Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-12-13 / 50. szám

1914 november 15. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. sok értékes és minden elismerésre méltó törekvés között annál imponálóbban fog kiemelkedni a magyar katholikus egyház karitativ munkája, amelynek stilusa azért nem semmisülhet meg, mert kezdettől fogva mindig Krisztus szellemében működött. Ez a stilus a lelkekigható segítés stilusa. A háborús nyomornak egészen külön psichofögiája van. A táplálkozásban, ruhában, fűtőanyagban, szenvedett nélkülözéseken, a sebesült katonák fájdalmain kivül a lelkek külön kálváriát járnak, az aggodalom, bizonytalanság, reménykedés, tompa lemondás és kétségbeesés nehéz útjait. Idegen országok csataterein küzd a férj, apa, testvér; hetek óta semmi hir felőle; él-e, vagy elesett, vagy nyomorékká lőve, vágva fetreng-e valamelyik kórház betegágyán ? Hogy ez a lelkiállapot gyógyítás hijján miben nyilvánulna meg, újfajta bünözésben-e, vagy tömegmozgalmakban, nehéz előre megmondani, az azonban bizonyos, hogy semmiféle nyomort, de különösen a háborús nyomort nem lehet csak pénzzel és csak kenyérrel enyhíteni, hanem a lélek legnemesebb értékeit is erősíteni kell, a hitet, a bizalmat, a kereszt szeretetét, az Isten akaratában való megnyugvást. Le kell vinni a lelkekhez Krisztust. Ezt cselekszi a katholikus Karitász. Súlyos megjegyzéseket olvastam valamelyik lapban arról, hogy a »jó, egyszerű apácanénikék« mennyi szentképpel és imádsággal »forgolódnak« a beteg katonák között. Igaz. Azok az ágyútiizön, szuronyrohamon keresztülment katonák megható áhítattal végzik az imádságokat, nyugodtan és derülten tűrik sebeik fájdalmait. S amerre a katholikus Karitász jár, felemelkednek a hervadt fejek, megnyugvás simul az arcokra, s újra és újra megszületik az elhatározás: Krisztusért akarjuk szenvedni azt, amit kell szenvednünk. S mindazon tényezőknek, amelyek pénz, kenyér, ebéd, s vizenyős intelmeken kivül egyébbel nem rendelkeznek a szegények számára, azt mondjuk, vigyázzanak, nehogy a lelkek elIrigykedett a fogas a dicsekvő tükörre. De szerette volna, ha most hirtelen megrepedt volna s nem csilloghatott volna éjszakákban kiélt arcával olyan kífiivón. S nagyon örült a fogas, mikor erős léptekkel jöttek a takarítók s elkezdték a székeket rakni az asztalokra. Aztán várta, hogy mit szól tovább a tükör. Most dicsekedjék! A székek lábait láthatja. Gyönyörű, megrugdozott széklábak erdeje csillogott szemében. Meg néha a söprű nyele s a vállravetett piszkos törülőruha. Aztán odaért egyik tisztogató a tükör és fogas alá. Mocskos, zsiros kalapját felcsapta a fogasra, a tükörre durván ráköpött és tisztogatni kezdte. Valami puhát érzett a lába alatt. Lehajolt s egy széttépett szegfűt talált. Fölemelte s messze hajította. Az ajtó felé s magában morgott valamit. Azalatt azonban, mig hajoltából kiegyenesedett, intett a megsértett tükör a bosszús fogasnak s az a kiegyenesedő szolga fejét jól megütötte görbe karjával. Mert megértette a tükör intését s bosszút állt a tükörért, saját sérelméért s az agyontaposott, elhajított halvány árva szegfűért . . . hanyagolásából nagy bajok keletkezzenek. Nagy idők nagy terheinek viseléséhez fegyelmezettség szükséges. Ezt a fegyelmezettséget bizonyos mértékig az értés, az intelligencia is kölcsönözheti a lelkeknek, a legalsó rétegekben azonban intelligencia hijján egyedül a vallás természetfölötti erő tudnak fegyelmezni, következőleg a lelkiségek ápolása legalább is an'nyira fontos, mint a testi nyomor enyhítése. A túlkorán megkezdett segélyakció nyomán máris aggodalmat keltő tünetek mutatkoznak azon rétegek körében, amelyeknél a jótékonykodó hölgyek és urak nem »forgolódtak« szentképekkel és imádsággal. Ilyen tünet a cinikus követelés! Nem azt a követelést értem, amely a nehéz időkben tud és akar nélkülözni, csak az éiet legegyszerűbb feltételeire tart igényt, s nagy erőfeszítéssel maga is próbál önmagán segíteni, hanem azt, amely egészen a segélyakciókra hagyatkozik s egyenesen kitartatni akarja magát. S ha hosszú háború esetén kora tavasszal, a legnagyobb nyomor idején a segély-akciók forrásai megapadnak s nem tudnak olyan bő segítséget nyújtani, mint nyújtottak augusztusben és szeptemberben, amikor nem volt olyan nagy a szükség, nem fejlődik-e félelmes tömegmozgalommá a követelés, amelyet nem fegyelmez az Istenbe vetett hit, bizalom és a kereszt elhordozására való lelki készség? Az Egyház karitászának második jellege az anyagi erők legszélső teherbírásáig vitt hallgatag áldozatkészség. Nehezünkre esik erről a pontról beszélni, de meg kell tennünk, mert hónapok óta koncentrált támadások tárgyai vagyunk olyan lapok részéről, amelyek összegyülemlett és más módon nem alkalmazható felekezeti ellenszenveiket ezen a biztonsági szelepen keresztül eregetik ki a szabadba. Az úgynevezett alsópapság hangtalan áldozatait csak a jó Isten tudja számontartani. A jövedelem lecsökkent. Párbér, stoláris jövedelem alig van, a szegények száma ellenben szaporodik. S kihez fordul legelőször a szegény? Papjához. Szerényjövedelmü plébánosok, egyszerű káplánok sokszor heroikus példáit adják az áldozatkész önmegtagadásnak. Magasállásu, de nem javadalmas egyházi férfiú megható egyszerűséggel vallotta be e sorok Írójának, hogy »most nem tud senkin segíteni, mert hónap vége van s a segélykérők mindenét elvitték«. — Majd elseje után újra kezdhetjük — mondotta mosolyogva. A javadalmas főpapság a háború kitörésétől kezdve nagyarányú és rendszeres karitativ működést folytat. Kórházakat, üdülőhelyeket állít, a szegények tízezreit táplálja, a gazdaságaiban alkalmazott és a háború által bármi módon érintett személyzetről intézményesen gondoskodik s mindezeken felül tekintélyes összegekkel járul az országos, megyei és városi segélyező központok jövedelmeihez. És amit külön-külön mindegyik megtett, megtették úgyis, mint testület, amikor a történelmi időkhöz és a magyar főpapság hazafias tradícióihoz méltó gesztussal három millió koronát ajánlottak fel legutóbb a háborúokozta nyomor enyhítésére. Az a vagyon, amely ilyen óriási áldozatokat hozott és hoz, kegyúri terhekkel, kongruával, kulturkiadásokkal és az állandó szegénysegélyezéssel úgyis igen meg van terhelve, a milliós adomány tehát már meghaladja a jövedelem teherbírását és a törzsvagyon értékét csökkenti. így jár körül az országban az Egyház komoiyarcu karitásza, sebeket ápol, éhezőket táplál, mezíteleneket ruliáz és a csüggedt lelkeket felegyenesíti; nyugodtan türi, hogy fejedelmi alakját sárral is dobálják; tűr és cselekszik, mert ez Krisztus stilusa. Gyötör azonban a kíváncsiság, mikor hagyja majd el a főváros leggazdagabb kerületének valamelyik milliomosa palotáját a sebesültek kedvéért és költözik kétszobás lakásba, mint megtette Glattfelder püspök; — mikor mozdulnak meg a nagy, sokmilliós vagyonok annyira, hogy nemcsak a dús jövedelemből morzsákat, hanem magából a vagyonból milliókat juttatnak a haza oltárára ? Mikor, oh mikor? A magyar főpapság hamarosan a háború kitörése után kész segélyezési tervvel lépett akcióba, — a három milliós adomány a tervnek egyik, mindenesetre legkimagaslóbb, részlete, — a magyar egyház stílusán tehát a háború, a zord maestro, nem talált kiigazítani valót; de tartok tőle, hogy vaskeztyüs ökle a csikorogva forgó Wertheim-szekrények nyitogatásával egészen más nótát zenél majd a milliomosoknak, mint aminőt eddig azok zenéltek neki. Biztosítsunk! A háború nem teszi nélkülözhetővé a vagyonvédelem modern eszközeinek felhasználását, sőt ellenkezőleg csaknem parancsoló szükséggé teszi, hogy fokozottabb mértékben használjuk fel ezeket az eszközöket. Világos ebből, hogy helytelenül cselekszik mindenki, aki az elemi károk ellen nem biztosít. Tüz és jég ellen különösen a gazdáknak okvetlenül biztosítaniok kell. Nem azért, mintha félni kellene attól, hogy a betörő ellenség végig perzseli az országot. Hál' Istennek itt még nem tartunk, a határszéli kisebb jelentőségű betöréseken kivül alig kell attól félni, hogy nagyobb ellenséges invázió látogatná meg ezt az országot, e tekintetben elég biztosíték reánk nézve számos ütközetben edzett, bátorságában soha nem lankadó vitéz hadsereg. Ámde ép az a körülmény, hogy a fegyverbiró férfiak nagy része már is ott van a harc mezején s valószínűleg a még itthonmaradottak javarészét is zászlók alá szólítják, a falusi gazdaságok, az uradalmak, kis- és nagybirtokosok ilyenformán mindinkább nélkülözni fogják azokat, akik vigyáztak arra, hogy egyrészt vigyázatlanságból, másrészt ellenséges indulatból tüz ne kerekedhessék sem a csűrben, sem a magtárban, sem pedig a lakóházban. Mostanában tehát jóval nagyobb a veszedelem, hogy tűzkárt szenvedhetünk. A közbiztonsági szolgálat ellátása sem oly tökéletes, mint békés időben. Mindennemű károsodás ellen megvédelmezhetjük magunkat, ha idejekorán biztosítunk, vagy a lejáró biztosítást megújítjuk. Ugyanígy vagyunk a jégverés ellen való biztosítással is. Erről sem