Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-01-18 / 3. szám

6. PAPA ES VIDÉKE 1914 január 18. egyesület körlevelet intézett az ország törvényhatóságaihoz és r. tanácsú városaihoz, amelyben a munkanélküliség veszedelmének megszüntetésére tanácsokkal szolgál és felvilágosítást nyújt. Ezek a tanácsok jórészt ugyanazok, mint amiket lapunk cikke is ismertetett a mult héten, de van benne új gondolat is, két új eszköz megemlítése is: a heLyes közmunka-poLititéh hangsúlyozása az egyik s a munkaközvetítés áltaiánosabb szervezése a másik. Ez a két dolog csakugyan nagyon szükséges, mert ezek megvalósítása nélkül a veszedelem csak elmúlik, de meg nem szűnik. A sokat emlegetett közmunkák megkezdésével egyidőre csakugyan megszűnik a munkanélküliség, de aztán annál elemibb erővel fog újra beköszönni évek multán, amikor t. í. már megvalósultak a városok álmai s közmunkák alakjában létrejöttek azon egészségügyi és kulturális intézmények, melyek nélkül modern városi élet el sem képzelhető. S mi lesz akkor ? Mivel fogjuk akkor be a rém száját; mivel enyhíteni a munkanélküliek szomorú sorsát ? Azért kell a helyes közmunka-politika, hogy az általánosan megindulni kivánó közmunkák enyhítsék a bajt, ne pedig fokozzák, győzhetetlenebbé tegyék. Hogy meg ne essék az, hogy a pénzpiac javultával pénzhez jutott városok egyszerre ne kezdjenek mind a közmunkáknak, mert az így előállott ipari munkásszükséglet még több embert fog a városokba csalogatni, még jobban megfejleszti a drágaságot, még több embert von el a falvaktól és a munkák elvégzése után még nagyobb számban lesznek a városokban munkanélküliek. Mig ha a városok beosztják maguk közt a közmunkákat és nem egyszerre, hanem fokozatosan valósítják meg őket: akkor ez beláthatatlan időre leköti a munkanélküliek ezreit, a többi pedig a pénzügyi helyzet javultával meginduló s megújuló vállalkozási kedv révén nyerhet majd munkát. így gondolja ezt a dolgot a Munkanélküliség Elleni Egyesület s ezért agitál a helyes közmunka-politika érdekében. A valóságban azonban ezen Egyesület a programmjából egy fontos dolgot kifelejtett s egy fontos eszköz megvalósítását nem kötötte a törvényhatóságok és r. tanácsú városok szivére. Elfeledkezett arról, hogy rossz pénzügyi világ mindig beállhat a magyar pénzpiacon s hogy ilyenkor a városoknak is nehezére esik közmunkákat végeztetni s ezzel a munkanélküliségnek elejét venni. Arról is megfeledkezett, hogy Magyarország érdeke nem azt kívánja csupán, hogy a dolgos kezek ezrei valahogyan foglalkoztathatók legyenek, hanem hogy a lehető leghasznosabban legyenek felhasználva. S azért nem azt kellett volna csak a körlevélben megírnia, hogy okos közmunkapolitika és munkaközvetítés kell a magyarnak, hanem hogy termelő munkára nevelés kell. Es pedig ez a legsürgősebben és leghamarabban. Magyarország földmivelő ország: erre van az isteni Gondviseléstől kijelölve. Annyi itt a művelhető terület és a művelhető terület oly hálásan fizet a művelésért, hogy sokkal értékesebb s az ország szempontjából a legértékesebb munkafelhasználás az, amely ezen a területen történik. Csak persze ne úgy gazdálkodjék a magyar ma is, mint hatszáz évvel ezelőtt, hanem úgy, ahogyan a modern idők tudása és géptechnikája magával hozza. A munkanélküliség ellen akkor tennének a legtöbbet, ha a rendszeres és okos termelő munkára tanítanák és nevelnék az ország népét. Az a sok százezer korona, amit ingyen és valójában eredmény nélkül kiosztanak a munkanélkülieknek a következő évtizedekben, ma a földművelés és a vele kapcsolatos termelés fellendítésére fordítva az inség képét végleg elfordítaná hazánktól. Akkor találna munkát falujában a szegényember s nem húzódna éhezni a városokra. Akkor a pénzpiac drágulása nem döntené a vállalkozási kedvet betegágyba, mert nem kölcsönökkel dolgozna csupán, hanem rendelkezésére állana a falvak megtakarított tőkéje. Akkor nem volna oly drágaság az országban. Nemcsak azért nem, mert nem élne oly nagy tömeg a városokban, hanem azért sem, mert a városi népet a jól termelő vidék bőségesen ellátná élelmiszerrel. Ezért hangsúlyozzuk, hogy a magyar népet rá kell nevelni az okos termelés módjaira. Mert csak ez hozhat a sírnál is remélünk; mikor mi már nem szólhatunk: beszél helyettünk az érc, a fa, a kő: »A viszontlátásra — a lélek él! A viszontlátásra!« Egy eredményekben gazdag élet után, egy meddő fáradozással, hiábavaló küzdéssel eltöltött élet után, egy korán megtört szív utolsó sóhaja gyanánt száll felénk a néma hantokból sokféle változásban — de egyaránt mély vallásos bizalommal, reménynyel: A viszontlátásra! A hit tűrni és remélni megtanít és nekünk, míg a sír ránk nem lehel, mindig tűrnünk és remélnünk kell. A szeretet, a szerelem bearanyozza a képzelem világával a szürke mindennapiságot. Ki tanít meg szeretetre, szerelemre ? Belénk oltotta a Teremtő e nemes érzelmet és mi élvezzük, mint a nap melegítő sugarait és csak akkor érezzük hatásukat, mikor nélkülözzük őket. Az élet nagy iskolája pedig alaposan próbára teszi e tekintetben a kitartásunkat. A szülői házon kivül bizony alig van nagy részünk benne, pedig ez az összetartó erő; ez tömöríti mint vonzalom az egyedeket kisebb társadalmakká. Elindulunk, mint Petőfi, világgá, szeretetet keresni — a szeretet kútforrásából el — a szülői házból, az anya ölelő karjaiból — —! És midőn megtépázva, szárnyaszegetten, megtörve tünődünk, mit tévők legyünk, akkor visszatérünk a forráshoz, ha még megvan, ha el nem temette a hideg föld. A képzelet szárnyain száll fel az ifjú lélek, fel a magas égig, övé a világ. És ez jól van így, mert az ifjúság lelkesedés nélkül mit sem ér. És az élet megnyirbálja a törtető Ikarus szárnyait, hol tollankint, hol egyszerre. Boldog az, aki nem marad lenn a föld sorában, hanem bölcs megalkuvással arany középutat keres. Az élet bölcse az, aki a praktikus kereskedő módjára nyitott könyvet vezet a leheUö\ és a lehetetlenxöX. Amiről az egyénnek nincsen személyes tapasztalata, ami túl esik és esett szemlélete körén, arról a képzelete alkot képet úgy, ahogy. A boldogságban, a mindig jómódban élő ember többnyire ijesztően érzéketlen a szerencsétlenek, a szegények irányában, mert nem képes magát azok helyzetébe beleképzelni. A képzeletről is elmondhatjuk: égből szállott, égbe röppent . . mert amidőn a való nem elégít ki — szőjük az ábrándképeket. Az élet útjainak befutásánál rendszerint a képzelet, az ambitió: a hajtó erő, az ész és a szív a kormányzók. Jaj annak, akit egyik-másik elragad! Az nem boldogul a világ eltiporja, vagy nevetéssel, vagy tartózkodással fordul el tőle. A harmadik velünk született készség: az akarati készség. Akaratunk irányát azonban a környezet, a körülmények szabják meg. Mily csodálatos jelenség! A gyenge teremtményből eget ostromló, Bábel-tornyát építő nagyságok lesznek, amig szembetalálják magukat egy náluknál nagyobb erővel és — porba hullanak. Van ember, aki szinte parancsolónak, úrnak született, nagy az akaró erő benne; ilyenekből lesznek, ha az észbeli képesség is lépést tart az akarással, kedvező körülmények között a Napoleonok. De az élet sok ily erős akaratot is megtört már; a Gondviselés nem engedi, hogy a fák az égig nőjjenek! Elvégre az ember Spielhagen egyik regénye szerint az életben vagy a kalapács szerepét viszi, vagy az ülőét. Egyébként az akarat csiszoló köve az embertársakkal való érintkezés. Amint Goethe