Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-06-07 / 23. szám

2. PAPA ES VIDÉKE. 1914 április 26. nek biztosításáról tanácskozik az ország minden részéből égybesereglő magyar gazdaközönség. Minden túlzás nélkül megállapíthatjuk, hogy nemzeti létünk legjelentékenyebb pilléréről van itt szó, mert következményeiben ki nem számitható csapást jelentene az országnak, ha sérelem esnék a mezőgazdasági vámvédelmen, a melyre Budapest székes főváros vezetése alatt irtózatos erővel készül törni a nemzetközi szociálistákkal szövetkezett nagytőke. A mivel szemben szervezkednie kell a magyar gazdaközönségnek is és a mire szintén megtalálja az utmutatást a temesvári nagygyűlésen, a melynek másik tárgya: a földmivelők szervezkedése és a nemzeti erő fejlesztése. Ez is tulajdonképen védekezés a merkantilista és szociáldemokrata tömörülés ellen, mert ennek a természetellenes szövetségnek az első csatája a legközelebbi választásokon vivatik meg az egész nemzettel, melynek a magva a magyar mezőgazda, akár kis birtokos, akár ezerholdas bőrkabátos. Kicsiny kezdetekből emelkedett a Gazdaszövetség nagygyűlése azzá a mi ma : a gazdák országgyűlésévé. A temesvári igazán az lesz, már az előbb körvonalozott tárgyainál fogva is és azzá kell, hogy tegye a gazdaközönség tömeges felyonulásával, olyannal, a mely ezeknek az országos érdekű határozatoknak kellő súlyt ad. Itt fogják kimondani, hogy a magyar gazda csak olyan jelöltre adhatja szavazatát, a ki nemcsak a mandátumért kűzködő kortesbeszédekben, hanem az ország tanácsában a képviselő szavazatának és egyéniségének a~ súlyával is támogatja a magyar gazda jogos követeléseit, a melyek a mai viszonyok között csak halk óhajok. Pillérek épülnek Temesvárott és ezeknek az épitésében részt kell venni mindenkinek, a ki a gazdasági haladást és az igazi.gazdasági szabadságot kivánja. Többtermelés és méhészetünk. Alig bárom esztendeje annak, hogy a »többtermelés« jelszava a mezőgazdaság intéző köreiben felbukkant és azóta ezen jelszó általánossa tételén illetve a gyakorlati életben való megvalósításán fáradoznak illetékes köreink, mert bizonyos, hogy mezőgazdaságunknak nemcsak saját érdekében, hanem a fogyasztók érdekében és az ország közgazdasága érdekében is arra kell ma elsősorban törekednie, hogy termelését fokozza és javitsa. Arról nem is szólva, hogy a többtermelés gazdáinkat nagyobb jövedelemhez juttatja, kétségtelen, hogy ha csak egy tizezredrészével sikerül a termelést fokozni, ezzel közgazdaságunk értékemelkedése tetemesen nyer, mert ha kat. holdanként 10 q buza helyet 11 q-á't termel a gazda, ez az egy métermázsa buzatöbblet, amely átlag 20 korona értéknek felel meg, már magában 12 millió koronával gyarapitja évente nemzeti vagyonunkat, pedig ez csak egy termelési ág egy ágazatának termésfokozásából származik. A többtermelés gyakorlati alkalmazása azonban nemcsak azt jelenti, hogy a jelenlegi keretekben folytatott gazdálkodás egyes ágaiban növeljük az eredményeket, hanem azt is, hogy ezeket a keretek tágítsuk és azokat a gazdálkodási ágakat, amelyek jövedelmezők, nagyobb mértékben karoljuk fel. Ily gazdálkodási ág a méhészkedés, amely a termelés fokozásánál kétszeresen bir fontossággal, mert nemcsak a hivatásos gazdák, hanem olyanok is folytathatják a méhészkedést, akik seni nem birtokosok, sem nem bérlők, hanem egyszerű telektulajdonosok, vagy még azok sem. Ez a magyáraza annak, hogy a méhészkedéssel a legnagyobb uradalmaktól kezdve a legszegényebb vasúti őrig ma mindenki foglalkozhatik és évente ebből a foglalkozásból, amely az időt alig veszi igénybe, jelentékeny jövedelemre tehet szert. A méhészkedés jövedelmező volta mellett érthetetlen, hogy mégis aránylag kevesen foglalkoznak a méhészettel és hogy ez a kezelési ág, amely a legszebb foglalkozás is, nem fejlődik, sőt némi hanyatlást is mutat. Mig ugyanis 1899-ben 660090 méhcsalád volt az országban található, amelyek közül 212.191 család mozgó szerkezetű kaptárban kezeltetett, 447.899 pedig közönséges köpüben, addig 1912-ben csak 565.785 volt az országban a méhcsaládok száma, ebből 278,911 mozgószerkezetü kaptárban és 286.874 közö nséges köpüben kezeltetett. 1899. óta tehát számban 100 ezer családdal apadt méhészetünk, bár tényleg ez a 100 ezernyi családnyi apadás nem érthető teljes egészében méhészetünk hanyatlására, miután az az 1911-ik és 1912-ik rendkívüli kedvezőtlen időjárás számos méhcsalád pusztulását jelentette. A termelt méz volt 1899-ben 335 ezer métermázsa, 2'8 millió korona értékben, 1912-ben pedig 26'7 ezer métermázsa 26 millió korona értékben. A méhészettel való foglalkozás fejlődésében tehát határozottan visszaesés mutatkozik. Mintha éppen azok, akiknek a méhészet a létfentartásban támaszul is szolgálhat, nem értenék meg kellőképen, hogy mit is jelent számukra a méhészkedés. Pedig a méhészet aranyért és súlyos föltételek után adta ki III. Frigyes német császár Hunyadi Mátyásnk. A mohácsi vész után ugyancsak nincsenek bÍ2tos napjai; Zápolya János, I. Ferdinánd, Izabella kezén vándorol, végre is a hazán kivűl Bécsben, majd Prágában talált biztos menedéket. Fényes diadalmenetben hozták vissza drága, féltett kincsünket 1608ban Pozsonyba, hol azonnal törvényt alkottak, hogy többé az ország határán kivül nem engedik és örökös helyéül a pozsonyi vár egyik tornyát, őréül pedig Révai Pétert, Turócmegye és Pálíy Istvánt, Pozsony megye főispánját rendelték. A pozsonyi vár tornyában azonban a sz. koronát igazi veszedelem környékezte. Épen II. Ferdinánd megkoronázása előtt, 1619-ben, a toronyba a villám lecsapott, a koronában azonban szerencsére, nem tett kárt. Majd kitör a Bethlen-, Thökölyi-, Rákóczi-féle mozgalom, amely a sz. koronát sem engedi pihenni; a martalócok elől újra menekülni kénytelen; egy darabig itthon a zólyomi várban, Kassán, Eperjesen, az ecsedi várban keres menedéket, de végre is megint csak a küllőidre kényszerül és Linzben, Passauban talált biztos helyet. Innen is visszakerülve féltékenyen őrizte e drága kincsét a magyar nemzet, mig nem II. József a rajtunk ejtett sérelmeket egy ujabbal tetőzte. 1783. áprilisában szigorú renKrisztusban hivő császára a rómaiaknak«; tőle jobbra fia, Konstantinos Porphyrogenitos képe van ezen felrással: »a bíborban szülelett Konstantinos, a rómaiak császára.« Dukas Mihály balján a mi Géza királyunk képét találjuk ezen kisérő sorok között: »Geobitz despota, hivő királya a turkoknak.« A 2 koronából készült a mai szent korona ugy, hogy a XIII. sz.-ban egybeolvasztották. A Dukas Mihály-féle korona képezi a mai koronánk alsó részét és erre, miután a Szilveszter pápa-féle koronát kettévágták, keresztalakban a két félkört ráhelyezték. A mai szent korona tetején még a kereszt is áll, amelyet csak később, épen nem művészi kezek illesztették oda. Most ferdén áll a kereszt a sz. korona ormán, de nem Mátyás, a szántó ütötte ki egyenes helyzetéből ösztökével, mint egyik szép nemzeti legendánk elmeséli, hanem egyedüli oka az a hosszú és nehéz viszontagság, amelyet ezen legdrágább kincsünknek meg kellett érnie. Kezdetben Székesfehérvárott őrizte a sz. koronát sz. István bazilikájában az ottani prépost, de nem sokáig pihenhetett, mert Aba Sámuel királyunk (1041 — 44.) legyőzője, III. Henrik német császár, Rómába küldi hálából az apostolok sírjához. Onnan visszakerülve hol egyik, hol a másik fejedelmi sarjnak volt erőszakos martaléka. Imre királyunk (1196—1204.) halála után özvegye Konstancia fiával III. Lászlóval és a sz. koronával Ausztriába menekült, honnan a koronát II. Endre (1205 — 1235.) csak nagynehezen tudta visszaszerezni. Viszontagságainak hosszú sorozata azonban csak az Árpádok kihalásával kezdődik. Vencel (1301—1304.) mihelyt csellel sikerült neki megszereznie, Csehországba viszi, de miután lemondott hazánkra való jogairól, rokona a bajor Ottó (1305—1308.) szerezte tőle meg. Az ő kezében határozottan a legkomolyabb veszedelem fenyegette az sz. ereklyét. Ahogy fatokban nyeregkápájáról szijon csüngve, éjjelnappal lovagolva magával cipelte, egyszer észrevétlenül kioldódott a szij s a sz. korona leveszett tokostól róla; csak másnap este találta meg a visszavágtató királyjelölt. Megkoronáztatása után László, erdelyi vajda hatalmába került a király s vele együtt a sz. korona is, a ki oly makacsul ragaszkodott hozzá, hogy csak hosszú alkudozásra és fenyegetésre adta ki 1310-ben Károly Róbertnek. 1440-ben újra elhagyja hazánkat a sz. korona. Erzsébetnek, Albert királyunk (1437-39.) özvegyének bátor és merész udvarhölgye, Kottaner Ilona ugyanis Visegrád várából ellopta és párnába burkolva éjjel vitte úrnője után Bécsbe, honnan csak 1462-ben 80 ezer