Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-03-01 / 9. szám

IX. évfolyam. Pápa, 1914« március 22. 12. szám. PÁPA ÉS VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyed évre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér. A lap megjelenik minden vasárnap. A Kiadótulajdonos: Pápai Katolikus Kör. Felelős szerkesztő: Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Jókai Mór-u. 15. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Szemléltető oktatás. Valamikor napsugárban fürdött és a langyos esti szél hajladoztatta. Oldalain zöld levelek fakadtak és a többi ággal együtt adott árnyékot az alatta pihenőknek. Néha-néha madár szállott reá s a gyenge hajtás mélyen meghájlott a terhe alatt, mintha nagyon, de nagyon megtisztelve érezte volna magát a látogatástól. Az éhes rovarok és a tündöklő szárnyú pillangók csak himbálódzani szállottak reá: mert barka virágzata nem rejtett nyalánkságot számukra. A legnagyobb szabadságot élvezte ott réten, a patak partján, mert gyümölcsöt nem hozott és így nem érdeklődtek iránta az emberek. Nem is félt senkitől. Az alacsony bokor, amelynek ága volt ő, nem nyújtotta félve az égfelé ágait; közel maradt a földhöz és a tavaszi napsugár hideg ragyogása elég volt néki, hogy barka fakadjon a levelek előtt s kövérre duzzadjon a megindult friss nedvek bősége folytán. Es éppen ez okozta vesztét a szegény kecskefüz-ágnak. Virágvasárnap előtt lemetszették s a templomban nagy megbecsüléssel körülhordozták az emberek. Etána azonban lomtárba került s a szomorúságtól kiszáradt belseje és ráncok vonódtak külsejére. Végre is tűzre jutott. Hamuját féltő gonddal gyűjtötték össze és a pap az emberek fejére szórta valami bús hangzású mondással, amelyre a leghidegebb arcon is megrándult egy vonás; a legkeményebb szív is élénkebben kezdett dobogni és sok kebelből mély fohász szakadt ki hallatára. Nem is csoda! Hamvazó szerdán történt ez. Akkor, amikor a napsugárhoz. virágos világhoz és teljes szabadsághoz szokott kecskefüz-ág hamujával hinti meg az Egyház híveit. A nagyböjt komoly és áldozatos megüléséhez segíti evvel őket és a világ múlandóságát meg a maguk halandóságát idézi emlékezetükbe. Ez sok embernek nehéz igazság. Sokan nem lelkesednek érte és aligha akadnak, csak kevesen is, akik igazán örülnének a halál emlegetésének és könnyű vagy kellemes dolognak tartanák a bőjtölést. Szegény kecskefüz-ág hamujának tehát hálátlan szerep jutott. Akik engednek is intő szavának: azok is kényszeredve teszik és nem látják be, hogy micsoda életbölcseség és jótékony hatás árad ki a mulandóság gondolatának szemléltetéséből és milyen fontos és bölcs rendelkezése az az Egyháznak, hogy midőn a lélek érdekeinek alaposabb felkarolását akarja híveinél elérni, akkor a hamvazással önismeretre és világismeretre tanítja előbb őket. Mindnyájan tudjuk, hogy nem vagyunk véglegesítve a földi tartózkodást illetőleg: de azért ez nem aggaszt és nem zavar és nem akadályoz, hogy úgy ne rendezkedjünk be, mintha évezredekre szólana földi szereplésünk. Mindnyájan tudjuk, hogy egyszer biztosan eljön számunkra is a halál napja, de azért oly közömbösen olvassuk a gyászjelentéseket, s oly egyhangú mindennapiassággal kisérjük ki embertársainkat a temetőbe, mintha nekünk az ilyesTARCA. A JSlapsugárhoz. Te égből szállott, színarany-melegség, Nevess be hozzám, tárva ablakom; Mesélj ma nékem úttalan utadról, Színes mesédet vággyal hallgatom . . . Hogy' vártalak már, hívtalak magamhoz, Mint szomjas rét a tiszta harmatot, S te szürke felhöfátyolokba bújtál, Valami bánat visszatarthatott . . . Ma végre itt vagy; színarany-ruhádtól Milyen csodás fényt kapnak a falak; A porszem is mily röpke táncra perdül. Amerre könnyű lábacskád halad. Milyen melegség árad kis szivedből! De jó az égből elhozott meleg . . . Maradj ma nálam! messze még az alkony; Anyád, a Nap vár ? netn eresztelek! . . . Lásd, míg te itt vagy, pírban ég az arcom, Derűs mosoly van folyton ajkamon; Mesélj, mesélj csak úttalan utadról, Színes mesédet vággyal hallgatom . . . Tomor Árkád. Lievél G. JVliklósy Ilona úrnőnek. Pápa, 1914 fe.br. hóban. Nagyságos Asszonyom! Olvasom Nagyságodnak az Életben folyó regényét. Mint késő ősszel váratlan tavaszi hangulat, úgy hatottak rám annak ama részei, amelyekben kaposvári időzésükről emlékezik. Hogyne, hisz az én erősen őszbe hajló életemnek ott, akkor volt a tavasza. A kis korcsma, ott a város végén, — Utolsó garas volt a neve — micsoda emlékek ujulnak fel lelkem szemei előtt. Nem mintha valaha is elfeledtem volna azokat, de így mint most, amikor nyomtatásban látom az annyira ismert képeket, elemi erővel törnek elő bennem. Télen-nyáron, hóban, esőben, forró napsugárban mindig ott voltunk esti 5—8 közt. Amikor hófúvás akart odaszorítani, Mátyás a háziszolga (most is előttem az alakja), törtetett lapáttal, lámpával a közeli szélső házig, amikor pedig az áldott somogyi sár, — az akkor gyalogjáró nélküli Kapósban, — akarta leszedni lábtakaróinkat, a deszkapalánkok hasadékaiba dugott lábakkal s a kerítés tetejébe kapaszkodva, libasorban, de oldalvást, másztunk' addig, amig relativ terra firma következett. Ez volt a rendes, a rendkívüli pedig — azonban elég sürün — mikor névmeg születésnapi vacsorákat tartottunk reggelig cigánnyal: Barcza Jóskával, a Simpliciussal, a Rigó Jancsi ipával, aki nekünk akkor is muzsikált, ha előre biztosítottuk, hogy: Jóska, nincs pénzünk. Nem baj, azt mondja, majd lesz máskor és beelégedett a banda egy-egy pohár gombaival és igen elvétve, — ha Insels Samu vagy Csorba Ede közénk keveredett, vagy Batócsay bácsi, a Korona-vendéglős — mert ez a hely is egyik főtanyánk volt, mikor nála mulattunk felpattant az asztalra és lerugdozva onnan a gombai fiaskókat, komolyan megintette Dávidot, a főpincért, hogy pezsgőt az asztalra eleget, amelyek közt azután az öreg úr illendő komolysággal járta a magyar szólót — pezsgővel.