Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-05-17 / 20. szám

4. PAPA ES VIDEKE. 1914 május 17. nem éri-e méltánytalanság egy most nyugalomba vonult tisztviselőt a jövő új szabályzattal szemben. Dr. Hoffner Sándor bizonyítja, hogy a törvény csak fizetésben irja elő a minimumot, a nyugdíjra vonatkozólag semmi utasítást nem tartalmaz, csak az áll. nyugdíjtörvény alapelveinek betartását kívánja meg. Az új szabályzat szerint a nyugdíj 2—3 szorosa lesz a mainak. A közgyűlés a régi nyugdijjavaslatnak a viszonossággal való megtoldását fogadja el. Két öntözőkocsi beszerzése. A közgyűlés egyhangúlag elfogadta a vizügyi bizottság azon javaslatát, hogy két darab 12—12 hektóliteres öntözőkocsi a vízvezetéki alap terhére beszereztessék. K-s. A Katholikus Népszövetség szervezése a városokban. E két veszedelmen kivül van egy harmadik is, az t. i., hogy a városi szellem — értvén mindig azt, amely ellentétes a keresztény felfogással — inficiáló munkásságában nem szorítkozik magának a városnak területére. Ernánál. Szakadatlanul árad kifelé az egyének révén, amelyeket visszaad a falunak, a lapok és egyéb nyomdatermékek révén, amelyek szellemét, bűneit és erkölcstelenségét belopják a legelrejtettebb faluba is. Az a tény tehát, hogy a városokat ellenfeleink ma inkább nevezhetik a magukénak, mint mi, súlyos hátrányunk és a rechristianisatio munkájában állandó és nagy veszedelmünk. A városoknak a gazdasági, politikai és szellemi életben domináló szerepük van. Hatásuk alól a vidék ki nem vonhatja magát. Ha mai irányukban tovább fejlődnek és ha ezentúl is a bennük most uralkodó szellemi irányzatok hatása alatt maradnak, akkor folyton növekedő veszedelmei lesznek a keresztény világfelfogásnak és mindazoknak, akik ennek megerősítésén bárhol, bármily irányban és bárminő eszközökkel dolgoznak. Ez a rideg matematikai valóság mint lélekharang ütője kongassa mindazok lelkiismeretét, akiket jó- vagy balszerencséjük a városokban tett meg a katolicizmus exponenseivé. Nemcsak saját hiveiket kell megmenteniök a városokban uralkodó inficiáló irányzatoktól, hanem megteremtvén ott az eleven, tevékeny, erős, hatni képes katolikus szellemet, üdvössé kell tenniök azt a hatást, amelyet a városok gyakorolnak az egész közélet erkölcsi és gazdasági felfogására. Mint a kórházi orvosoknak, kettős feladatuk van: gyógyítani a kórházban gondjaikra bízott beteget és megakadályozni, hogy a kór, a ragály a kórházon kivül is elterjedjen. Kibocsátani innen csak egészségeseket szabad. Hogyan vívjuk mi meg sikerrel világnézeti harcot akkor, ha csak külső sáncok lesznek a mieink ? Hogy győzzünk akkor, ha a belső erős falakon, bástyákon, tornyokban és várakban ellenfeleink az urak? Az ilyen harc kilátástalan. Ilyen csatában a győzelem a lehetetlenséggel határos. Hozzátok fordulu nk tehát, akik a bástyák között, a várakban, a tornyokban vagytok. Nektek kell a keresztény világnézetnek győzelmes bevonulást biztosítani. A ti erős és nagy munkátok nélkül hiába dolgozunk a perifériákon. Nekünk kellenek a városok. Kellenek bármi nehézség, bármi munka és bár mennyi áldozat árán is. Kellenek a városok, mert nélkülük sok tekintetben a danaidák hordóját töltögetjük. A keresztény világnézet várait fel kell bennük építenünk és talpra kell állítanunk ott azt a sereget, amely törekvéseinket az országban diadalra segíthesse. Ámde hogyan ? Ez a kérdés nem kis fejtörést okoz. Mert való tény, hogy ez a törekvés sok nehézségbe ütközik. Való tény, hogy sokkal nagyobb készültséggel kell a munkához hozzáfogni, sokkal nagyobb kitartással kell azt eredményhez juttatni, mint faluhelyen. A talaj nehéz, sokkal nehezebb, mint a falvakban. De a munka nehézsége még soha senkit nem jogosított arra, hogy a kötelesség alól kitérjen. Legkevésbbé mentheti fel magát lelkiismereteben az, akit ebbe a nehéz pozicióba épen azért helyezett az egyházi elsőbbség, mert nála ezt a nagyobb erőt, tehetséget és kitartást feltételezte. A városokban tehát mindenekelőtt erős, intenziv pastoráció kell. Olyan, amelv a lélekgondozás terén a legváltozatosabb eszközöket veszi igénybe és fölemészti magát a buzgalomban, hogy a gondjára bizott hiveket az inficiáló légkörben is megtartsa aktiv keresztényeknek. Természetes, hegy mi nem megyünk bele a modern pasztoráció eszközeinek taglalásába. Vannak nálunk erre hivatottabbak, akik mindenesetre megteszik ezirányú kötelességüket. Sőt van módunkban örömmel meg is állapítani, hogy sokkal több történik e téren, mint csak egy évtizeddel is ezelőtt és az intenziv lélekgondozás a városokban nap-nap után nagyobb dimenziókat ölt. Viszont a legtökéletesebb városi lelkipásztor is kénytelen nekünk abban igazat adni, hogy a legminuciózusabb gond által vezérelt lelkipásztorkodás sem elegendő ahhoz, hogy ellensúlyozza a hiveire leselkedő veszedelmeket és a helyes útra terelje azok gondolkozását, akik az ellentétes irányzatok sodrába már belekerültek. Először is épen azokhoz nem fér hozzá a pasztoráció eszközeivel, akiknek a lelki gondozásra a legnagyobb szükségük volna, akiket az egyháznak, a keresztény világfelfogásnak vissza kellene hódítani. Ezek a szószéket, a tempiomot, a plébániát messziről elkerülik és a plébánosnak a pasztoráció eszközeivel nincs módja őket utolérni. Másodszor: Mert olyan feladatokat hozott magával a modern élet, amelyek a pasztoráció eszközeivel meg nem oldhatók. Pedig szükségletet képeznek, a modern ember életébe beletartoznak, azokhoz ragaszkodik, azoktól teszi akárhányszor függővé a szellemiekről, erkölcsiekről vallott felfogását, azok fogják, kötik akárhányszor az ellenes táborhoz, azokból a szükségletekből alakul ki az a kötelék, amelynek elszakítása nélkül őt visszaszerezni nem lehet. Harmadszor: Agitáló, hatalmat képviselő, közszellemet alakító és terrorizáló szervezetek vannak, melyek behódítják az embereket, elbódítják, fogva tartják, nevelik és izgatják és hatalmuk alá hajtják azokat, kiket szervezet nem véd. Még a legkitűnőbb pastoráció sem elegendő ahhoz, hogy a fent említett nehézségekkel megbirkózzék. Ide apologetikus, kulturális és gazdasági célt szolgáló szervezetek kellenek, amelyeket megteremtett az élet és fenntart a szükség. Ellenfeleink kitűnően megalapozott, jól funkcionáló és ennek következtében állandóan nagy munkát végző szervezeteiknek köszönhetik, hogy a városokat magukénak mondhatják. Mert nem szabad ma már abban a tévedésben ringatódzni, hogy az igazság, a megdönthetetlen elv, a történeti jog a maga erejéből hódít és önönmagán kivül nincs semmire sem szüksége ahhoz, hogy érvényesüljön. Mint az út porában heverő kövön, átgázolnak azon az igazságon, amelynek nincs védő, propagáló, fanatikus elszántságu és lelkesedésü serege. Nézzünk csak körül az életben és mindannyian könnyen meggyőződhetünk ennek a tételnek az igazságáról. Az elvek, irányzatok és programmok nem annyit jelentenek az élet küzdőterén,, amennyi a belső igazságuk, hanem annyit, amekkora szolgálatukba szegődött csoportnak az ereje, kitartása és tehetsége. A kitűnő pastoráción túlmenőleg tehát erős katolikus szervezeteket kell teremteni a a városokban. Csak ezek által fogja elérni a lelkipásztor azokat, akikre a pastoráció eszközeivel hatni már nem tud. Csak ezek segítségével vállalkozhatik azoknak a modern feladatoknak a megoldására, amelyeket hivei. a maguk szempontjából fontosaknak tartanak és amelyekben ha nem kapnak segítséget a mi részünkről, elfogadják azt az ellenség részéről és ezzel oda vannak láncolva az ő diadalszekerükhöz. Végül csak a katolikus szervezetek védhetik meg hiveiket attól, hogy ellenséges szervezetekbe ne kényszerüljenek, hogy társadalmi és gazdasági védelem hijján elbódítsák, terrorizálják, elhódítsák őket. A katolikus organizáció munkája tehát mint elodázhatatlan szükséglet jelentkezik a városokban. Az a lelkipásztor, aki teljes energiával ehhez hozzá nem kezd, íél munkát végez s ennek is állandóan kockáztatja a sikerét. hírek. Ott nyújtózkodik a nehéz, barnára festett pad a kert alacsony bástyája mellett. Előtte hosszan kígyózik az aszfalt. Este felé egy egész napi kocsijárás súlyos nyomása érzik a mellén. Háta mögött a tavaszi éleshangú kert. A bástyamenti nagy fák hamvas-kék árnyékkal borulnak a pad lölé . . . Ilyen esti, tavaszi rügypattantó hangulatban zökkent le egy nagytestű ember a padra. Felesége, meg a kis fia jöttek vele. Eddig támogatták. Itt gyönge karjuk dolgát a pad vette át. Megtámogatta a nagytestű részeg embert. Felesége könnyezve nézte bamba, buta, vizes szemű arcát. Azt a szinte eszméletlen, kezét-lábát lóggató nagy testet. Haza nem vihette. Ott nem hagyhatta. Szembe került benne a test és a lélek. A test gyöngesége és a lélek ereje. S megálltak láttára az emberek. Megérezték a kisugárzását. Mert olyat láttak, ami nézésre érdemes. Nem autó futott végig az agyongyötört aszfalton. Nem kocsi fordult fel. Nem