Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-11-22 / 47. szám

4. PAPA ES VIDEKE. 1914 november 22. Hadi kölcsön. A v. tanács azt indítványozta, hogy városunk 100,000 koronát jegyezzen a hadi kölcsönből. A képviselőtestület hazafias kötelességének eleget téve elhatározza, hogy a hadi kölcsönből százezer korona névértékű zárolt kötvényt jegyez 98 korona árfolyammal. A hadi kölcsönre való nagyobb arányú jegyzés keresztül vihetése céljából megengedi a képviselőtestület a v. tisztviselő, kezelő és segédszemélyzetnek, hogy a v. nyugdíjpénztárból 5y

s% kamatra hadi kölcsön jegyzés céljából kölcsönt vehessenek s azt fizetésükből 5 év alatt havi egyenlő részletben törleszthessék. Tartoznak azonban a kölcsönkötvényeket a nyugdíjpénztárból vett kölcsön fedezetére a nyugdíjpénztárban elhelyezni, ahonnét ezen kötvények csak a kölcsön teljes visszafizetése után adatnak ki a tulajdonosoknak. Indítvány a Cinca-árols beboltozása ügyében. Halász Mihály és társai indítványt adtak be a képviselőtestülethez, melyben a Cinca-árok beboltozásának mint szükségmunkálatnak az elrendelését kérik. E célra a v. tanács 3500 korona megszavazását javasolja. A képviselőtestület örömmel nyújtana munkaalkalmat, azonban éppen a hadi állapotra való tekintetből semmiféle közmunkát költségvetésébe fel nem vett, de egyébként is az időnek télre válta a munkálatok keresztülvitelét lehetetlenné tenné. A közgyűlés felhatalmazza a polgármestert, hogy a nyomor enyhítésére a hadbavonultak hozzátartozóinak segélyezésére megszavazott 12.000 koronából 1000 koronát a szegényeknek népkonyhai élelmezésére lelhasználhasson. Továbbá utasítja a tanácsot, hogy a szomszéd községbeli bérlőkkel lépjen érintkezésbe a piacnak a tél és tavasz folyamán mérsékelt áru burgonyával való ellátására. K-s. Tábori mise. Lombdíszbe öltözött a táborunk. Misére vár ünneplő századunk. Ikszlábú asztal az oltár köve, De lombsátor lágyan öleli be. Már szól a csengő. Int az áldozat. Nem hallani csak a harangokat. Azaz dehogy: mélységes csenden át Meglel szavuk minden jó katonát. Faluk harangja halkan fölremeg: Mutatják a könnyringató szemek. Faluk szeme félőn idevigyáz: Neveltjeit ne érje semmi gyász. A katonák szivébe ott borong Sok szerető-, sok mátka- s anyagond. Egész falúja a szivében ül: Legkedvesebbje legeslegelül. Misének vége. Mint odahaza Oszolni kezd az áhítat hada . , . Csak amikor zeng a: »Sorakozó«, Ébred tudatra sok fölocsudó. Ég áldja meg a tábori papunk, Miséje szárnyán messze szállhatunk Fatornyu kis falunk földjére el, Hol a madár is szebben énekel . . . Szepessy László. IRODALOM. Szepessy László verseskönyve.*) »Virágos vonattól a vöröskeresztesig...« Mennyi diadalmas, hány szenvedéssel teli stációt jelöl ez a két végállomás! Amott még iljú _erőtől duzjzadó hadnagy, aki vont kardot szorongat, itt béna harcfi, aki bottal támogatja ingadozó lépteit. Amott mosolygó, dalos jókedv, mely virággal megrakva megy a halál elé, itt mankóhoz kötött szomorúság, mert gazdája a csatatértől elszakítva. De a lelke mindegyiknek nemes érzelmekkel, tiszta dalokkal van tele, annak is, aki a virágos vonatra toppan, annak is, aki a vöröskeresztes vonatra vánszorog. Itt is, ott is ugyanaz a lélek dalol, csak a dallam, csak a nóta más; tüzes, szilaj, vagy rejtett-bánatos. A virágos vonat katonájának dala akkor kezd halkulni, mikor a szép haza szent röge messzemarad; de a szív mélyén mint lobogó örökláng ott ég a honszerelem, mely imára nyitja föl az ajkakat: örök Isten! csak a magyart most el ne feledd! ... O maga is bízik, remél, hisz' nyakába' emlékérme, kis családja kettős képe, hisz' kiséri a csatába az ő ajkuk imádsága. Idegen földön magyar nóta ringatja álomba, magyar fegyverektől diadalmas álmodásba . . . Nincs ezeken az egyszerű dalokon csillogó, ragyogó máz, mely akárhányszor gondolatokat pótol csupán, de van bennük őszinteség, melegség, igaz érzelem. Innen van, hogy velük érzünk, amikor olvassuk őket, akár harci riadót rikoltanak, akár az itthonhagyottakon merengenek. Nem elképzelt, hanem átélt élmények hozták létre őket, kezdve a virágos vonattól egész a vöröskeresztesig . . . (-•) Tanítóink figyelmébe. A vármegye népoktatásának nagy hiányát szünteti meg a Bugél Jenő kir. s.-tanfelügyelő és Kránitz József, a kir. tanfelügyelőséghez beosztott igazgató-tanító közös munkája, az »Egységes Tananyagbeosztás«, mely 36 hétre leiosztva a népiskola egész tananyagát felöleli a fennálló Utasításoknak megfelelően. A munka egyöntetűvé óhajtja tenni a vármegye összes iskoláiban a tanítást, mert úgy az - állami, mint a felekezeti iskolákban e szerint tanítható. Különös figyelmet érdemel a munka azon előnye, hogy a teljesen feldolgozott tananyag beosztáson kivül mindenhez mintatanítást nyújt. Az órarend és az 1913. évi XVI. t.-c. kiegészíti a munkát, mely különkülon az egy, két, három, négy és több tanerős iskolák részére lesz kidolgozva. A munka karácsony táján fog megjelenni. Az előfizetési díjak (3 kor.) már most küldendők Kránitz József berendelt áll. igazgató-tanító, Veszprém cimére. Megjelenés után a munka bolti ára 5 korona lesz. Szent Ferenc Naptára megjelent az ipig. évre. Tartalmát tekintve szolgálni akarja a komoly hitéletet, de a napi mozgalmas élet eseményeiről sem feledkezik meg. Vallásos, társadalmi, szépirodalmi, ismeretterjesztő és tréfás cikkek, adomák egymást követik *) Kapható a szerzőnél Vácott, Báthory-utca 1. szám. — Ara 1 korona. benne. Aki terjeszti, nem fog szégyent vallani vele. A legszorgalmasabb terjesztőt egy szép könyvvel megjutalmazzák. Kiadja: A »Szent Ferenc Hírnöke« szerkesztősége, Kolozsvár. Ára 60 fillér. Szent Ferenc Hírnöke. Szent Ferenc harmadik rendjének lapja a katholikus valláserkölcsi és társadalmi élet ápolására. — Szerkeszti és kiadja: Tréfán Leonárd Ferencrendi áldozópap Kolozsvár. Novemberi száma most jelent meg gazdag és változatos tartalommal. HÍREKMire a levelek lehullatlak..« Mire a levelek lehullanak . . . Hideg, dermesztő tél lesz, melynek költészetéből felénk csap a fagyos lehellet, hogy megborzongassa egész valónkat. Milyen metsző, kegyetlen szél nyargal végig az utcákon. A járókelők kabátba húzódva menekülnek előle, de a fa ott marad, míg a gyökere bírja, míg ágaival védekezni tud. Itt áll néhány az ablakom alatt. Némán, mozdulatlanul, mint a merevült tagokkal bíró élő szobor, sápadtan, megtépázva, kócosan, mint maga az elfásult fájdalom. Mikor a haragos szél körültáncolja koronájukat, mintha a párás, homályos ablakok felé hajolnának, mintha a sivító szél az ő panaszos nyögésükkel volna tele. De nincs kegyelem, nincs menekvés. A fáradt, kiaszott levelek nem sokáig bírják a titáni küzdelmet; egy reggelen majd csupasz fák merednek az ég leié az enyészet e darabka temetőjén, hova azután csak a dér, a hó hullik alá vagy csak egy eltévedt madárka száll . . . Mire a levelek lehuüanak . . . Csodálatos! Ha a levelek hullását látom, mindig eszembe jut egy kedves történet. Ugy hallottam magam is, talán azért Íródott a lelkembe vagy a kedvessége, naivsága fogta meg a szívemet. Beteg volt az édesanya; ágya mellett állt az aggódó férj, a mogorva arcú orvos, ott babrált a kis lány. Az orvos arca sohse szól, hideg, közönyös marad. A beteg előtt ajka is néma. A férj kikisérte távozásakor s mindent kockára téve megkérdezte tőle, van-e remény? ... Az idő már őszbe hajlott. Az udvaron egy levélhullató orgonabokor állt némán, szenvedőn. Az orvos reá meredt: »Nem soká' viszi. Hamarosan eltemetjük. A síiba. Mire a levelek lehullanak . . .« A kis lány ott settenkedett mögöttük. Az utolsó szavak megkapták a lelkét, valami ismeretien érzés, talán a szeretet, találékonnyá tette. Csak azt tudta, csak azt értette, hogy a levelek hullása magával viszi azt is, aki olyan jó hozzá, akit ő is annyira szeret. Cérnát keresett elő, apró kis zsámolyra állt, s mikor az apa visszatért a kapuból, könnyes szemekkel nézte, mint kötözik parányi kezek a gyönge leveleket a bokor ágaira, hogy jaj! le ne hulljanak! . . . Mire a levelek lehullanak . . . Az idén más is fűzött ehhez valamit, az is, aki e történetet nem ismerte. Ez a mondás szálló igévé vált, mely német formában német földön termett, de hozzánk is elhatott. Nem a szomorúság szülte, nem;