Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-11-29 / 48. szám

6. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1914 november 384. pírt nem a restelkedés festette rájuk, mivel talán keveset adtak, hanem a lelkesedés, mert érezték, hogy mindenüket odaadták! Szép napok, arany betűkkel felírandó példák ezek! De még mást is köszönhetünk nekik. Mi, a tiszta erkölcs keresztes lovagjai még érzékenyebbek, még kényesebbek lettünk az iránt, ami ezt a diadalra jutott fehérséget bemocskolni igyekszik. Bántja szemünket, fölkavarja lelkünket, ha tiszta ruhánkhoz szennyes kézzel nyúlnak, hiszen a legkisebb porszem is lekívánkozik az új ruháról, mert nem oda való. Ezért sért bennünket minden disszonáns, elütő hang, mely e nagy idők lelkes, tiszta melódiáját megzavarja. Máskor is fájt, ha legszentebb eszményeinket a színpadokon, nevezetesen a Vígszínház deszkáin gúny tárgyává tették; máskor is sebet ütött rajtunk, ha azt olvastuk, hogy a fertőben, förtelemben született darabokon telt ház kacagott a mi rovásunkra, mi pedig szégyenkezve, pirulva huzódtunk vissza, nehogy maradiaknak, a kultura kerékkötőinek nevezzenek bennünket; máskor is ökölbe szorult kezekkel olvastuk az ellenünk agyarkodó lapok dicsérő kritikáit az ilyen szörnyszülöttekről, de ma százszor jobban fájnak, ma százszor jobban nyilaznak felénk, mert hiszen azt hittük, hogy a „tisztító" vihar napjait éljük. S ime! a Vígszínház újra telt házat csinált olyan darabbal, mely kíméletlenül az elevenbe vág. Mit mondok ? telt házat? Maga a Pesti Hirtap dicsekszik szemérmetlenül, hogy az első előadáskor háromszor annyi szorult ki a színházból, mint amennyi jegyet kapott. De hát ugyan miről volt szó, hogy úgy dűlt a publikum ? Valami hazafias, lelkesítő darabot adtak, vagy irodalmunk valami remekét? Ugyan! hiszen ezek már vidéki színpadjainkon is lejárták magukat, kellenek is ezek a közönségnek, pláne a Vígszínház látogatóinak! Pikantéria volt, érzékiség-etetés, mely annál jobban esik, minél féltettebb katholikus intézmény van vele meggyalázva. Most a Mária-testvér apácagyalázást vitt a színpadra, hogy a kereszténygyülölő publikum veresre tapsolhassa tenyerét. S hogy mit se szólhassunk, hogy a farizeusi képmutatás bekösse a két szemünket, bedugja a két fülünket, a Világ még vigasztalni próbál bennünket: ,,A természetbeli nincs bűn. Csak a természet elten való cselekedet a bűn". Igen ?! Vagy úgy 1 ez a Világ elve ! De mióta jogosít fel ez az elv valakit arra, hogy az irodalom cégére alatt színpadra nem való intézményt pellengérre állítson; mióta ad ez az eiv jogot arra, hogy tüntetőleg tapsoljon egy színház publikuma épen az apácák meghurcolásának, kiknél önfeláldozóbb munkát — különösen a mai körülmények közepette — senki sem végez ? Vagy ezért csak gúny, csak gyalázás a fizetés?! Hol van ez az elv akkor, milovagja is, hogy ők bizony nem épen haragusznak egymásra és hát Makray Laci sem egészen haragból vállalkozott erre az útra, amikor titokban ő is vonatra szállott s bejelentette, hogy ő bizony elkíséri Micit. A terv sikerült is, gyönyörű volt az utjuk és hol a vidék szépségeit, hol meg egymást nézték. Mici a női szakasz, Laci pedig a nem dohányzó ajtajában álldogált csaknem három óra hosszat és mégse unták el, akárcsak a nászutasok a maguk mézes boldogságát. Manci jót kacagott a históriájukon s nem tudott mosolygás nélkül a szemükbe tekinteni, mikor látta azt a szerelmes, lázas boldogságot, amely az arcukat beragyogta. Rögtön tréfára gondolt, de nem bosszantóra, csak olyan ártatlan bolondságra, amely még jobban összehozza ezt a két fiatal szivet. — Tudod mit, Mici ? Bevisszük a »hordár« urat a városba magunkkal. Ugy is bent kell maradnunk egy kis ideig, mert vásárolni valóm van még. Mit gondolsz? Micinek boldog melegséggel ragyog föl a szeme s vidáman simul össze Laci tekintetével. Mancinak elég ez a felelet is. — Hát akkor egy-kettő, induljunk! — és jelentősen pislant össze Micivel, majd pedig sug is neki valamit, amire Mici először elhalaványodik egy kicsit, de aztán vigan nevet Mancival együtt. Igy érnek be a belvárosba, ahol végre is kibökkenti Manci: — Igazán jó, hogy bejött kedves »hordár« úr, legalább megismerheti most a Vilma néni is magát. — Kicsoda? — rezzen föl a gavallér. — A nagynénim! — teleli szelid mosolygással Mici. — De hisz akkor mindenki megtudja! — aggódik Makray Laci, mire Manci ügyesen vág közbe: — Hát ha volt bátorsága hivatlanul elkisérni a Micit, akkor most feleljen is érte. — Alighanem Villa néni lesz az a Vilma néni! — sóhajt föl búsan a gavallér s már előre elképzeli azt a szigorú, szúrós tekintetet, amely keresztül fogja járni, mint a szénát a villa. A leányok nagyot kacagtak erre a keserű huncutságra s még ők is ijesztgették a megrettent gavallért, hogy a Vilma néni bizony olyan szigorú, hogy nagyon eltalálta a nevét. — O, Villa néni, félelmetes Villa néni! — sóhajtozik Makray Laci s titokban nem is annyira magát, mint a szive kis gyönyörűségét, a kis Micit félti, hogy mennyire kikap kor papi emberek esetleges botlásait hozza a Világ s miután jól megtoldotta, kiszínezte őket, magas felsőbbséggel pálcát tör a papi intézmény fölött ? Hol van ez az elv akkor, mikor csak az úgynevezett hir tapir ó fejében születik meg a botrányos eset, de mivel papot, szerzetest tett meg főszereplőnek, ujjongva tapsolnak neki a hasonló szellemű újságok ? Ugye, ilyenkor nem ráncigálja elő senki a természetet, mint mentő tanút, mert nem gyalázhatnák meg a katholikus Egyházat! De félre most e gondolatokkal; a mi új erőre kapott lelkünket más, magasztosabb eszmék járják ma keresztülkasul, minek jajgatnánk tovább is a jelen bántó eseménye íölött, minek panaszkodnánk a mult újraéledő sebei miatt. Inkább örömmel kell konstatálnunk azt a finom érzékenységet, melyet nemcsak a Mária-testvér szinrehozása bántott, de amely megütközik egy helybeli lap állandó rovatán is, ahol mindig hírlik valami kétértelmű mondás, mely az új idők emberének gondolkozásmódját, érzületét sérti már. (_.) = Telekkönyvi betétszerkesztési munkálatok megkezdése. Pápa város polgármestere közzé teszi, hogy a telekkönyvi betétszerkesztési munkálatok f. évi dec. hó 15.-én megkezdetnek. A szükséges felvilágosításokat tartalmazó hirdetmény a városháza hirdetési tábláján ki van függesztve. Az érdekelt birtokosok felhivatnak, hogy a tulajdonban, valamint a bekebelezett zálogjogban előforduló változásokat, jogaik megóvása végett dec. 15.-én a betétszerkesztési bizottságnál (Haltér, Adamovich-ház) jelentsék be. majd szegényke a gavallér-kiséret miatt, pedig ő semminek sem az oka. Alig szállunk le a kocsiról, a lányok máris összecsókolnak egy feketeruhás komoly hölgyet s rejtett kacagással hívják a háttérben sompolygó »hordár« urat, hogy hadd mutassák be a Vilma néninek. A fiatalember szédülve lép előre s olyan alázatosan hajol kézcsókra, mintha máris vezekelni akarna súlyos vétkeiért. Meg is kezdi rögtön az önvallomást: — Bocsánatot kérek, nagyságos Asszonyom, hogy itt lát, de hát én nagyon szeretem a Micikét és igen féltettem, hogy valami baj éri az uton. Azért szöktem utána kísérőnek. — No igen — feleli Villa néni — még utóbb vonatösszeütközés vagy vonatrablás történt volna . . . — O, hála Istennek, nem történt semmi baj! — sóhajt Makray Laci boldogan. — Nem is csoda, hiszen maga volt vele! — jegyzi meg ártatlanul Villa néni. A két leány ugyancsak küzd a nevetéssel s incselkedve kapaszkodnak a néni karjába s onnét mosolyognak a gavallérra, ki tényleg nem tudja mit szóljon ezek után a szigorú biró előtt, mivel az esküdtek sem mutatnak szánalmat iránta. Villa néni is megsajnálja: