Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-12-25 / 52. szám

1914 november 15. PÁPA ÉS V1DEKE 5. Pasztellek. XXIV. Csillogó üvegfalak fogják be az utcát. Fényük minden. Csipke, ékszer az üvegfalak csillogásába finomságot lop. Mint a kardvillanásba a drágakövek csipkézett tüze. Mint a hideg, szép arcra a szemek égése, az ajak mosolya. Mert ma csillogás minden. Külső, hideg fény. Belül a tüzek titkon égnek, mint a száz évig pihenő vulkán kráterében. S csak az éjjeli égre vet vörös tüzfoltokat az égés. A vörös tüzfoltokat aztán fekete éjjeli madarak feketítik be . . . Az aszfaltra vetődik a kirakatok üvegjeinek fénye s megvilágítja az utca köznapi szürkeségét. Mögötte a csipke, az ékszer . . . Nagy üvegtábla terpeszkedik a többi mellett. Fénye tompa. Mögötte borús gondolatok ülnek ércbe s fába kalapálva. Koporsóraktár. A falak mellett magasra felrakott koporsók nyújtózkodnak. Fehér, bronzbarna, fekete koporsók. Mint a világban a lelkek... Egyik koporsóba fehér élet hal bele. A másikba bronzbarna, a harmadikba fekete. De mindig az élet. A napsugaras, viharos vagy virágos élet. Meg a vágyak . . . Örökös a gyász a koporsóraktárban. Micsoda nagy távolság a kirakat üvegjének vastagsága! Amelyen belül a koporsók állanak. Ahol csak dobogó, kongó hangok születnek. Kivül muzsika. Farsangi muzsika és tánc. Az élet tánca. Tánc a koporsóraktár felé. Nem jó a koporsóraktárba sokszor betekinteni. Elfásul a lélek. Megszokja a szem, a szív a komor képet és igazán csak képet lát ott, hol nagy komoly valósággal áll szemben. S képes lesz arra is, hogy kártyát, boros üveget, éneket erőszakoljon a kongó üresség tanyájára. Az élet énekét. A halállal-nemtörődést. S akkor kártyacsattanás, pohárcsengés, duhaj ének és nagy, röhögő nevetés kongatná meg a koporsókat kalapácsverés és hulló göröngyök helyett . . . XXV. Finom fátyolt sző a zord téli szél hófonalakból a látóhatárnak. Siirün hull a hó. Sebesen, széltől elkapottan, nagy fehér zászlóként lorgatva. Valósággal lobog ... A földön sürün feküsznek egymáson. Széltől verten, megfagyva . . . Sik a róna. Sima tehér padlójú terem. Nem látszik semmi. Nincs is rajt semmi. Csak egy pár végtelenből futó s végtelenbe tünő vasúti sin. S mellette egy barna csuhás, szelíd arcú barát. Fiatal, de látó szemekkel mélyen tud már látni. Befelé való nézésekkel edzette szemét s most mosolyogva, szelíden veti szemét magán kívülre . . . Háttal áll a szélnek. Lobog a csuhája. Belebújik a szél, duzzasztja, emeli. De le nem emeli. Összeforrott a csuha és a fiatal vér. Mintha a vér a jégre fagyott volna ... A csuklya elfödi fejét. Csak arca, arcán villogó két, szelid-kék szeme látszik. S nézi szelíden, mosolyogva a szélnyargalta síneket. Hópelyhet röpít rá. Odavágja a szél és csúsztatni akarja a megfagyott sineken, de a pelyhek lecsúsznak róla. S eltűnnek a nagy semmiségben. Elesve, megtörve. S a szél csak süvít, vág, pattogtat a barát kordájával s rohan tovább. Mert a szél meg az élet mindig rohan . .. Sötét pont jelenik meg a hópelyhek közt. Fekete, nagyszárnyú. Rászáll a sürgönypóznára. Aztán rászáll a barát vállára. Száz éves hollók néma okosságával hajlik arca elé. Szemébe néz. Éjsötéten a mosolygó kékségbe. Mert az ég is ide húzódott a fellegek elől . . . Aztán bedugja csőrét a csuklya alá. Közel a fülhöz. Száz éves hollók szótalan tanításával suttog. Aztán elszáll. Ahonnan jött, vissza a végtelenbe . . . A barna csuhás barát pedig ott áll a hóban. Fújja a szél a havat, fújja a csuklyát. Pattog a korda. S aztán elrohan a nagy hópusztán a szél. A barát pedig csak nézi a sint, a sima sinre hulló fehér hópelyheket. S mikor látja, hogy el-elcsúszik egy, majd lefordul megtörve, halkan suttog ajka, mintha imádkozna a sinen esett hópelyhekért . . . * * * Fonalasan esett a hó. Az aszfalton hókristályok szórták vissza az ívlámpák, szemek és ékszerek fényét. Nyikorgó cipők, siető lábak jártak rajtuk. S örömet, meg karácsonyIákat vittek. Azt a szívben, ezt a kézben tartogatták. S hópelyhek hulltak rájuk. Csillogó gyöngyök. Közéjük nézett két ablak a magasból. Arcukat krémfátyol födözte. S selyemfénnyel simogatta az alkonyati sötétséget üvegjük. Vártak valami eljövendőre. Tudták, hogy ma, karácsony napjára kell eljönniök. Azokat várták, akik fölébredtek a nézésüktől és sirtak vagy örültek ébrenlétükben. Látni akarták a magas kéményt s a rá felmászó embert. Látni az ívlámpák fényében átcsapódó hópelyheket, a kerítés mögött sétáló két gépembert, a megfagyott pityer körül szálló varjakat, a szikrázó hóba dobott piros rózsát, a megrabiott szemű kis őzikét. Várták a virágos kertek letarolóját, az oltárkövön megnyugvó fejeket, a légy után kapkodó vadászebet, a lezuhanó repülőgépet, a fű közt ülő kis beteg fiút és a hóviharban imádkozó barátot. Várták őket nehéz várással, hogy megsimogassák őket nézésük puhaságával, hogy bocsánatot kérjenek tőlük, amiért életre keltették őket. Mert nehéz, vad sorsra születtek, örök küzdésre és könnyekre, nem örömökre. Mind körül ott ólálkodott a bánat, a könny és a halál. Csak azt várták, mikor rohanják meg a vártakat, az életre kelteket. S jöttek sorban felváltva. Csak a halál maradt a legvégére. Ü mindig utolsó volt, de talán az, akit legjobban vártak. S elvonultak a teremtmények, bánattól, könnytől, haláltól szorongatottak a hóba bámuló ablakok alatt. Sirtak vagy átkozódtak, mert életet kaptak. S vezették őket a fehérországiak, mert őket meg akarták rabolni csendes, boldog álmaiktól. Ok kacagva néztek föl a magasba és siró-kacagással, könnytől csillogó szemekkel álltak bosszút . . . Lehunyt a két ablak. Nem a félelemtől, hanem mert fájt nekik a látás. Minden könnycsepp tiz könnycseppet termett s elhomályosult tőle a látásuk. Nem is akartak többé látni, képeket életre kelteni. Mostantól csak befelé néznek s nem a más fájdalmát kutatják, hanem a maguk sebeit kenegetik s könnyeiket letörlik. Ezóta üres a képtár. Az élő képek is elszálltak beiöle, de utjukban bolyonganak, hogy örökké vádolják a két, magasból messzenéző, selyemvillanású ablakot. Ele. Kerekes András látogatása. Kerekes András valamikor jómódnak örvendett; volt szép háza, szőlleje, meg néhány papírpénz is hevert a ládafia fenekén. De a gazdaság lassankint megfogyott, mintha láthatatlan féreg őrölte, emésztette volna. Az egyik ősz hitvestársát is elvitte az öregnek s vele a megelégedést, munkakedvet. Kerekes András most már csak a fiában lelte minden örömét. Mert nagy úr volt ám az ő Lajos fia! Reá költötte házát, szőllejét, minden vagyonát s hogy meg sem köszönte az a városi ügyvéd apja áldozatkészségét, csak annak a nagy elfoglaltságnak lehet tulajdonitani, mely a tanult embernek osztályrészül jut. És Kerekes András e boldog hitben elringatta magát. Néha ugyan megdobbant a szive; elfogta valami kimondhatatlan vágy, szerette volna látni a gyereket s ilyenkor Íratott is egy-egy levelet a jegyző úrral, de az egyíorma válasz mindannyiszor visszazökkentette a régi kerékvágásba: Édesapám, legyen csak nyugodt, én nem feledtem el; fontos dolgaim gátolnak a hazautazásban, ha pedig édesapám maga indulna e nagy útnak, hogyan bírná ki beteges, törődött létére a fáradalmat ? . . . Nem volt sok az irás, nem is értette meg az öreg egészen. — Mennyi dolog, mennyi munka! Ha ezt előre tudom, dehogy taníttatom urnák a fiamat! . . . Hej, ha tudta volna, hogy e keserű sóhajjal mennyire fején találta a szeget. Sok költekezéssel elérte ugyan azt, hogy fia úrrá lett, de minél magasabbra emelkedett Lajos, annál alantabb maradt ő, az egyszerű földmives, úgyhogy a tátongó ürt már a szeretet sem tudta áthidalni. A fiu a férfikorba lépve megházasodott a nagy városban, állásához illő uri leányt vezetett oltárhoz; ebben nem is volt hiba, de mikor a származása, hozzátartozói iránt érdeklődött a fiatal asszony, elborult az arca . . . Megölné a szégyen szegény feleségét, ha ő egy földhöz ragadt, csizmás embert vezetne eléje és így szólna hozzá: Nézd, édesem, ez az én apám: szeresd őt, mert esküvőnk napja óta néked is atyád. Szinte megborzongott még a gondolattól is, hogy ezt valaha megtegye . . . . . . Hideg, decemberi idő járta. A nagy városra lassan leereszkedett az alkonyat s az utcákról íedél alá terelte a nyüzsgő embertömeget. Csak egy ősz, meggörnyedt ember nézett hol az egyik, hol a másik házra, mintha válogatna, melyikbe is térjen ö be? A barátságos házak ablakai egymásután gyúltak ki, itt-ott már a megrakott karácsonyfa is az asztalon állott. Mert karácsony ünnepének előnapja volt. A hópelyhek egyre hullottak, szálltak alá a levegőben, utat készítettek a földre szálló kis Jézusnak. Az ősz ember, Kerekes András, a fia házát kereste. Sejtelmes lelke érezte a közelgő halált, útnak indult tehát, hogy legalább az utolsó karácsonyt Lajos mellett töltse. Testét a silány ruhán keresztül átjárta a hideg, halavány, ráncos arcára rózsákat lopott a fagy, de ő boldogan támolygott egyik háztól a másikig: hisz' itt van a fia közelében! Hogyan meglepődnek majd, ha ily váratlanul