Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-05-09 / 19. szám

X. évfolyam. Pápa, X915 április 18. 9 . szám. PÁPA ES VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katholikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körérrek hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katholikus Kör. Ideigl. telelös szerkesztő: Szentgyörgyi Sándor Szerkesztőség: Főtér 10. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Csatorna-utca 8. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Életjelenségek a népek harcában. — Irta: Marosi Arnold. — Természettudománnyal átitatott korunkban megszoktuk már, hogy a társadalmi jelenségeket a biológia szemüvegén keresztül nézzük és a természet életébó'l vett magyarázatokkal, utalásokkal igyekezzünk megfejteni. így van ez a háborúval is, melynek vérengzéseiben, kíméletet nem ismerő kegyetlenségeiben a biológus az élők létért való küzdelmét látja és mint az emberi társadalomnak a nagy természettel közós jelenségét elkerülhetetlennek tartja. E felfogásnak a hosszú béke áldásaihoz szokott lelkünkre szomorú hatása mellett van vigasztaló ereje is. A természet rendjébe való mélyebb betekintés itt is, mint az élet minden jelenségében, az egyensúlyi viszonyok fenntartására, harmóniára való törekvést lát. Sőt az egész természetre kiterjedő szemléletünkben az egyének, fajok pusztulása fenntartó eszköze, tápláló forrása annak a magasabbrendű életnek, mely az öszszes élőlények kapcsolatából szövődik össze. Ez a vonás a népek harcában is megvan. Felismerése végett ne tekintsük most a réteknek rohanó paripák patáitól letarolt virágait, az anyaföldnek ágyúk kerekeitől felvágott, lövészárkokkal megnyitott testét, a hullákkal borított, országokra kiterjedő csatatereket, hanem gondoljunk a harcok elpihenése után kibontakozó gazdasági és kulturális életre. Az egész világrészek sorsára kiható népháborúk hatásukban hasonlók a geológiai korszakokat bevezető kataklizmákhoz. Minden ilyen világpusztulás után, mikor kitombolták magukat a föld belsejében birokra kelt erők és e közben hegységeket, egész nagy szárazulatokat sülyesztettek el, a tenger fenekét pedig felemelték és új magaslatokat vetettek felszínre, mikor nem egyedek, nem fajok, de egész állattípusok hullottak ki az élőlények rendszeréből, mintegy megújhodott az élet. A veszedelem elmultával, mint vihar után az égbolt, szebb, tökéletesebb formákban bontakozik ki előttünk. A katasztrófa csak megrázó esemény volt fejlődésében, mellyel, bármily nagy pusztulás fakadt is nyomában, mégis hatalmas lépéssel közeledett a végtelen bölcseség által megtervezett végkifejléshez. A természet életében legerősebb a küzdelem a mindennapi kenyérért. Mert bármily bőséges is az élet asztala, az élőlények bámulatosan gyors szaporodása és egyenetlen eloszlása könnyen veszedelmet idézhetne elő, ha a létért való küzdelem nem állítaná egymás ellen csatasorba a szervezeteket. Mi lenne virágainkkal, ha énekeseink nem pusztítanák a rajtuk élősködő rovarokat! Mennyire elszaporodnának a dudvák, ha madaraink nem fogyasztanák magvaikat! E küzdelmet egyes szervezetek túlságos elszaporodása ellen, természetes, nem vihetjük át az emberi társadalomra, miként ezt bizonyos szociológusok »okos önzésből« ajánlgatják. Ha valaha, a jelen nehéz időkben érezhető csak igazán ez elvnek nemzetgyengítő hatása. — TÁRCA. A József-tárna. »Szabó Pál!« »Itt van«. »Bér Tamás!« »Jelen«. »Nagy Imre«. Csend. Nem szól rá senki sem. A sápadt ajkak halkan rebegik: »Ez is meghalt. A harminckettedik«. Mert úgy esett, hogy kedd hajnalra kelve, Rémület szállt az asszonyi szívekbe. Eget-földet megrázó robbanásra A föld gyomrából füst felhője szállá. Lent a faluban rengettek a házak S a kik ágyukból rémülten kiszálltak, Elnémultak a szörnyű hír előtt: A József-tárna felrobbant, bedőlt. A József-tárna, a falu reménye! Hisz abból élt a kis falucska népe. Plébános úr nem régen prédikálta: »Kenyér minékünk a vén József-tárna. Szenéből lészen búzakenyerünk, Isten rendelte ezt így minekünk. Ha ott dolgoztok, vessetek keresztet, Munkával ott mindig kenyérre leltek«. S most semmivé lett bánya és kenyér. Majd új hír jött — rá megfagyott a vér: A József-tárna lángban áll és benne Ötvenhat bányász ott ég eltemetve! Irtóztató! — A kicsi falun át Nem hallani, csak szörnyű jajgatást. »Fiam!« »A férjem!« »Bátyám!« »Jegyesem!« »Én Istenem, nem látom sohasem!« »De hátha mégis — több száz megmaradt, Talán azok közt él és hírt is ad —« »Ne várjunk! Menjünk!« Megindult remélve, Megindult sírva a falucska népe. Az asszony kézen fogva gyermekét, A lány magában, — mind félt s mind remélt. Kitől csak tegnap vált el boldogan: Meglátja-é vágy lángtengerbe' van ? Kerekes Sári is ment föl a hegyre. Piros szép színe — hej, halványba veszve. Picinyke lábát kavics vérezi — Tovább! A vőlegényét keresi! Mint a pokolból, némán, fekete Szénporral jő a munkás serege. A népet ontja sorba a sok tárna, Kerekes Sári mindet sorra járja: »Nem látták? Él-e?« Vállát vonja mind. Várjon. Megtudja végül sor szerint. Ott körben állnak föl az emberek, Halál torkából visszatért sereg. Felállnak sorban s a felügyelő Zsebéből egy kis könyvet vesz elő. Olvassa sorban mind a neveket. Ki nem felel, az bizton elveszett. Olvassa száraz hangon és jegyez. A részvényekre rossz dolog lesz ez. »Berényi Imre!« »Itt van«. »Tóth Pali!« »Az is!« »Nagy József és a fiai!« »Jelen! Jelen!« »Kiss Andris!« Néma csend. Körültekintnek — ez is elveszett. »Kár érte, sóhajt egyik. Vőlegény . . . Siratni fogja Sárika, szegény .. .« Kerekes Sári csak néz mereven, Ott összeroskad szótlan, hirtelen,