Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-02-15 / 7. szám

IX. évfolyam. Pápa, 1914* február 15. 7. szám. PÁPA ES VIDÉKE. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a pápa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyed évre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér A lap megjelenik minden vasárnap. • -» Kiadótulajdonos. A Pápai Katolikus Kör. Felelős szerkesztő ZsilaTT Sándor. Szerkesztőség: Jókai Mór-u. 15. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Pados Antal, Főiskola-utca 3. házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Glosszák. Megiegyzetezem múlt számunk tárcájának egy helyét s irok glosszákat hozzá a tárca-vonal fölött. Ott Adyról volt szó. Nem kötök bele Adyba mint költőbe. Engem az ő költészete mint a magyar tömeglélek vetülete a költészet vásznán érdekel. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindnyájunk szócsöve Ady, hogy költészetére mindnyájan rezonálunk. De lám — a könyvkereskedők a megmondhatói — az Ady-köteteket nem lepi be a por a könyvespolcokon, lehet adyádákat írni, szavalni, kapunk hozzá publikumot. S ez a jelenség mutatja, hogy van közünk ehhez a költészethez. Emögött a tény mögött sötét, szomorú igazság húzódik meg: a kialvó, hűlő nemzeti érzés, nagyatyáink ósdi frazeológiájával: hazaszeretet. Hazaszereteten nem értem a márc. 15-én trikolorba öltöző pózt, nem/etiszinnel keretező újságot. Mikor nemzeti érzésről beszélek, akkor a lélek azon őserejére gondolok, amellyel áthajolva, ha kell áttörve az egyénen a faj, a vér kötelékével egységbe foglalt közért állunk be a munkába. Két héttel ezelőtt tartotta a Nemzeti Kaszinó Széchenyi-lakomáját. Wekerle volt a szokásos ünnepi szónok. Nem rakétákkal •játszott. Bátor kézzel letépte a fátyolt, amelylyel magunk elől takargatjuk sebünket. Diagnózis lett az ünnepi beszédből. »Mindenki által panaszolt felakadás a gazdasági haladás folyamában, az anyagi segédeszközök fogyatékossága a magán- és közszükségletek fedezésében, indecens konvulziók a közéleti funkciókban, az egyéni érdekek visszatetsző harca egymás között s a közzel szemben, ami ennél is veszélyesebb, az igények módnélküli fokozódása mellett a megélhetés nehézségeinek egész osztályokra kiterjedő felpanaszolása, minden igény kielégítésének a közre tolása annyira, hogy majdnem a ipanem et cncenses« felhangzását véljük hallani. S nyomában mindezeknek az öntevékenység elernyedése, kishitűség és a tanácstalanság a kibontakozás módozataira nézve . . . Sötét háttérként kiséri a tragédiát az erkölcsi felfogás me ellazulása «. Ezt értem én hűlő, kialvó nemzeti érzésen. Tessék csak figyelni közéletünket nem ünnepnapon, hanem hétköznap. A mi ünnepi képünk a legtöbbször erősen, nemritkán ízléstelenül festett kép. Ami munka történelmi motívumokkal, a közért indúl meg, az a legtöbbször hihetetlen gyorsasággal holt pontra jut vagy pózba fúl. Ahol erőmegfeszítéssel, kitartással, eredményekkel találkozunk, ott a titkos rugó a leplezett, de már igen sokszor nem is búvó egoizmus. A magyar állampolgár fogalmából elsikkasztottuk a kötelességteljesítés • tudatát s hihetetlenül kifejlesztettük a jogtudatot. A demagógia »Jogot a népnek!« jelszava nem pusztán népgyűlési jelszó, hanem szimptóma. Ezzel a beteg, hanyatló, sápkóros nemzeti egyéniségünkkel állunk mi a Duna-Tisza mentén körülvéve erős, fanatikus fajérzésü, törtető népektől. Határainkon mindenütt óriási megfeszítésekkel folyik a munka egyegy népfaj körében az aktív nemzeti érzés szítására. Nemzeti kultúrák erősödnek, nemzeti öntudat gyúl ki a legelhagyottabb falvakban, a felelősség érzete a köz, a nemzet javáért ébred körülöttünk. S ha ez az áramlat megakadna határainkon, még tudnók vigasztalni magunkat. De nem biztos már a talaj lábunk alatt saját határainkon belül sem. Középiskolai ifjuságunk jelentékeny része, körülbelül 4000 évenként, hazafias szellem helyett nemzetiségi eszméket szív magában. A körülbelül 4000 idegen tannyelvű iskola közöl hányban lopnak be a fiatal gyermeklelkekbe hazaszeretet helyett erős nemzetiségi érzést. Ilyen succreszcentia mellett hogy erősödjék, hogy fejlődjék nemzeti egyéniségünk ?! Lelkendezve nyitottunk kaput a nyugati eszmeáramlatoknak. Féltő gonddal őrködtünk, hogy minden mag, amelyet a nagylelkű Nyugat szórt magyar földre, kikeljen. S nem gondoltunk arra, hogy a művelt Nyugat termésének is rosta kell. A Nyugatról TARCA. Rajzok az életből. i. Egy levél. Erdő mélyén, locsogó patak felett kígyózik egy kis ösvény. Százados tölgyek terjesztik föléje a karjaikat, a szélén tücsök kandikál elő a zöldelő füvek közül. Rá-rápillant a nap az útra olyankor, ha a szellő félre hajtja a tölgyek lombját és a kiváncsi égi vándor onnan felülről be tudja küldeni sugarait a zöld lomb közé. Életet liheg minden levél és a hatalmas fák újuló erővel zengik már megszámlálhatatlan év óta a természet örök himnuszát, sohasem lankadtan, soha unottan. Hálát adnak a napsugárért nem gondolva a télre. Öreg anyóka lépdel szaporán kopogva kis botjával a hegység hepe-hupás hátán. Kgv távoli puszta békés lakója onnan túlról, a hegyek mögül. A szomszédos faluba törtet: minden nap megteszi ezt az utat már egy hónap óta. Akkor kapott egy levelet egyetlen fiától, kit a császár regimentje tart fogva a mult ősz első októberétől. Azt irta a fiu akkor, hogy beteg, nagyon beteg. Egy hónap pergett le azóta, de egy sor sem enyhítette az öreg lélekemésztő kétségét. Nem jött meg a várva-várt irás, mely büszkén, nyiltan hirdeti; élek, nem haltam meg, számíthatsz rám édesanyám! Mert az ellenkezőjére nem gondol soha. Nem olyan kegyetlen az Ég, mint az a katona-orvos, hogy elvegye a szegény utolsó támaszát. Bejár a levél után szorgalmasan a faluba; reggel indul, estefelé tér haza, de nem sajnálja sem az időt, sem a fáradságot. Nem viszi el a pósta abba a kis majorba a leveleket, hát utána megy ő. Megérdemli a Miska. Egyetlen fia, reménye, mindene. Lassan ballag tova. Kiér az útra, oda, ahol az erdő melléje telepedik a fehér, hosszú csíknak. Nem messze már a falu. Harangoznak. Talán delet? Azt alig, ez a vékony hangocska talán a lélekharangé. — »Fényeskedjék az örök világosság neki!« — mormogja csendesen. Elmerülve megy tovább, arra gondol, akit most olyan szivre hatóan sirat a harang. »Ugyan ki lehet ?« Hirtelen vészes dübörgés hasítja át a levegőt. Az öreg rémülten tekintene vissza, de ebben a pillanatban már elütötte őt az uraság automobilja. Az ut-kanyarodásnál, az erdő miatt nem vette észre a gépész és mire fékezni akart, már késő volt a fékezés. Megáll a gépezet, kilép belőle az uraság s szánakozva veszi szemügyre a vérében heverő asszonyt. Nem segít ezen már senki, meg se moccan. Egy fiu jön erre a falu felől. Amint meglátja az álldogáló automobilt, loholni kezd és úgy ér oda ziháló mellel. Bámészkodva szemlél körül, aztán megismeri a szerencsétlenben az öreg Nagynénit. »Oda hát már hiába mennék« — mondja aztán közönvnyel, majd az úr kérdő tekintetére egy levelet nyújt át: »A postamester küldte, hogy jó hir lesz benne, vigyem hát hamar az öreg