Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)
1914-01-04 / 1. szám
1914 január 4. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. Pápa kultúrhaladása? Mikor cikkünknek a fent nevezett címet adtuk, ezzel semmiképen sem akartuk jelezni, mintha a mi szeretett városunknak a kultúra terén történt és történendő előhaladásával túlságosan meg volnánk elégedve. Ellenkezőleg; ha alapos és mindenre kiterjedő figyelemmel vizsgáljuk városunk kulturhaladásának okait és körülményeit: nem egy jelét fogjuk találni annak, ami nem kultúrhaladásnak, hanem inkább kultúrbetegségnek, a kultúrhaladás beteges kinövéseinek, szóval kultúrhanyatlásnak nevezhető. Itt van mindenekelőtt a közkórház kérdése. Mily szánalmas vergődés, milyen kapkodás, mennyi üres szó, menynyi önző, érdekhajhászó törekvés alakult ki e kérdés körül! És mégis mit látunk ? Azt, hogy éppen az emberi tekintetek, az egyéni törekvések miatt még jó ideig várhatunk, amig kórházügyünket végleg rendezettnek tekinthetjük. Mert ne áltassuk magunkat azzal, hogy az új közkórház az Esterházy gróf által felajánlott, később visszavont, majd ismét felajánlott telken csak úgy magától elő fog teremni. Ehhez ugyanis pénz kell, még pedig sok pénz; annyi pénz kell, amennyit a város pénztárában a legszorgosabb keresés dacára sem találunk. Vagy majd az állam építi meg? — Naiv hit, hiú ábrándozás! Az államnak legfőbb gondja most a katonai létszám emelése, a hadseregnek a legmodernebb fegyverekkel való felszerelése, ami az ország pénzének a legnagyobb részét emészti fel. Innen van aztán, hogy Budapesten, — ahol pedig legégetőbb a szükség, — sem képesek a nagy kórházinségen segíteni, állami segéllyel sem. De igy a szerénység határát mindenesetre túllépi az a kívánság, hogy a minisztérium Pápán, — anélkül, hogy múlhatatlan szükség volna reá — kórházat építtessen. És milyen kórházat óhajtanak ? Az első gondolat az irgalmasrendi kórház kibővítése volt; ezt csakhamar követte a városi közkórház eszméje. Mikor az illetékes tényezők belátták, hogy a város hatvanezer és a takarékpénztár által felajánlott tízezer, összesen tehát hetvenezer koronája csak arra jó, hogy belőle házat, de semmiesetre sem kórházat építsenek: az a terv merült fel és látszott a kivitelre legalkalmasabbnak, hogy a város egy megfelelő telek felajánlásával állami közkórház létesítését kérelmezze. A telekkérdés mindmáig a levegőben lógott, ami nemcsak a közkórház létesítésének közelebbi megvalósítását, hanem már magának a pályatervnek elkészítését is megakadályozta. És kik óhajtják az állami közkórházat? Azok, kik nem akarják tudni, hogy van Pápán kórház, mely a szükséges kibővítés s a megkívántató berendezés és felszerelés mellett talán örök időkre kielégítené Pápa közegészségügyi szükségleteit; azok, kik arcfintorítva gondolnak arra a »papi« kórházra, amelynek falai közt pedig a betegek az ápolás és ellátás dolgában — lett légyen az bármilyen vallású is — soha a legkisebb megkülönböztetés sem tétetett; azok, kik az új közkórház létrehozatala folytán hírnévre, kitüntetésre avagy jól honorálandó állásra tehetnek majd szert. Hogy a közkórház megépítéséhez talán a városnak is nem csekély pénzösszeggel kell hozzájárulnia, hogy a helybeli kórház kibővítése a városra semminemű rendkívüli terhet nem róna: ez most mind mellékes kérdés. A fő dolog az, hogyha a föld kimozdulna is sarkaiból, meglegyen az új közkórház. Annyira hipnotizálták magukat a város vezető tényezői az állami közkórház érdekében, hogy az irgalmasrend tartományi főnökének a helyi kórház kiépítésére vonatkozó leiratát szóra sem méltatták. Mérlegeljük azért a jövő eshetőségeit. Lehetséges, hogy az állam, amikor majd sok fölös pénzzel rendelkezik, megépíti magának a város által óhajtott közkórházat és meg lehet, hogy az irgalmasrend maga is kifejleszti kórházát a mai követelményeknek megfelelően. Ez esetben nemes Pápa városa abba a helyzetbe kerül, hogy két egymással versenyző hórházzal rendelkezik; ami pedig igazán túlságos lukszus. Ha az irgalmasrend nem fejlesztené ki a maga gyógyintézetét, ez a gyógyintézet még mindig teljesítené régi kötelességét; még mindig szolgálatkészen várná ama szerencsétleneket, akik meleg szoba, barátságos otthon, megfelelő táplálék hiányában elcsigázva, emberhez nem méltó nyomorban szenvednek. Mert csak nem ezek fogják az új modern közkórház betegállományát képezni!? És ámbár mindenütt igen jól tudják, hogy az irgalmasok kórháza sem az elhagyatottak menedékhelye; az Árokutcában vagy Városmajorban felszedetteket sietve viszik oda, ezzel bizonyítva azt, hogy ez a kórház mégis csak létezik. Két ilyen szerencsétlent szállítottak a tél eddigi folyamán az irgalmasok kórházába; áz egyik Nagy (Rúzsa) József, akit az itt meg nem nevezhető férgek milliói öltek meg; a másik Goda Mihály, akinek téli otthona eddig a padlás volt. Volt alkalmunk már kifejteni e lap hasábjain, hogy a városban éhen és hajléktalanul bolyongó embertársainkon csakis valamely népjóléti intézmény, nevezetesen a Szegények Otthona felállításával segíthetünk. Ahol a város vezetőségében nincs meg a kellő érzék ez iránt, ott ne beszéljünk humanizmusról, sem kulturáról; mert az ilyen állapot nem haladás, csak hátramaradás. Fölhívjuk azért ugy a polgármester, mint a városi közgyűlés figyelmét arra, hogy a közkórház tervét félretéve, haladéktalanul fogjon hozzá a Szegények Otthona felállításához. Tisztelt Vezető Uraink, itt semmi mentegetődzésnek nincs helye! Mit ér a sok fényes épület, mit a kultúrpalota, ha minden lépésben az nyomorban ütközünk?! A cifra élet s a rikító nyomor együttesen nem egyéb, mint cifra nyomorúság, amelyen változtatnia mindnyájunknak szent kötelessége. Van még más körülmény is, ami hátráltatja a kultura előhaladását Pápán és ez a csatorna hálózat hiánya. Égy alkalommal a temetési menet részekre szakadva juthatott csak a temető felé s libasorban és a kerítésbe kapaszkonva tudtak az ott lévők előre haladni — a sártenger miatt. Vannak utcák, amelyekben tócsák állanak és a város még csak nyilt árkot sem húzatott itt az összegyülemlett viz levezetésére. Persze a belváros rendezése a főkellék; a külváros az csak várakozzék! Micsoda díszpéldánya a városnak az úgynevezett Cinca-árok, mondanunk is felesleges. Ez a patkányfészek bűzét és halált okozó baciliusait az egész városra reá leheli. Sok fogyatkozást, sok hibás, balkezes intézkedést találunk tehát városunk kultúrájának előbbrevitelében és ezek közt nem utolsó helyen áll a bordélyháznak az Irhás-közbn történt behozatala. Vájjon kinek állhatott érdekében, hogy ez a testi és lelki romlást egyaránt terjesztő bűnfészek a város kellő közepén találjon helyet? Tisztelt város atyák és vezető körök, ne feledjék, hogy: »Minden állam talpköve a tiszta erkölcs, mely ha elvész, Róma ledől és rabigába görnyed;« de ha nem felejtették el ennek az igazságát és horderejét: akkor a jövő nemzedék szellemi erkölcsi és fizikai épségének megőrzése végett a romlás fészkét a város közepéből eltávolítani tartsák kötelességüknek. Anonymus. Leányegyesület estélyei. A Leányegyesület a színházban minden évben két estélvt szokott rendezni, amelyen felvonultatja a helybeli és vidéki szereplők legjobbjait s a szép, tömör, művészi színvonalon álló programmjával már eleve biztosítja az anyagi sikert. Mint a két estén zsúfolásig megtelt a színház. A parfümös levegő, mosolygó, vidám leányarcok, a szebbnél-szebb női toalettek csak emelték a színház ünnepi miliőjét. Kedden este Büky György »A vörös asszony« c. 1 felvonásos drámáját adták elő oly drámai alakítással, amely még hivatásos szinészeknek is becsületére vált volna. Veisz Renée (Tlyána) nem egy hatalmas, lelkekbe markoló jelenetet produkált, amellyel feledtette velünk, hogy műkedvelők vannak a színpadon. Méltó partnere volt Selinkó Gábor dr. (Man Aurél), akire nem kisebb feladat várt a darab diadalra vivésében, mint Veisz Renéére. Színházunkban ilyen finomann átérzett, átgondolt játékot, mint Selinkóé volt, csak »műkedvelőktől« kaphatunk, aki kidolgozza magában a szerep legkisebb részleteit is. A címszerepben Goldberg Irma lepett meg bennünket, akit ezideig mint a vidámság, a pajzán örömök személyesítőjét ismertünk és most egyszerre látjuk őt egy vég-