Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-09-20 / 38. szám

PÁPA ÉS VIDÉKÉ. 1914 szepteinber 20. sító rendeleteket adott ki és keményen megbünteti az indokolatlan zsarolást, ami tulajdonképen minősített uzsora. Tegye meg a társadalom is, ne hagyjon leplezetlenül egy ilyenfajta esetet sem, ahol a szolgabíró, vagy a rendőrkapitány nem ad méltó elégtételt a megsértett humanizmusnak és a jogrendnek, könyörtelenül a felsőbb forumoknál kell tovább keresni, hadd lássa mindenki, hogy az állam igenis tudatában van kötelességének, megvédi a háború alatt a gyengét, ugyanakkor, mikor az erősek,' a fegyvert forgatni tudók' életükkel s mindenükkel védelmezik az államot magát. Csakis így lehet diadalmas háborút viselni, ha mindenki és mindenütt helyt áll és védelmezi azt, aki védelemre j szorul. Ezekben a nehéz napokban, amikor mindenkinek a legmegfeszítettebb erővel kell dolgozni, ezt az irtó háborút ki kell terjeszteni a hamisítókra, akik szintén a hiénák és keselyük rendjéhez tartoznak. Amikor pang a polgári munka, kétséges minden termelésnek az értéke, akkor kettőzött éberséggel kell a hamisítók rendjére figyelni, mert ezek abban a hitben akarják magukat illetéktelenül gazdagítani, hogy most senki sem ér arra, hogy reájok vigyázzon. Nem csak a harctéren kell hadat viselni, hanem itthon is. Ez a rendkívüli idő, amely századok alatt nem tér vissza azt követeli az itthonmaradtaktól, hogy őrizzék gondosan a gazdasági állapotokat, amelyeknek igazi védői most fegyverben vannak. Csak így számolhatunk be a mi kötelességeink becsületes teljesítéséről azoknak, akiknek a kötelességteljesítéséről a harctéri jelentések számoskodnak. Katonatemetés. Temetésre szól az ének ... A kálváriái temető kápolnájában kiterítve fekszik egy ifjú hős. Édes hazánkért s a királyért szenvedett bátor, hősi halált. Nem szóval, de a legmegrázóbb tettel, a halállal pecsételte meg igazi hazaszeretetét. Lelkesedés, egy szebb jövő boldog hite töltötte el lelkét sime: bizonyságot is tett róla, hogy a hazáért nem csupán élni tudott, de a halál is kedves volt neki. Amíg ilyenek a mi katonáink, amig ilyenek védel m e z í k legbecsesebb javainkat, addig ne ragyogjon könny senkinek a szemében. ífju hős! Kiontott véred minden cseppje áldást hozzon a mi szegény magyar hazánkra és átkot gyilkosaid nemzetére. Legyen Neked könnyű a föld. Álmodj édeset a legyőzhetetlen magyar hadakról, édes hazánk szebb, boldogabb jövőjéről! Mi pedig, szerető honfitársaid, az elismerés, a hála babérkoszorújával díszítjük sirodat s megfogadjuk, hogy emléked élni fog, amig hazáért lelkesedő szív dobog itt közöttünk! ^ A megboldogult ifjú hős, Schnitzer józsef bácsbodrogmegyei származású. Fiatal volt, 23 évet élt. A cs. és kir. 6. gyalogezregben szolgált. Északon sebesült meg súlyosan s szállítás közben halt bele sérüléseibe. A Kálvária templomban ravatalozták föl. Koporsóját sok koszorú s csokor takarta. Temetése kedd délután fél 5 órára volt kitűzve, de már 3 óra után rengeteg nép lepte el a templom előtti teret. Megjelentek bajtársai is, a 7. honvéd huszárezred tisztikara, Ghyczy Géza őrnaggyal az élén s egy szakasz huszár. Pont fél 5 órakor érkezett meg a papság : Kriszt Jenő esperes-plebános, Kreutzer Ferenc és Németh Imre káplánok. Megkezdődik a gyászszertartás. Az énekkar Szentgyörgyi Sándor karnagy vezetése mellett a szivet hasító, circumdederunt mé-t énekli. Sír, zokog a nagy tömeg nép az ifjú hős koporsójánál. A gyászszertartás végeztével Kriszt Jenő a következő megható imát mondotta : »Mindenható örök Isten, ki irgalmad bősége szerint az emberek bűneit megbocsátod, al ázattal és bizalommal könyörgünk meghalt Schnitzer József cs. és kir. 6. ezredbeli gyalogos-testvérünk lelkéért, ki nemzeti megpróbáltatásunk e nehéz napjaiban földi zarándokságát édes hazánkért s a királyért szenvedett vitéz, bátor, hősi halállal bevégezte, amennyiben a csatatéren kapott súlyos sebében meghalt és Hozzád, Teremtőjéhez visszatért, hogy ott elnyerje a jó hazafiak mennyei koronáját. Mélységes fájdalommal, de egyúttal megnyugvással a Gondviselésben, igaz magyar szívvel Hozzád tekintünk lel ó nagy Isten és kérünk, adj ezen elhunyt hősünknek nagy könyöriiletességed szerint örök üdvösséget s emlékezzél meg róla szeretettel dicsőségedben. Kiontott vére Hozzád kiált nemzetek örökkévaló uralkodója, hogy terjeszd ki győzhetetlen isteni karjaidat szenvedő magyar hazánkra és segítsd győzelemre zászlóinkat. Vigasztald meg Uram azokat, akik ezen elesett hős után a távolban siránkoznak, mti dőn a jelen pillanatban mi az elismerésnek babérkoszorújával díszítjük koporsóját. Uram irgalmazz neki, Krisztus kegyelmezz neki, boldogságos szűz Mária és Istenki kell nyitanunk szemünket, mint ott fönn az a napba néző szarvas, még ha fáj is a tekintet s készülnünk arra, hogy kőfal áll előttünk s ehhez mérjük utunk irányát. Ismerjük csak el, hogy félünk, lássuk csak meg őszintén, hogy van gyöngéje, ellensége, rablója álmainknak s boldogságunknak. S ha még ekkor marad életben álmunk, az igaz, boldog álom lesz, mit el nem rabolhatnak. Az okozott fájdalom pedig nem lesz kegyetlen, mert őszintén vártuk. — Ugy kell várnunk mindent, mint itt a völgy kanyarulataiban az új, meglepő dolgokat. Nem szabad felhágnunk a völgy oldalán a szarvas mellé. Egyszerre való látások megtévesztenek s a magasban ránk törő szépségek, gyönyörűségek, napsugarak megvakítanak. Nagyon jó itt a völgy fenekén poros, rögös úton, kanyargó patak mentén. Itt, ahol a napnyugta olyan korán beáll s oly hamar hideg sóhajok csapnak le reánk. Közben, az oldalt nyiló völgyek vonalában jut azért napsugár is, meleg levegő is még. De mindez keverten, harmonikusan. S hidd el, így jó. iMeggyőződéssel beszélt gallérjába burkolódzva a hintóban ülők egyike. A libériás kocsis halkan fülelt, az útitárs nem bólintott igazat, csak magába íogadta a szavakat és ott benn hányta-vetette igazságukat. Rövid időre szünet állott be. Egyik nem szólt, másik hallgatott s mindketten a völgyet kémlelték, de már belekapcsolva az előbbi gondolatkörbe. Majd mikor meredek falú kőbányához értek, újra kibuggyant a szó az* előbb beszélő ajakán. -- Különös, hogy az emberek, mig egy utat széppé, kényelmessé akarnak tenni, szépségeket rombolnak szét. Mig életet akarnak boldogítani egyik oldalon, nem veszik észre, hogy ezer és ezer élet alatt vágják a talajt. Onnan a bányából ide az útra hordták a követ. Ez jó lett, de amaz mély szakadékot teremtett rengeteg sok szép fa alatt. De hiába, így vagyunk az életben is. Ugy akarjuk művelni boldogságunkat, hogy a fájdalmakról fölrántjuk a leplet. Ugy-e, kegyetlen foglalkozás ? Szakadékokba nézünk, de kegyetlen az, aki megmutatja a szakadékfenekén megbújó sziklákat, mik agyonzúznának, ha lebuknánk. Pedig csak így tudunk tőlük óvakodni. — Bizonyára ismertél már olyan embert, aki így kegyetlenül akart boldogságot munkálni. De bizonyára csak a munkáját láttad s nem azt, hogy az neki múltjában rejlő szükségszerű sajátsága volt. Nem ismertél még ilyen multat? Hallgasd, leirok egyet. — Koraérett volt gyermekkorában. Játszótársai nem voltak, mert volt betegsége, ezzel járó gyöngesége és sok fájdalma. Nem testi szenvedések gyötörték csupán. Lelki fájdalmak lepték el. S emberek, megnemértéselc zúdították rá őket. Ezek nevelték lelkét s mivel egészen lefoglalták, mindig ezeket kereste mások életében is. Valósággal gyakorolta a fájdalmak meglátását. Elvonult félre. Elnézte a lepkét, a méhét. Amaz akkor érdekelte, ha lekopott himpora, ez, ha vizbe esve vergődött. Látott tört szárnyú madarat, összedőlt, leégett házakat. Eléje állt szomorúságával a kopár erdő s a kenyeret kolduló kis tótfiú. Még a fecskék rajzása is érdekelte, mert fájdalmat lopott szívébe. S minden, de minden csak fájdalomról beszélt neki. Fölfedezte, élvezte őket. Mert élvezet a íájdalom is. Nem aklcor, ha kínokban gyönyörködünk, hanem akkor, ha mások fájdalmából részt kérünk. Részt kérünk még akkor is, ha ők behunyják szemüket, befogják fülüket s azt mondják: nem fáj. De mig ezt kemény hangon kimondják, szájuk- széle megremeg. Pedig érzik, hogy fáj, de nem merik bevallani s azt hiszik, ez a megkönnyebbülés.