Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-06-14 / 24. szám

192. PÁPA ÉS VIDÉKE. 1914 augusztus 2. Abban a bizonyos ominózus ügyben ugyanis, amely a katolikusok részéről tisztán csak jogos védekezési álláspont volt s amely megérthetlenül bizonyos felekezeti velleitásokat váltott ki, minden kat. intézmény, társaskör, egyesület és a magánosok tömege is oly egyöntetű módon foglalt állást, hogy a kat. iskolaszék, mint a hitközség kormányzó testülete is élére állott a kat. érdekeknek. És ebben az izzó helyzetben, amidőn higgadt és szenvedélyes polémiák harcoltak a különböző álláspontok között, akkor azt kelle tapasztalnia e város katolikus lakosságának, hogy ez egyház kántora olyan lapot redigál, amely az ő álláspontjával homlokegyenest ellenkező cikkekben foglalkozik a kérdéssel, még pedig azzal a vehemenciával, amilyennél a helyi sajtóorgánumok egyike sem. íme, tehát ami a kat. hitközségi iskolaszéket arra késztette, hogy Szentgyörgyi Sándort, alkalmazottját megkérdezze, hogy vájjon összeférhetőnek tartja-e a dolgok ilyen állásában az ő két minőségét, ez tisztán és csupán csak közérdeknek, nevezetesen a kat. egyház érdekeinek szükségszerű követelménye volt, nem pedig sértett hiúság, sem kicsinyes boszúvágy kifolyása. Mutasson a P. L. széles e hazában egyetlen olyan egyházi avagy világi testületet, amely eltűri, hogy alkalmazottja az ő céljaival, szándékaival vagy álláspontjával ellenkező törekvések részesévé váljék, az ellenkezőre azonban nagyon sok példát lehetne felhozni, évekkel ezelőtt Pápán is volt egy ilyen forma eset. A P. L. attól teszi függővé, vájjon főmunkatársának ügyét tovább szellőzteti-e vagy sem, hogy az iskolaszék mivel kárpótolja Szentgyörgyit elvesztett járandóságáért. Hát igazán jobb lenne, ha ebbeli szándékát elejtené, nem a hitközségre, hanem volt főmunkatársára nézve. Lehetetlen ugyanis, hogy neki is kellemes lenne a dolognak tovább bolygatással még jobban való elmérgesítése. Célját pedig nem érné el a P. L., mert az iskolaszék, ami tőle kántorának a dijlevél szerint jár, azt megadja, sőt tán némileg többet is, mellékjövödelmeket biztosítani pedig nemcsak nem kötelessége, de azt megengedni, vagy az olyan engedélyt visszavonni, hogy az illető alkalmazott mellesleg milyen állást vállalhasson, szabályzata értelmében tisztán diskrecioniális joga. • A haldokló föld. René Bazinnak: »A haldokló föld« cimü örökbecsű regénye mesteri módon rajzolja meg a francia falvak elnéptelenedését. A földművelő nép egyszerű gyermekét elkápráztatja a városi élet csillogása és szinte ellenállhatlan vágytól űzve otthagyja elaggott szüleit, otthagy minden kedves dolgot, a virágzó réteket, a zöldlombú erdőt s megy a városba, a gyárkémények fojtó légkörébe. Ezt a képet nemcsak francia országban, hanem itthon is nap-nap után láthatjuk. Nálunk talán még rosszabb a helyzet. A Cunard hajók sok ezernyi utasa még elszomorítóbb kép, mint a haldokló föld városba özönlő hűtlen gyermekei. Ámde nálunk mások a viszonyok is. A városba özönlésnek oka itt nemcsak a városi élet csillogása, hanem a magyar földművelőnek sajátos földéhsége, amely kielégítésre nem talál. Pedig mennyi földbirtok változtat esztendőről-esztendőre gazdát. És ime az, aki igazán szereti a szántóföldet, a mi sajátos viszonyunknál fogva nem juthat földhöz. Az a két-kézi napszámos, akinek minden vágya abban összpontosul, hogy a saját maga földjén gazdálkodhassék, hogy a saját szorgalmának gyümölcsét élvezhesse a legtöbbször csalódottan kénytelen lemondani ábrándjairól, aminek aztán természetes következménye a városba özönlés, a kivándorlás. Vájjon van-e ennek a pusztító betegségnek orvossága? Van. Egészséges birtokpolitikával, céltudatos telepítéssel és tulajdonjogot respektáló birtok feldarabolással, jobban mondva bérlőszövetkezetek, hosszú lejáratú kisbirtokbérletek létesítésével elejét lehet venni annak, hogy a föld népe otthagyja a sorvadó, haldokló földet. A nemzetközi apostolok a szekularizációt, a kötött birtokok kisajátítását jelölik meg e betegség orvosszeréül. Ennek az orvosszernek azonban nem lehet hive az, aki a tulajdonjog szentségét respektálja. Nem lehet híve az sem, aki tudatában van annak, hogy Magyarországon a nagybirtokra még hosszú ideig magasabb hivatás vár, hiszen minálunk a nagybirtok a gazdasági előrehaladás fáklyavivője, a mezőlelke megízlelte az idegennek élvezetét. Üresen jött hazulról, semmi sem volt, ami ráemlékeztesse! — így érezte. És a madarak között is azzá a képzelhetetlennek látszó madárnak vált, akinek nincsen fészke. De valahogy megszerethette azt a meleglevegös, mosolygósan kék egü délebb vidéket, anélkül, hogy hazája lett volna. Az a szent, az a tiszta fogalom eltörlődött a lelke faláról, amelyet néven — hazának mondunk. Van valami ingerlő szépség a fiatalságban, mikor nem ismer hazát, mikor a rakoncátlan szivének röpködése olyan féktelen, hogy a hazája a mindenség! . . . Katona volt-e, mi volt-e, valami nagy vizeknek partján járhatott és bele nézhetett a vizeknek végtelenjébe és hajós lett. Járt, járt országokon, ránézve névtelen birodalmakon. Nem messze, de mindig járt. 0 maga így emlékezik rá. És a hajó nagyon kicsike világ a végtelennek óceánjában és megfogta a fiút, testét-lelkét. Mintha komolyság szállta volna meg: pénzecskéje lett. Még mielőtt érezte volna, hogy a pénz súlyos terhe lett, valahol a legközelebbi parton elkártyázta. Aztán megint könnyűvé vált, mint a szellő. Azt mondják, hogy a szellőknek van járása: valami ilyen irányt szabott szellő vehette föl a gyereket. És jóságos lehetett az a szellő; alighanem így szólt hozzá: <Te fiu! valamit otthon feledtél, eredj haza érte!« ... És haza vitte. Oh Istenem! haza vitte a szép kis hazájába, amely picike, virágos kalászos falucska! ... És ekkor éppen érett a gabona, rengett a kalászerdő. A fiu nézett . . . gyönyörködtette-e őt valami ilyen lábán álló, egy helyen levő gyönyörűség!... Kaszát adtak a kezébe, kaszált. Két nap megette a kasza a gyereknek az ebédjét . . . Összetörte a dolog, enni sem tudott. Harmadnap megint eltűnt. Megint semmit sem vitt magával. Ez a szellő, ami vitte, most már megint járás nélküli szellő volt; vihette volna százfelé, de véletlenül megint déltájt vitte, ahol tűzben, golyózáporban látta a mosolygó eget. És élt a repülő madarak életével. Egyszer aztán a sorsa meglógta. Megszeretett valami lányt. Különös, fölvillanó volt a szerelme, mint a szép gondolat, vagy mint maga az égnek megnyílása. Se hazája, se pénze, se háza. Csak asszony és szerelem. A megnyílt égnek gyönyörűsége itt a földön. Egymáséi lettek és összesimultak. Talán az ölelésük közben érezte, hogy a zsebje fenekén van valamicske elfelejtett pénzecske; nem vagyon, csak egy-két darab, bentfelejtett pénz. Mit tudott róla a gyerek, akinek lelkén fölvillant a szép szerelem! Mint a madár, mikor alkonyatkor árnyékot keres, ő is körültekintett. íme, házikóra talált. Dült oldalú, tetőtelen házikóra, melynek egyetlen kincse volt a nagy lakat, amellyel a rossz ajtaja le volt lakatolva. Bütykös bottal leütötte a lakatot és betelepítette mátkáját a házba. Oh szépséges álom! a fészekrakás ösztöne megihlette őket. Agyagot gyúrt és a rossz falakat kisározta és a tetőtelen lapos tetőt foltozgatta. Az asszonyka merő gond lett és azon szerint a fiu. Örült most már a kis talált pénznek, kiment a piacra és vett ürühust és cégért akasztott a foltos ház elejére és várta a vevőket. A vevők megkétszerezték a pénzecskéjét és most már kétannyi ürühust vett a piacon és az aszszonyka készítgette a vendégek számára az ürühust. Ekkortájt került elő a háznak gazdája, a turbános török. — Mi dolog ez, hogy elfoglaltad a házamat! — szólt haragnélküli álmélkodással. — Hiszed, hogy van Allah, aki a te Istened! — felelt a gyerekidejü férj — ez a te Istened akarta, hogy beletelepedjem feleségemmel a te lakatlan házadba. A turbános törököt megihlette a beszéd és nem mert ellenkezni. A dülő házának lakója négy ezüst pénzt adott át neki bér