Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-05-03 / 18. szám

2 PAPA ES VIDÉK E. 1914 május 3. több a fogyasztó. És több az adózó polgár, meg a katona és a napszámos stb. . . . Ilyenekkel magyarázzák, ezt tartják és irják és vallják, pedig igazában mindennek nagyon kevés szerepe van a dologban. Fő itt az, hogy nincs az emberekben vallásos tartalom, nincs túlvilágba vetett hit. Ezért merül fel az anyákban a gondolat: minek szenvedjek, minek tegyem magam ki veszedelemnek s minek szerezzek magamnak aggodalmat a gyermekneveléssel, amikor nem muszáj . . . Ezért folyik minden kulturnépnél — bármily vallású, nemzetiségű, foglalkozású és vagyoni állapotú legyen is — a depopuláció. És az előrelátók fejükhöz kapnak és látják, hogy ez a kultura csődje, mert hiszen önmagát emészti fel. Önmagát teszi tönkre minden haladni vágyás, gazdagodás és okoskodás dacára... Ki hitte volna; amikor az a nagyhangú haladás megindult, ki gondolt volna rá, hogy maga ássa meg sirját magának? Ki hitte volna, hogy valamikor éppen a természetes élet érdekében fogják a vallást ápolgatni, azét a vallásét, amelyről kisütötték, hogy erkölcstana árt és természetellenes? Ki hitte volna, hogy ügyes és számító nemzetgazdászok és politikusok fogják a vallást előrántani, hogy a gazdasági hanyatlást és nemzetek pusztulását ellensúlyozzák ? Pedig így van! Bernát rámutat, hogy minden eddig megkísérelt eszköz csődöt mondott. Hogy a házasság ellen hozott különféle polgári rendelkezések meghozták a maguk gyümölcseit a gyümölcstelen és időszakos házasságokban. Hogy a születések apadását csak a vallásos érzidet fokozódó ápolásával lehet — remélhetőleg — ellensúlyozni, amely vallásos érzület ellen csak nemrég foglalt állást a pesti tanítók egyesülete . . . Nem, ez sem fogja megakadályozni! A vallásosságot ilyen érdekekből nevelni nem lehet, de nem is szabad! Vagy igaz az a vallás és akkor respektálni kell szabadságát és meg kell tartani magának az államnak is minden téren. Vagy pedig nem igaz, s akkor igazuk van azoknak, akik kényelemszeretetből és egészségi szempontból óvakodnak a gyermektől. Csak nem ment el a józan gondolkodó képességük, hogy az életben maguknak nehézségeket s esetleg nagy bajokat okozzanak, amikor érte sehol semmi kárpótlás nem jár s amikor az igazságos Bírótól való félelem nem aggasztja többé bűntudattal a kultura által nyugalomba küldött lelkiismeretet. Ha valakit az Iste?i szeretete nem ösztönöz a vallásos életre s halhatatlan lelkének érdeke nem tart vissza a bűntől, annak a nemzeti és társadalmi érdek Jievetséges gondolat, amely rája egyáltalán nem hat. P. K. A magyar posta ötven éves jubileuma. Ez a szó 50 év nem azt jelenti, hogy hazánkban csak ekkor keletkezett a posta, hanem azt, hogy miután 1849-ben hazánkban az osztrák uralom kezdődött, a posta eddigi magyar jellegét is eltörölte, amit csak később, a kiegyezés alkalmával, ezelőtt ötven évvel kaptunk vissza, mikor a magyar kormány vette kezébe a posta vezetését is. Mert hiszen a posta eredete visszanyúlik messze az ókorba. Mi nthogy pedig sokkal kisebb jelentőségű intézmények 10—20—25 éves fennállásáról is megszoknak emlékezni, annál inkább kell, hogy ennek a világtörténelmi intézménynek a múltját némileg ismertessük visszapillantsunk a múltba. A posta intézmény kezdete — mint fönnebb már említettem — visszanyúlik az ókorba. Már a legelső kulturnépeknél megtaláljuk nyomait ennek a hasznos iniézménynek. Mert mi a posta tulajdonképen ? Nem egyéb, mint összekötő kapocs, az érintkezést közvetítő intézmény egymástól távol eső helyek és egyének között. Eredetét az államhatalom központjában a fejedelmi udvarban kell keresnünk. Első szervezetében nem volt egyéb, mint az uralkodók szolgálatában álló intézmény. Az ókor államaiban már feltaláljuk a posta intézményt is. A római birodalomban már rendezett postaintézményt találunk, melynek az volt a föladata, hogy az anya-állam és a provinciák között lehetőleg gyors és könnyű legyen az érintkezés. Legelső dolguk az volt, hogy mindenütt, ahová hatalmukat kiterjesztették, jó utakat építsenek. Például hazánk területén is a Dunántul, Pannoniában és Erdélyben. Ezek az utak arra szolgáltak, hogy a futárok minél gyorsabban közvetítsenek állami rendeleteket. Ezeket a gyalog-postákat később kell, én pedig azt tartottam, hogy időmet hasznosabbra is fordíthatom«. 1785-ben 16 éves korában mint tüzérhadnagy elhagyja a párisi királyi katonai akadémiát és ettől fogva megkezdődik a szédületes emelkedés. 1793-ban a 24 éves tüzérkapitányból Toulon elfoglalása miatt tábornok lesz; 1796 tavaszán pedig az Olaszországba vezetendő hadsereg élére őt állítja Carnot hadügyminiszter. Napoleon a bizalomnak fényesen megfelelt; többszörös csatában megverte az osztrák hadsereget és dicsőséggel homlokán tért vissza Franciaországba. A győzedelmes tábornokból három év elmultával konzul lesz, 1804-ben pedig a korzikai ügyvéd fiából, a kigúnyolt briennei kiskatonából császár! Mint ilyen végig gázol egész Európán; nem volt trón, mely nem roskadozott volna az ő személyi súlya alatt; nem volt nép, mely kikerülte volna az ő számításait. Európa országainak kardjával uj határvonalakat vág, korhadt trónokat rug fel és teremt uj királyi székeket, mignem 1810-ben elér hatalma tetőpontjához. A sülyedés gyorsabb volt, mint az emelkedés. A szerencsétlen orosz hadjáratban 1812-ben Oroszország hómezőibe temeti el kipróbált hadseregét; 700 ezer emberéből csak 8 ezer látta újra hazáját, a többi fölött orosz földön a hó vont fehér halotti lepelt. A következő év (1813.) okt. 18-án a lipcsei csatatérről csatát veszítve kénytelen menekülni s a nyomában megkötött párisi béke értelmében Európa sorsának rettegett intézője Elba szigetére vonul vissza. Az a nyolc hónap, amit Elba szigetén tétlenségben el kellett töltenie, őt, aki a csupa akarat, terv és tevékenység volt, nem hagyta a meg nem érdemelt nyugalomban tespedni; hazája felől olyan hirek érkeztek, hogy az uj király nem tudta népe szivét megnyerni, az csak a dicsőséges császárért dobog, 1815 márc. 1-én elhagyja Elbát s kiköt a francia partokon, hogy a megnyirbált babérkoszorút újra feltegye népének fejére. Európa fejedelmei felszisszentek e rémes hir hallatára, őt törvényen kivül állónak jelenték ki; mivel megszegte az egyezményt, mely őt Elba szigetéhez kötötte s ezáltal újra szítandó zavarokat helyezvén kilátásba, megszűnt a törvény további védelme alatt állani, egy millió embert indítottak Franciaország felé. Napoleon felvette velük a harcot; terve az volt, hogy mielőtt egyesülhettek volna, egyenkint semmisítse meg őket. Blüchert, a porosz hadsereg vezérét meg is verte jun. 16-án Lignynél és gyorsan az angol Wellington elé sietett, akit jun. 18-án Waterloonál oly kétségbeesetten szorongatott, hogy az angol fővezér azt mondta, hogy csak »Blücher vagy az éjszaka« mentheti meg! És d. u. ' 25 órakor Blücher összeszedett csapatai látszottak a láthatáron, hogy megsegítsék az angolokat. A kifáradt franciák kezéből az egyesült szövetségesek kicsikarták a győzelmet teljesen. Napoleon szeretett volna meghalni, de Soult kérésére testőreitől körülvéve este 9 órakor menekült. »Ha világosabb van, levetem köpönyegemet — beszélte később — s utánam jön minden francia. így azonban győzött az ármány és az alkonyat«. Napoleon az utolsó csata után, amit is el kellett veszítenie, Párisba sietett; ott azonban nagy hidegen fogadták. Midőn látta, hogy helyzete tarthatatlan tovább hazájában, lemondott kis fia javára, maga pedig át akart hajózni Amerikába, ahol mint magánember fejezze be életét. Majd ellenségei, az angolok földén akart letelepedni s jelentkezett is az