Pápa és Vidéke, 10. évfolyam 1-52. sz. (1915)

1915-04-11 / 15. szám

4. PÁPA ÉS VIDÉKE 1915 február 28. behuztuk a vöröskeresztes lobogót. Vártuk, mi lesz ? Szigorúan megvolt tiltva, hogy a tüzelést a mi részünkről valaki megkezdje. Pár perc múlva néhány orosz csattant, de nem talált; tán nem is céloztak., tán csak figyelmeztetni akartak, hogy ismét ellenségek vagyunk. Csöndben telt el a nap hátralevő része; úgy is illett, nagy temetésünk volt. * Jól vagyunk. A szabadság nagyon, de nagyon messze van, talán el is marad. Csók, kézcsókok szerető fiától. EGYRŐL-MÁSRÓL. in. Rendetlenségek a körmeneteken. A (eltámadási körmenet eszünkbe juttatta, a most egymásután következő körmeneteket. A buzaszentelési (ápr. 25.), szt kereszt feltalálási kálváriái (máj. 9.), keresztjárói (máj. 10., 11. és 12.), áldozócsütörtöki (máj. 13.), úrnapi (jun. 3.), Úrnap utáni vasárnap (jun. 6.) és Úrnap nyolcadi (jun. 10), vagyis rövid két hónapon belül tartandó kilenc körmenet indokolttá teszi, hogy szóvá tegyük a körmeneteknél tapasztalt rendetlenségeket, melyek mind a nagyközönségnek, tehát nem csupán a híveknek, hanem általában a közönségnek a hibájából, jobban mondva érzéketlenségéből származnak. A hiábavaló ácsorgás, bámészkodás, tolongás mindjárt a körmenet kezdeténél a templom főajtójánál megakasztja a kibontakozást, kifejlődést. Milyen visszataszító azutan, mikor rendőröknek, katonáknak, tűzoltóknak harsány vezényszavakkal, sokszor bizony oda nem illő durva kifejezésekkel, vagy ezek hiányában egyházfiaknak ököllel, könyökkel kell visszaszorítani a népet, mely egymás hátára mászva, a szó szoros értelmében tátott szájjal bámészkodik, ahelyett, hogy szépen megindulna és részt venne a körmeneten, vagy pedig, ha nincsen ez a jámbor szándéka, hát távolabbról nézné s így útjára engedné a körmenetet. Mikor aztán nagynehezen megindulhat a körmenet, akkor még mindig nem a kivánt rend, s az ilyen vallásos ténykedéshez illő szerény ájtatoskodás, hanem a legtarkább összevisszaság s jóizléssel bírókat határozottan boszantó Ízléstelenség uralkodik. Hiába intézkedik a körmenetet vezető pap, ki ugyan a szószékről már sokszor kérte a hivőket a rendtartásra, beletelik sokszor egy jó negyedóra, mire mindenki beletalálta magát a helyzetbe. Kiknek módjukban volt más városokban, vagy akár faluhelyen is megfigyelni a körmeneteket oly annyira impozánssá, lélekemelővé avató rendet s összehasonlítják azt a pápaiaknak a közömbösségén muló rendetlenséggel, igazat fognak nekünk adni abban, hogy a pápaiakra bizony ráfért ez a tán kemény, de jóakaratú figyelmeztetés. A jó Ízléssel nem bírók inkább maradjanak otthon, semhogy megbotránkoztassanak másokat, kik az egyház által rendelt e szép körmeneteken — boszankodás nélkül óhajtanak résztvenni. Zokogó katonaszívek . . . Még március közepén történt, a szabadság hajnalán. Feledhetetlen nap volt! Reggel senki sem merte volna gondolni a marcona, sok szenvedéshez hozzászokott, uralkodó erényeinek bemutatása. A szobrász ezt a feladatot legjobban úgy oldja meg, hogy hősének jellemét magában az alakban juttatja kifejezésre. Ez azonban nehéz feladat; tökéletesen csak a legnagyobb művészek birkóznak meg vele. Michelangelo Mózese nem szorúl allegorikus kiegészítésre; egész jellemét magán hordozza. A másik út, — és ezt választja Colins is — a hős erényeit personifikálja és így jeleníti ineg őket. Ezért állítja a szarkotágra a négy sarkalatos erény megszemélyesített alakját. Az alakokon már barokk modorosság észlelhető; tartásuk erőltetett, hatásvadászó. Amit magukban nem tudnának kifejezni, azt a művész a hagyományos eljárás szerint szymbolumokkal pótolja. Közöttük térdel a szarkofágon összetett kézzel, páncélban, császári palástja vállán és koronája a fején Miksa császár. Arca élethű, komoly és uralkodói. Tartásán méltóság és nyugalom vonul végig. A monumentális alkotásnak ő a központja, de sajnos, jobbára csak térbelileg. A körülötte álló alakok alig vannak valami kompozíciós egységben vele. Ha az alakok akármelyikét elvinnék rendes helyéről, nem lehetne semmi hiányt felfödözni; és ha mindegyiket külön-külön állítanák fel valami múzeumban, alig jutna a szemlélőnek eszébe, hogy ezek egy monumentumhoz tartoznak; annyira hiányzik a szobrokból az egymásra rendeltség. Az oka ennek a jelenségnek valószínűleg a mű eredetében van. Sok művész dolgozott rajta; tervét is többször változtatták. Még stílusbeli egység sincs valami erősebb fokban a művön. Egyik-másik álló szobor a késő gótika jegyeit viseli magán (a német gótika megszűnésének időpontja nem azonos az olaszéval), Vischer két szobra és Colins Miksa császárja elsőrangú reneszánsz művek; a reliefek a késői reneszánsz (XVI. század második fele) kiváló alkotásai; a négy sarkalatos erény alakján tagadhatatlan barokkvonások vannak. Bár így az emlékműnek nagy hiányai vannak, mégis nagy alkotása kora művészetének és elsőrangú képviselője a síremlékplasztikának. Méltán sorakozik e műfaj két e korbeli kiváló német alkotásához: Szász Móric (Freiberg, Dóm), IV. Lajos (München, Frauenkirche) síremlékéhez. A történelem ugyan sokban máskép itél ma Miksa császárról, mint ahogy ez a műemlék; de hiszen ez a sorsa rendesen úgy az írott, mint a kőbe vésett panegyriseknek. Azt az egyet azonban teljes elismeréssel hangsúlyozza a történelem is, hogy a reneszánsz művészetének, tudományának, irodalmának őszinte, lelkes barátja volt; előkelő mecénás, mint nagy kortársa: Mátyás király vagy az egykorú francia királyok. Ez a hatalmas síremlék, melynek eszméje és első terve tőle indult ki, szintén nagy bizonyítéka művészetszeretetének. Egyúttal annak is, hogy hatalomra és dicsőségre való vágyában családjának kiváló képviselője és korának igazi fia volt. «tlhár Flóris. egyszerű emberekből álló katonák közül, hogy miként végződik az a nap, melyen hosszú évtizedek előtt a sajtószabadság megszületett. A reggel megszokott szürke egyhangúsággal kezdődött egy magyarországi kórház lábbadozó osztályán. Borús idő volt! A teremben az ablak előtt levő terrasztól félhomály uralkodik. Akik itt feküsznek, csaknem mind más, más vidékről valók. Talán most találkoztak az életben először! Van itt a legegyszerűbb alföldi gulyástól felfelé, minden társadalmi rétegből. Még a muzsikus cigányok is képviselve vannak egy prímással.Van több nembeli katona, huszár, tüzér, népfelkelők, honvéd- és közös bakák, mintha testvérek volnának. A lábbadozó vitézek kedvetlenül ülnek ágyaik mellett. Egy ideig csend. — Ma március 15 van — törte meg a csendet egy öreg népfelkelő. A többi sóhajtozva hajtogatta: Biz az igaz! A mai nap története egyik legszebb mozzanat nemzetünk történetében. Ismét hosszabb csend lesz úrrá . .. Hova tűntek a régi jó idők? Ma már legendáik is elvesznek . . . Kész volt a mai nap témája s lassan megindult a társalgás. Volt szó régi lovagvárakról, hegyeken épült magyar sasfészkekről s egyes vidékek népmondásról stb. Egészen belemelegedtek. Sorra, mindnyájan beszéltek valami szépet, csak a cigányhallgatott. Úgylátszott későbbre tartogat valamit. Délután egy alföldi honvéd-gyalogos kezdi... Csudálatos egy nép lakik nálunk! Harcokban hősök ivadékai! De most már közibük keveredett más vidék népe is. Ott közszájon egy monda lebeg: A„csánoki pusztán élt valaha egy öreg juhász, legényfiával. Egy nyári reggel, mikor az akolból hajtja ki a fiu a birkanyájt, atyja figyelmezteti: ne menj fiam messze el a nyájjal, mert úgy veszem észre, hogy ma még nagy zivatar lesz. Közel légy, hogy alkalomadtán a fergeteg elől hamar belehessen terelni. A legény nein szólt semmit, csak magában mormogta: mit tud az öreg már ? Szemei sem jók! Régi fej a magáé apám.... Tudom én, mit csinálok — okoskodott. Az engedetlen fiu az intés dacára is nagyon messze terelte a nyájat. A nap melegen sütött. Délután hirtelen nagy szél kerekedett. Az égen óriási felhőket hajtott a puszta fölé. Egyszerre rettenetes jégeső zuhogott alá, mely a védtelen birkanyájat agyonverte, részben pedig elkergette. A legény maga maradt a pusztán s elindult hazafelé. Útközben a nyájból egy megmaradt birkát talált, de az is alig vánszorgott, tehát a vállára vette. A tanya kapujában megállt. Feje föléemelte az egy élve maradt birkát s e szavak közben: ha már a többi elveszett, ez az egy se maradjon meg! Földre csapta szegény párát, mely azonnal kimúlt. Szörnyű káromkodással fordult az ég felé — és ebben a pillanatban a szófogadatlan gonosz fiu kővé vált. Isten ujja! A rossz fiu megérdemelte a büntetést — elmélkedtek ezután a beteg: katonák . . .