Pápa és Vidéke, 9. évfolyam 1-52. sz. (1914)

1914-04-19 / 16. szám

2, PÁPA ÉS VIDÉKE. 1914 április 19. temperamentumos, tüzes természete következtében akárhányszor egész valóját belevetette. Tette ezt, hogy csak egykét fontosabb esetre hívjam fel a figyelmet, midőn a felekezeti iskoláknak évenként megadott városi segítség megvonásáról, midőn a bencés gimnáziumnak főgimnáziummá emeléséről s a legutóbb, midőn az apácazárdának s zárdai iskoláknak minden illetlen vonatkozástól való mentesítéséről folyt a tárgyalás. Mint a Katolikus Körnek éveken át lelkes és tevékeny társelnökét a kör előtt nem kell magasztalnunk, élénken előttünk e téren kifejtett működése. Mint a Katolikus Kör vigalmi bizottságának elnökéről, szólnak Vargáról azok a minden írásnál beszédesebb, kedvesebb emlékek, melyek annyi sikerült felöl vasó-estélyről, előkelő színvonalú kat. köri nagy hangversenyről ott rajzanak emlékezetünkben. Lelkes szószólója volt s praktikus útmutatója azon óhaj megvalósulásának, hogy a katolikus egyesületek közös ügyekben kezet fogva, mint egységes tényező lépjenek fel és cselekedjenek. Intézményeinket azonban nemcsak szóval és tettel, hanem anyagi támogatásával is segítette, hogy egyelőre többet ne említsünk, mint lapunknak, a ker. munkásegyesületeknek, az új főgimnáziumnak tett tekintélyes adományait. Dr. Fehér Dezső és dr. Kende Ádám ügyvédek tósztjukban, mint a közélet meggyőződéses harcosát, mint a mindenkor nobilis ellenfelet dicsérték Varga Rezsőt. Dr. Kende különösen kiemelte alkotóerejét, melyet a Keresztény Fogyasztási Szövetkezet mutat minden egyébnél ékesebben. Nem restelli meghajtani zászlaját Varga Rezső előtt, jóllehet ő a Szövetkezet megalkotásának ellenzői közé tartozott, a Szövetkezet megalkotásában tanúsított ügyesség, életrevalóvá-tételében, fenntartásában kifejtett, bámulatos erőfeszítés, kitartás miatt. Hozzátesszük, hogy minderre az erkölcsi erőt csak a népjólétnek ideális szerete-e adhatta meg. Valóban bámulatra s egyúttal tiszteletünkre méltó az a rátermettség, önzetlenség fáradhatatlan tevékenység, az az áldozat és anyagi kockázat, melyekkel Varga Rezső a Szövetkezetet megalkotta és felvirágoztatta. Méltó szavakkal mondott neki köszönetet ez évülhetetlen érdemeiért a Szövetkezét utolsó közgyűlésén lovag Kriszt Jenő esperes-plébános, méltóképpen fejezte ki háláját e közgyűlésen a Szövetkezet részvényes közönsége is akkor, amidőn Varga Rezsőt a Szövetkezet örökös díszelnökévé választotta s midőn őt e választásról szóló s Boksay Endre rajztanártól festett, művészies díszoklevéllel meglepte. Üdvözölték bucsúzása alkalmával Vargát lapunk nevében is. Szándékosan említjük itt a Szövetkezetről mondottak után, mert hiszen lapunk születésének ép a Szövetkezetet ért, igaztalan támadások az indító okai. A »Pápa és Vidéké«-nek 1907. május 26-iki számában olvassuk: »Lázas idők izzó hangulatának terméke a mi kis lapunk. A Ker. Fogyasztási Szövetkezet ellen csatasorba lépett az ellenséges erők egész légiója. Vezetőit nyilvánosan meggyanúsították, hi veit terrorizálták s az egész intézményt megakarták fojtani még a hólesőjében. A támadásokra ökölbe szorult a kezűnk, arcunkba szökött a vér, de kénytelenek voltunk némán eltűrni a meggyalázó csapásokat: hiszen semmi, de semmi eszközünk sem volt a védekezésre! Nem csoda, ha az önérzetében megsértett katolikus társadalom körében egyre erősebbé vált az a meggyőződés, hogy a sajtó támadásait csak a sajtó fegyvereivel lehet sikeresen és nyomatékkal visszaverni. Ez a közvélemény teremtette meg a »Pápa és Vidéké«-t«. íme így szülte a Szövetkezetnek s vele elsősorban Varga Rezső önzetlen munkásságának védelme lapunkat. így lett ő oka, így lett bátor harcosa, lelkes támogatója lapunknak. így vagyunk egymásnak kölcsönös hálára kötelezve. S hisszük, amily lelkes munkatársa volt Varga lapunknak a múltban, ép oly buzgó olvasója lesz a jövőben is. A hely szűke leint. Csak utalok rá, hogy Okolicsányi József dohánygyári igazgató, mint a leghivatottabb ember, nyilatkozott tósztjában Vargáról, mint lelkiismeretes s nagy képzettségű tisztviselőről. Csak megemlítem, mint búcsúztak tőle mint jóbaráttól Schneider József színes, költői szavakban, Kriszt Jenő, Herman Pál tréfás, de fájó enyelgéssel s mint felelt Varga vissza hasonlóan tréfás, de mégis csak sajgó, játszi kötődéssel. Most Isten veled-et mondunk Neked, szeretett Barátunk! büntetéseinek Damokles-kardjával, s ez őt korántsem teszi kétségbeesetté, siránkozóvá, a közeli szörnyű jövő rémképei által megtörtté. Ugylátszik, százada hitetlen filozofikus szelleme benne már mutatványt adott a később oly elemi erővel kitört világnézetről. Maga mondja egyik kihallgatása alkalmával: Világfi voltam, sem örök életben, sem feltámadásban nem hittem. Érdekes és ma alig elképzelhető a király viselkédése is, napnapután kilovagol Spandauba a várfogságban ülőhöz, hogy órákat töltsön foglya, sőt elitéltje kellemes, tanulságos társaságában. Nincs hőbb kívánsága, minthogy valamikép megmenthesse, de amikor belátja, hogy ezt a politika meg nem engedi, nem vonul viszsza szánalommal és a tehetetlenség bizonyos szégyenérzetével, nem érzi az önvádat, hogy ezt a neki oly becses életet kénytelen kioltani, hanem folyton együtt van vele, — mintha jóbarát, mocsoktalan jellem és nem az ő királyi felségének megsértője volna, — egész a kivégzés napjáig. Nem gondolkodik többé valami módon, amelyen esetleg életben tarthatná, de az utolsó percig hallani akarja életének változatos, érdekfeszítő tötténetét és okulni akar nézetein. Az utolsó napon szomorú lemondással búcsúzik tőle e szavakkal: »Ha megmenthetnélek, titkos tanácsosommá tennélek, így azonban kénytelen leszek téged kerékbe töretni.« Lehet, hogy Klement ezt a kijelentést nem is találta sem meglepőnek, sem vitathatónak. Kerékbetörésre azonban nem került a sor, de azért az ítélet mégis kegyetlen volt. Felakasztásra szólt azzal súlyosbítva, hogy a vesztőhelyre menet, jobb karjából, amellyel a sok hamis irást készítette, tüzes lógóval darabokat tépessenek ki. (Társain ugyanakkor hajtották végre részben kegyetlenebb, részben enyhébb halál-, és egyéb büntetéseket). Az isszonyu kinzás sem volt azonban képes Klement lelkierejét és állhatatosságát megtörni és bátran haladt szörnyű utolsó utján. Előző napon francia nyelvű levelekben kért bocsánatot mindenkitől, a fejedelmektől, cinkostársaitól és az osztrák követ utján Magyarországban élő anyjától és bűnbánó szívvel vett búcsút az élettől, áhítatosan Istennel loglalkozva csupán, a bakó érkezéseig. A vesztőhelyen még nagy beszédet mondott, bűnösnek vallva magát, de hozzátéve azt is, hogy tettéért, — amilyet miniszterek és diplomaták mindennap elkövetne k, — ily szigorú büntetést nem érdemel. Ám azért hálával tartozik Istennek, mert 17 hónapos fogsága vezette vissza tévelygéseiből ő hozzá. Nyugodtan halt meg és a kivégzés az egész nagy néptömegben élénk részvét és sajnálat érzéseit váltotta ki. A király még igen soká fájlalta elvesztését és a külföldi udvarokat okozta haláláért. A kortársak valóságos legendakörrel övezték a szerencsétlen ifjú ember emlékét, és érdekes egyénisége, nagyrangu szédelgése sok mesét hozott róla forgalomba; ellenérzést azonban sehol, még a királynál sem keltett, aki arcképét megfestetvén, a kir. palotába helyeztette el; talán mementóul jövőre nézve, hasonló veszedelmek ellen, mint amelyeket az ábrázolt részéről kelle megérnie, vagy tán a még mindig rokonszenves emlékezés látható jeléül. A közönség pedig erősen megvolt győződve arról, hogy a kalandor nem alsóbbrendű származású egyén volt, hanem a dán király természetes fia. Mások meg Franciaország régensével, a botrányos életű Orleans Fülöp herceggel akarták ilyen viszonyban állottnak tudni, akihez tényleg nagyon hasonlított. De hát ez mind mese; azt