Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-05-31 / 22. szám

PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. kintélyes vagyona van, s mindene földben még a szülői is. A jényképész. — íme uram, elhoztam a képeket, amelyeket fia rendelt. Az atya: Igen? Valóban nagyon hasonlítanak rá. Kifizette az árukat? — Nem uram. Az atya: Ez még jobban hasonlít hozzá. Előzékenység. Egyik karján tele kosár, másikon egy hálózsák, szintén megtömve élelmiszerekkel, izzadstágtól gyöngyöző homlokkal tér haza a piacról a szakácsnő. Eszébe jut, hogy még egy kiló vajat is kell vennie, tehát betér a boltba. — Kérek egy kiló vajat! — Azonnal kimérem — szólt a boltos. — Helyes, de én annyira megvagyok terhelve . . . — Ne féljen, olyan könnyűre fogom mérni, amint csak lehet. Még nagyobb meglepetés. Az ur váratlanul megy haza, s inasát legfinomabb szivarja szívásán éri. — Jean! valóban meg vagyok lepetve! — Nem jobban, mint én, uram, mert azt hittem elutazott. Gyakorlatiasság. Kedves asszonyom, meghoztam az ernyőt, amelyet két hete volt szives kölcsönözni; előbb nem tehettem, mert mindig esett az eső. A harctérről. — Borzasztó! a feleségem egymásután hajigálta a fejemhez a tányért, a kotlettet, a palackokat . . . — Folytassa kérem. Igen szeretem a harctéri tudósításokat. Minden rosszban van valami jó. — Hogyan, kedvelt vőm, a lányom nincs itthon ? — Nincs kedves mama. — Bizonyos vagyok benn, hogy megint a boltokat járja. — Igen mama. — Ez gyalázat. Az ő helye a konyhában van. És ön ezt türi és nem tiltja meg ? — Ellenkezőleg mama. — Ellenkezőleg? hogyan? — Ha ön tudná micsoda konyhát vezet!? Nyugtalanság. A mama: Vigasztalhatlan vagyok; ez a gyermek korához képest aggasztó előszeretettel viseltetik a pénz iránt. A papa: No ez ugyan nem ok rá kedvesem. És miért vagy e miatt vigasztalhatlan? A mama: Ma reggel ismét lenyelt egy 10 fillérest. Komoly ok. Egy fiatal drámaíró darabjának prémiérjén sivító fütty hangzik fel a zenekari zsölyék sorából. A szerző megismeri egy ellenségét, egy kritikust, aki így adott kifejezést nem tetszésének. Amikor egy ujabb darabja kerül szinre, a várja a füttyöt. Meglepetés! a fütty elmarad. — Hogyan, Ön ma nem fütyölt? — szólt a kritikushoz. Amire az nyugodtan így felelt: — Fütyölni és ásítani egyszerre lehetetlen. Félreértés. — A férjem ? készül elhagyni a földet. — Óh! meghalt? — Dehogy, repülőgép-utat tesz. Az opera-diva gyémántjai. — Azt mondják, mind valódi! — Ugy van, az a millió, ami nincs a torkában, mind a nyakán van. Kétséges bátorság. A fogorvos váróterme. A betegek egyrésze nyög, másrésze nem valószínű hidegvért mutat. Az ajtó kinyilik, az orvos megjelen s egy ur bemegy a kinzókamrába. — A régi módot kívánja uram vagy az ujat, érzéktelenítéssel ? cocainnal? — Cocainnal ? 1914 május 31. Isten és a benne levő hit ellen, mert nincs aki lecsukja vagy felakassza istentelen hatalmaskodásáért (már pedig az erőszakon kivül semmit sem respektál), akkor a gyermekeknek is csak lehet valamit tenni szüleik ellen! Vagy nem ? Vagy szorosabb a viszony gyermek és szülő közt, mint Isten és ember közt? Jobban kötelezi a szülők iránt való tisztelet a gyermeket a maga akarnokságában, mint az Isten parancsa a társadalmat, a tudományt és az államot ? Szó sincs róla. A viszony a gyermek és szülő közt lehet élénkebb és melegebb, de szentebb és nagyobb erővel kötelező nem! Ezért mondottuk, hogy a Jugendkultur éretlen tagjaiban valami borzalmasan végiggondolt elv érvényesül. Ezt az elvet ez alkalommal így formulázzuk: Az Istenben való hit nélkül a modern család fenn nem állhat. Mátrai Guidó. Párizsi élet. — Franciából: M. E. — Gyermekszáj. Petike erős pufitos öt éves fiu. A papa vett neki egy szép piros repülő-gömböt. A gyermek a hetedik égben volt. Otthon mindjárt fel is eresztette a szobában és ismét levonta. Megunta a szobai mulatságot, kivitte a kertbe és felbocsátotta, amire a ballon nagy gyorsasággal szállott az ég felé. Peti hangos zokogásra fakadt. Apja arra jővén, kérdi miért sir? Petike (vigasztalhatlanul): Mert... mert mert a ballonom elszállt . . . azután . . . azután ... a kis Jézus . . . elvette, hogy játszék vele ... és most nem akarja visszaadni. Biztató. — Biztosítom Ont, kedves barátom, hogy e házasság Önre nézve igazán szerencse. — Valóban? — Szavamra! Az ifjú hölgy bájos, teS ez szemébe vágott az emlékeken sétálónak. Egy pillanatig meredten bámult, azután berohant viskójába. Mikor visszatért, egy két méteres létra volt bal vállán, egy vak utilámpa lóggázott jobb kezében. Egész teste remegett. Vékony lábaszára alig birta az izgalomtól egyszerre elfogott testet. Barna, kopott, itt-ott kihasadt ruháján átvillódzott bőre, remegő, ideges bőre. Lábafeje feketén meredt ki alig bokáig érő nadrágja szárából. Szeme tűzben égett. Rémesen csillogott a távoli tüz vöröses fényének tükrözésétől. Száján állandóan nyál csordogált... Futóra állott kis viskója előtt. Mint minden hajnalban, mikor neki el kellett indulnia a nap meggyújtására. Mert az reá várt. Csak attól kellett félnie, hogy megelőzi valaki. Azért kellett neki a létra és a lámpás. S ő mitídennap fölmászott rajta a nap felső karimájára, mint valami óriási lampionra és meggyújtotta a maga lámpájából. Ekkor kelt föl mindig a nap. Mert Ő gyújtogatja reggelenként a napot. Hiszen ezt mindenki tudja róla! Ősak végig kell mennie a városon, mindenki arcán a hála és kedvesség mosolygását látja. Mindenki neki köszöni a nappalt. Most megelőzték. Most kezd felgyúladni a nap. Valaki gonosz indulattal vágyódik az ő fölséges hivatására. S ez őt vad futásra ingerelte. Szeme mindig a távoli fénybe meredt. Meg kell fognia a korai gyujtogatót, a nap pazarlóját. Az ő hivatásának kiforgatóját. Nem érezte, hogy elesett. Itt egy kilométerkő, amott egy útszéli kőrakás buktatta fel. Véresre törte kezét. Véresre tépte a sok tüskés bokor. Kukoricásokon, rengő zöld gabonatáblákon vágott keresztül. Merészen, elszántan. A világ energia-készletének és saját céljainak" megmentéséré. Aztán aléltan bukott le egy nagy nyárfa tövében az út árkába. Nagy kőkupac mellé. S aléltságában ért oda a naphoz. Elrántotta az orozva gyújtogató ember létráját. Eloltotta a napot. Mert azt csak ő neki szabad meggyujtani. S a nap hálásan pislantott rá utoljára. Ő pedig őrzésére állt. A nap álmának őrzésére. Létrával, vak lámpával kezében, összetépett ruhával, véresen. Mert megütötte az a másik, mikor ő elrántotta a létráját. De nem fájt ez neki. Hiszen fölséges hivatása teljesítése közben szenvedte. S majd hálás lesz érte a nap. Hálásak lesznek érte az emberek. Amannak kis melegnyelvü kutyái majd lenyalják forró sebeit. Emezek meg még hálásabban mosolyognak s talán meg is mutatják egymásnak, hogy ez szenvedett értünk . . . Közben elérkezettnek hitte a gyújtás idejét. Most már ő mászott fel a sötét napgolyó nyílásához és felgyújtotta a napot. Vörösen, álmosan pislantott fel, de azért hálásan mosolygott rá. Mert érezte melegét... Aztán leszállás közben lebukott. Vörös korbáccsal végigvágtak a hátán. Szeme előtt is, mikor a nap újra elsötétült, tüzes kígyók futkostak. Fojtogatni akarták. A napot megfojtották. Vizet öntöttek rá sötét szoknyáju banyák. Őt magát is nyakon öntötték. Ázott, küzdött. Lába már fehérre fürdött. De vén asszonyok csak öntözték és korbácsolták. Még a lámpája is elázott. Létrája is elázott. De nem törődött velük. Az embereket, a világot féltette. Mi lesz velük? Azoknak sem ma, sem holnap, sem azután nem lesz, aki felgyújtsa a napot. Egy gyujtogatót ő tett tönkre, őt meg a vén banyák verik. Mert most már biztosan elpusztul ő is. Itt olvad a víztől, itt ég meg a tüzkorbácsoktól. S örök éjszaka jön utána . . . Könyörgött, mikor már verekedése mit sem használt s na-