Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)
1914-10-11 / 41. szám
4. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1914 október 11. seregtől. Bármerre járunk is az országban szomorúan kell tapasztalnunk, hogy a kenyérmagvakon kivül nincs ára semminek és a földmivelő nép a nyomott árak dacára szinte esztelenül prédálja minden becses holmiját. Nincs ára a gyümölcsnek, a baromfinak. Más esztendőben ilyenkor már körülbelül tudtuk mi lesz a bor ára, most a borvásárlóügynökök olyan nevetséges árakat kínálnak, mintha jövő esztendőre az egész ország csak francia pezsgőt akarna fogyasztani. Vannak hiszékeny emberek, akik azt mondják, hogy az árcsökkenésnek a pénzhiány az oka. Hát vájjon mi okozta a pénzhiányt? Hiszen eddig hadiadó kivetéséről még nem hallottunk, a pénzünket még nem vitte el senki. Kétségtelen, hogy a mezőgazdasági termékek árcsökkenésének előidézésében része volt annak a nyomott hangulatnak is, ami háború idején szinte természetszerűleg ráfekszik minden országra, azonban az is bizonyos, hogy ezt a nyomott hangulatot éppen azok szítják a legnagyobb mértékben, akik a termelő és fogyasztó között állnak. Az élősdieknek az a serege, amelyik olcsón akar venni, hogy azután két házzal odább drágán eladhasson, terjeszti a rossz hirt s teszi nyomottá a hangulatot. A városi nép minden órában kap friss újságot tele biztató és hála Istennek igaz hírekkel, a falvak népéhez nehezebben jut el a nyomtatott betű, így a képzelete csak azoknak a messziről jött idegeneknek mende-mondáiból táplálkozik, akik a hirhordást üzletszerzésre használják. Ezek ellen tehát okvetlenül kell tenni valamit a falu érdekében. Kiirtani őket — tudjuk jól — nem igen lehet, de ha békében vigyázunk arra és hatósági intézkedésekkel akadályozzuk meg, hogy a falvak népét ki ne uzsorázzák, hogy a földmivelő nép értékes dolgait potom pénzen el ne harácsolják, úgy a háborúban is szükség volna a miostaninál radikálisabb intézkedésre. Adjanak az illetékes tényezők alkalmat a mezőgazdasági termékek kedvezőbb értékesítésére. Ezzel megvonhatjuk a falunak második védősáncát, amivel azután az erődítési vonalak áttörhetetlenebbek lesznek mindenféle acélpáncélnál és betonfalnál. Felhívás. A háborús viszonyok arra késztettek több lapot, — így helybeli laptársainkat is, — hogy az újság terjedelmét redukálják. A »Pápa és Vidéke« e nehéz kiirülmények között is megmaradt a rendes terjedelem mellett, hogy olvasóinak a régi, változatos tartalmat nyújthassa. Ez természetesen nem kis anyagi áldozatba kerül. Költségeink fedezése megkívánja, hogy az előfizetési dijak rendes időben s pontosan befolyjanak; fölhívjuk tehát azon m. t. előfizetőinket, akik ezen kötelezettségüknek nem tettek eleget, szíveskedjenek az elő fizetési-dijat mielőbb Lafunk kiadóhivatalába küldeni, hogy a Lap küldése fennakadást ne szenvedj ezt. Orvoshiány. Ez a szó hallatszik mindenütt, mióta a háború kitörésével az orvosok egy jó részét is hadba szólította a hazafiúi kötelesség. Akadnak természetesen indítványozók, kik az ig.y támadt iirt majd az ötödéves orvosnövendékek és szigorló orvosok, majd az állásnélküli gyógyszerészek felhasználásával s alkalmazásával akarják betölteni. Orvoshiány voltaképpen nem csupán azóta van, mióta a háborús idők beálltak. Volt az eddig, a háború előtti békés napokban és lesz a háborús idők befejeztével is. Azért azon kérdésre, hogyan segíthetnénk az orvoshiányon, nemcsak a háborús, hanem a békésidőkre való tekintetből is meg kell adnunk a feleletet. Nem segíthetni az orvoshiányon az ötödéves orvosnövendékek s a szigorló orvosok alkalmazásával, amennyiben ők a gyógykezelés terén szükséges diagnosztikai s gyógyszerrendelési ismeretekkel még nem birnak; ezen ismereteket ugyanis a maguk teljességében csakis a kötelező egyévi kórházi gyakorlat utján sajátítják el. Ugyanezen okból még kevésbbé lehet szó a gyógyszerészek alkalmazásáról. Igaz ugyan, hogy vannak gyógyszerészek, akik betegeket — megengedjük, sikeresen is.— gyógykezelnek és lehetséges, hogy ezo-n sikeres gyógyítás tudományos alapon álló gyógyítás; mindamellett, mert jól tudjuk azt, hogy a gyógyszerészek egyáltalán nem foglalkoznak a diagnózis megállapításainak az elsajátításával, nyilvánvaló, hogy az általuk kezelt betegség meggyógyítása csak egyes esetekre vonatkozhatik. Ennyit a belgyógyászatot illetőleg. Ami már most a sebészetet illeti, ezen a téren úgy az orvosnövendékek, mint a gyógyszerészek csak az esetben alkalmazhatók, ha a megfelelő gyakorlati előtanulmányokat már megszerezték. De hol szerezzék meg ezeket a gyakorlati előtanulmányokat a gyógyszerészek? Egyetemi tanulMesélni kezdett. Az esőről, a sárról, mely ideköt minden életet, az országútról, melyen fütyül a szél, az ilyenkor száguldó vasutakról, emberekről, akik folyton utaznak, szép városokról, ahol esőben is eleven az élet és szép, ragyogó minden. A gyerekek csak nézték. Erezték, hogy szép mindez, hogy a tanítójuk sohase mondott még ennyi érdekeset, de keveset értettek az egészből. Delet húztak, mire vége lett a mesének. Ekkor szabadságot adottt az apróságoknak, kik eleven ujjongással oszlottak szét. O maga pedig átment a nagykocsmába ebédelni. A gazdák ivójában néhány disznókereskedő parasztember spriccerezett. Rögtön borral kínálták a közéjük jött tanítót, aki csöndes barátsággal érdeklődött sorsuk iránt. Az ebéd rövid és egyszerű volt. Husieves, paprikás krumpli marhahússal, meg egy jó pohár kutviz. Az emberek morfondíroztak mellette s beszélgettek az egyórai vasúttal elérhető városról, ahol most aszfaltozták a főutcákat és este színház is van. A tanító hamar búcsúzott. Csak még jobban megerősödött a vágya. Átöltözött otthon, kályháját megrakta alaposan s úgy esernyő nélkül, köpönyegben indult el a körtési állomásra vivő országúton. Nagy volt a sár. Az eső gyorsan olvasztotta. Az ut szélén, az árok mellett azonban volt még annyi kemény hely, hogy egy alapos cipőátázást megspórolhatott. Az állomáson senki se járkált a bakteron kivül. Csillogtak a sinek a nedvességtől. A tanító gondolatai vilámsebesen végigutaztak rajtuk s átbújtak a messzi ködön is, amely a láthatárt titokteljesen zárta be. Délután 4 órára már a városban volt. Uj volt neki minden itt. Ritkán járt erre. Minden kántorban egyszer jutott ideje, pénze. Akkor is csak egy délutánra. Hamarosan beült egy kávéházba. A forró kávé jól átmelegítette. Nagy halom lapot raktak eléje. A képesek után nyúlt. Az »Illustrirte Zeitung«-ot vette föl. A címlapon hóba-jégbe fagyott fenyveserdő ragyogott halaványan. Az utat belepte a fehérség, az eget is, a fákat is. A tanító álmaira újabb olaj volt ez. A többi kép téli tájakat ábrázolt. Hóval födött ormokat, napfényben égő gletschereket, ródlizó eleven társaságokat, téli alkonyat fényét egy kis tavon, skivel sikló férfiakat végtelen hómezőkön, hóba burkolt házikókat egy mély völgyben (milyen édes családi élet lehet ott!), korcsolyapályát, amelyen száz meg száz alak hajlott erre-arra. Az előtérben oldalt állt egy leány. Fehér volt a sapkája. Fehér a ruhája. Szőke hajából egy bájos tincset sapkájára csapott a szél. S mig muffos kezével melengeti szájacskáját, szeme melegen mosolyog előre. Mintha nem is képen volna. Vagy talán mert képen van ? A tanító szivében végtelen örömök, egetverő vágyak, életetérő álmok gomolyogtak nehéz gyorsasággal. Kitekintett a kávéház ablakán. A homályos üveg mellett ép akkor surrant el a nagy kalapos, prémes dáma. Mintha az illata becsapódott volna ... A tanító azonnal fölkelt. Néhány pillanat alatt az utcán volt. A hölgyet már nem találta. Kósza bolyongásba kezdett. Sok szép asszonyt, leányt látott, de azok nem látták meg őt. Azért mindenik után visszafordult. A ruhájuk szépségein, a rugalmas egészségükön gyönyörködött. A lámpák sorra gyúltak. Megállt a fényképész kirakata előtt. Nézte az ismeretlen, finom hölgyarcokat. Mind mosolygott, vagy legalább is figyelmesen tekintett rá. Ebben megvigasztalódott. A korzó mind elevenebb lett. Járkálni