönfajunkat. A most folyó világháború az egész világon nem követel áldozatul annyi embert, mint amennyi lelket és életet sikkasztanak és gyilkolnak meg csak egy esztendőben nálunk Magyarországon a modern heródesek: a szülők! Minek az a sok gyermek, úgyis sokan vagyunk?! — hangzott a kérdés fönt és lent egyaránt. És íme most Isten rácáfol e hazugsára, mert e háború megmutatja, hogy nemcsak sokan vagyunk, de attól félhetünk, hogy elegen sem leszünk. Most el kell menni nemcsak a fiaknak, hanem az apáknak, unokáknak, sőt a nagyapáknak is, mert csupa önzésből szembe szálltunk Isten törvényével és meghiúsítani iparkodott népünk a természet törvényeit az ország lakosságának természetes szaporodását illetőleg. A legszomorúbb pedig e kérdésnél az, hogy e jelenséggel szemben a hatóságok ma is teljesen siketek és vakok, mintha bizony nem a nemzet legvitálisabb érdekei forognának veszélyben ! Legyőzött bennünket belsőleg a béke idején a ravasz ellenség azáltal, hogy elharapódzott nálunk a forradalmi szellem és aláásni engedtük egyes sajtóorgánumok által a tekintély elvét. A nagy elv a »salus reipublicae suprema lex« elhalaványodott nálunk, a fő az volt, hogy modernnek, haladónak és szabadelvűnek látszassunk. Minden ember egyforma! — hangzott mindenfelől; pedig ez ugyancsak nem áll. És a szájasok, érdemtelen törekvők és táglelkiismeretű martalócok helyezkedtek el mindenütt a forumon. Ha nem is tartunk még ott fegyelmetlenség és a felebbvalók iránti tiszteletlenség dolgá. f- r i ban, ahol a franciák, akiknél még a hadseregben is olyan állapotok vannak, hogy a közlegény nem köszönti a tisztjét, annyi azonban nálunk is megvan, hogy az alattvalók úgy viselkednek, még pedig nemcsak a kiskorúak, de a nagykorúak is, mintha az egyházi és világi elöljárók csak azért volnának, hogy a nagy sárban történő, tüntető felvonulások után, legyen aki kitisztítsa a csizmájukat. Bizony nagy sebeket ütöttünk önmagunkon békében. Egyik-másik már genyedésbe ment és most a valóságos háború idején vérfertőzést okozott. A genyedések most fakadoznak. Lásd posztócsalók & comp. Talán a háború alatt felnyílnak a szemeink és a háború után egy új, egy jobb, egy okosabb élet veszi kezdetét nálunk. Dolgozni fogunk és erősödni iparkodunk nemcsak anyagi, de szellemi és lelki téren is. Gondunk lesz rá, hogy ne csak a cipőnk ne legyen tiszta, ne csak a szalonunk legyen fényes, hanem a lelkiismeretünk is. Ha így lesz, ha már mi nem is, de a jövő nemzedék azt fogja mondani, hogy nem is volt oly nagy szerencsétlenség ez a háború, mert észre térített bennünket. Bár úgy lenne! „Az ifjúsági előadás..." Az elmúlt hét elején az egyik napon kellemes megjelenésű s jó benyomást keltő úriember kereste fel főgimnáziumunk igazgatóját. Előadta, hogy a városi színházban hazafias előadást szeretne rendezni a tanulók számára. Az orosz háború egy részletét mutatnák be d. u. 4 órakor mozgóképekben s megfelelő előadással az ifjúság hazafias és hősies hangulatát szeretnék erősíteni vele. A beléptidíj minimális lesz és csak az iskolák vesznek részt az előadáson. Az igazgató természetesen szívesen rövid időn belül meggyógyul. Erre Siniley, mielőtt meggondolta volna szavait, azon hirtelenében rámondja: Fogadjunk mr. Jackson, harmadfél dollárt reszkírozok, hogy nem gyógyul meg. Volt Smileynek egy kölyökkutyája. Ránézvést nem ért egy centet, de ha kutyaviadal volt és gazdája fogadott rá, mindjárt más kutya lett belőle. Haraphatta az ellenfele és a földhöz verhette, Andrew Jackson — ez volt a neve — Andrew Jackson nem tágított; és mikor egyre duplázták a tételeket ellene, mikor minden pénz a másik kutyára tétetett, akkor hirtelen odakapott ellenfelének a hátulsó lábához, megragadta emberül, azaz jobban mondva kutyául és el nem eresztette mindaddig, míg a biró le nem csöngette a versenyt. Smiley már szép pénzt összeszedett a kutyájával, mígnem egy alkalommal olyan kutyával állította szembe, amelyiknek a hátulsó lábai le voltak amputálva és falábakkal pótolva. Szegény Jackson, egy ideig vitézül állta a harcot, de mikor arra került a sor, hogy elővegye mesterfogását és beleharapjon a falábúnak a lábikrájába, akkor vette észre, hogy lóvátették, hogy alávaló módon kijátszották és annyira elkeseredett, hogy föladta a küzdelmet. Egy utolsó bús pillantást vetett Smiley re, mintha azt akarta volna mondani: lásd gazdám, az én szivem meghasadt szégyenében és te vagy az oka, miért engedtél össze a falábú kutyával. Azzal elsompolygott, elfeküdt valami félreeső helyen és kilehelte páráját. Szegény Andrew Jackson! Kár volt érte, mert talentum lakozott benne. Még most is elfog a búbánat, valahányszor eszembe jut utolsó viadala és szomorú vége. Volt azonkívül Smileynek hires kakasa, meg kanmacskája, melyek szintén jeles tulajdonságokkal ékeskedtek és sok dicsőséget szereztek gazdájuknak. Egy napon békát fogott Siniley és hazavitte, hogy — mint maga mondta — kiművelje. Szerinte ugyanis egy békának csak művelés, nevelés kell: azután meg lehet vele csinálni mindent. Három hónapig nem tett mást, mint a békáját ugratta. Meg is tanította ugrani alaposan, azt meg kell hagyni. Csak megpiszkálta a hátulját, és a következő minutában a béka a levegőDen volt, csinált egy fejest — vagy, ha igen "benne volt a svungban, kettőt is — és úgy talpra esett, akár egy macska. Smiley legyeket is fogatott vele.' Tulajdon két szememmel láttam, mikor a falon egy legyet mutatott neki és nevén szólította: Dani, nézd azt a legyet — egy szemhunyorítás kevés, annyi se kellett hozzá, mint a nyíl pattant föl Dani és gyomrába temette szegény bogarat. Utána hátulsó lábával a fejét vakarászta oly egykedvűen, mintha egész közönséges dolgot művelt volna, amit minden béka véghez tud vinni. Egy csöppet sem volt kevély a tudományára. — Mondhatom, hogy szerényebb, megnyerőbb modorú békát életemben nem láttam. De ha magasugrásban ennyire vitte, a sikugrásban valósággal remekelt. Ott egyszerűen felülmúlhatatlan volt.Tetszik tudni, a sikugrás volt az eleme és ha erre került a sor, Smiley föltette rá az utolsó vörös centjét is. Egyébként módfölött büszke volt a békájára, de lehetett is, mert messze földet járt emberek állították, hogy hozzá hasonlót nem láttak. Smiley egy kis kalitkában szokta tartani a békát és mikor a városba ment, mindig magával cipelte, ha netalántán fogadásra adódnék alkalom. Egy napon, amint a városban ténfereg kalitkájával a hóna alatt, ismeretlen ember jön vele szembe és megállítja öt, kérdvén: