Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-03-09 / 11. szám

1913 március 16. PÁPA ÉS VIDÉKE. 3. azért ellenállhatatlan követelmény legyen. de ne zúzzanak össze munkáscsaládokat, ne mérjenek elviselhetetlen csapást a társadalomra, ne hecceljenek forrodalomba munkástömegeket! A komoly, nyugodt fejlődés előbbutóbb megtermi a maga gyümölcseit. Nincs szükség erőszakra, mert ez erőszakot provokál, s ezidő szerint még a fegyveres hatalom erősebb a dolgozó hatalomnál. Idő előtti, erőszakos lépésüket nem a munkásságnak szivükön hordott érdeke, hanem vagy rövidlátás, vagy egyéni érdek, ambíció, a vezetők emelkedni akarása magyarázza meg. S ha igazat mondanak a budapesti hirek, akkor valóban egyéni érdek idézte fel első sorban ezt a rettenetes játékot. Levették nyakunkról a kést: Lefújták az általános sztrájkot. De miért ? Vájjon igazak-e az érkező hirek, hogy a vezetőket megvesztegették. Ha igaz ez a borzalmasan csúfos komédia, akkor méltó, hogy amely kéz felemelte, porba sújtsa, összezúzza gálád megcsalóit! De bármi okozta is, a sztrájk réme tovalebbent. Most már legfeljebb csak látványosság-számba menő demonstrációk jöhetnek. Az az erő, mit a munkásságra való támaszkodásból nyert az ellenzék, mindenesetre veszített jelentőségéből. Viszont a szociáldemokrata munkásság a vád igazsága esetén, végtelen sokat veszített erkölcsi súlyából s ennek következtében nagy mértékben eljátszotta jóakaró szövetségesének támogatását is. Az egészben, ha visszafelé sült is el a fegyver, egy a vigasztaló, az t. i., hogy a sztrájk felmondása révén megmenekültünk az egész társadalomra, de első sorban magára a munkásságra legveszedelmesebb csapástól. Strommer- konferencia. Olyan kérdést állított erős megvilágításba a mult szerdai konferencia, amelyet napjainkban sokszor tűznek irói tollakra: van-e lélek? s ha igen, együtt bukik-e sirba a testlel vagy tovább folytatja-e életét ? Ezeket a kérdéseket a materializmus tette nagyon aktuálissá. Nem elégedett meg azzal a megoldással, amelyet a józan keresztény filozófia adott, több világosságot akart s a megoldás keresése közben egymás után oltotta ki a lelkekben azokat a íényforrásokat, amelyeket Isten, a józan ész gyújtottak és teremtett sűrű, fullasztó sötétséget. A romboló munka végső eredményeként ezzel az Ítélettel vágott végig az élet vágyától szaturált, megittasult emberen: nincs lélek, nincs földöntúli lét. Amit léleknek gondoltunk, nem más, mint az örök anyag pajzán, sokszor poétikus játéka. Ezzel tehát törölve van a minden filozófia végére odatolakodó kérdőjel! Borzongással fogadjuk ezt a kegyetlen ítéletet, hiszen kettétöri legforróbb, legszenvedélyesebb vágyunkat: élni, örökre boldogan élni. A felhőkön túl hónát kereső tekintetünket lecsapja a lábunk alatt elterülő buta anyagra, mint örök, végső állomásunkra. Ha semmi más, hát a végső pusztulástól, megsemmisüléstől való rettegésünk számon kérné a materialista bírákat, igazságosan itélkeztek-e. Remegő kézzel tépjük szét azt a fátyolt, amellyel a materializmus elfödte, el akata födni szemünk elől azt a húsba, vérbe vágó kérdőjelet. De persze, nem erre a folyton hullámzó Kalaplevéve hallgatjuk az egyetemi hallgatók magyar Hymnusát, Szózatát s aztán ünnepélyes csendben megyünk az utcára. Az arányok megfeleltek egymásnak, mert több lélek nem fért volna el a hatalmas térségen. De a levegő még szabad volt, s azt is betöltötte a viharos éljen! Három napot töltöttünk a fővárosban, három feledhetetlen napot. Megnéztük muzeumait, színházait, templomait és népházát, kereskedéseit, iskoláit s több bankházát, hallgattuk az esplenad zenekarának tönséges Rákóczi-indulóját, csodáltuk legnagyobb énekeseinek hangját, élveztük nagy embereinek társaságát, mindennap kirándultunk egy-egy tündérszigetére, ahol épen örömünnepet rendeztek tiszteletünkre, láttuk e népnek történelmét, szokásait, tisztaságát s Ízlését, de legnagyobb volt páratlan odaadása, bizalma és szeretete. És ez önzetlen érzelmek néha már oly fokig hevültek, hogy kezdtük kicsinynek érezni szivünket. A finnek fővárosa megmutatta, hogy benne lakik az egész nemzet lelke, hatalmas ereje s minden magasztos érzelme. Hogy a búcsú innen volt legnehezebb, könynyen érthető. Jó magam észrevétlenül álltam a tömegben, mikor a Svédország felé hajózó útitársaimmal megindult a hajó és tanuja voltam a forró könnyeknek s a fájdalmas megilletődésnek. Aztán én is megindultam harmadmagammal Révainak, Stettinek. És a mi hajónkhoz is jöttek sokan, s búcsuztunk némán. Még egy kendőlobogtatás, egy utolsó tekintet Helsinkinek a tenger szirtjeitől övezett panorámájára, s aztán hálás pillantás a finnek jó Napjára! Egy Ígéretet hagytunk ott: a viszontlátásra! s egy reményt vittünk magunkkal; a föltámadásra! Mert mig nyelvét, nemzeti szellemét és kemény erejét megőrzi e nép, addig bizhat önmagában s fölszabadulásában. S ha balsorsában talán érzőbb szivvel van is hozzánk, testvéri ragaszkodása páratlan a népek történetében. Mi tanulni mentünk hozzájuk és utunkat égi zenévé varázsolták, de egyet szivünkbe oltottak: hogy a magyarnak van még egy hazája, hol nyelvét tanulják, énekeit dalolják, ahol büszkék mi reánk, a rokon magyarokra, de jaj! hogy e jó népnek nincsen szabadsága, nincs szabad hazája! (Vége). érzelmi alapra állunk mi, mikor a materializmussal fölvesszük a harcot a lélek léteért. Még csak nem is a kinyilatkoztatásnyujtotta fegyverekhez nyultunk. A lélek létezése természetrendi igazság, amelyet tagadni csak úgy lehet, ha eröszakot követünk el természetes eszünkön. Minden lelki tény érzet, gondolat, fogalom, akarat stb. — a materializmus szerint az agy váladéka, pusztán az agy produktuma. Vizsgáljuk kissé közeiebről ezeket a lelki tényeket. Bármelyiket is boncoljuk, óriási különbségeket találunk közte s az anyag között. Hiányzik bennök mindenekelőtt a térbeliség, minden anyagi megnyilatkozásnak legelemibb föltétele; íz, hőfok, szín — szóval minden, amit az anyagnál tapasztalunk. Már most természettörvény, hogy semmi sem tnd tetmészetével ellenkezőt produkálni ! Mikép hoz létre hát az agy, ez a tisztára anyagtömeg, természetével homlokegyenest ellenkező immaterialis, lelki tényeket ? Azután nekünk öntudatunk van. Elemezni tudom önmagamat, lelki tényeim alanya vagyok. Ilyenkor befelé irányuló működést végzek. Pedig az anyag csak kifelé tud hatni. Hozzá ez az önmagát tudó én bennem állandó, felelősnek érzi magát egész életeért. Pedig a természettudományok szerint minden, ami bennem anyagi, hét évenként kicserélődik bennem. Mi alkotja hát meg bennem ezt az állandóságot? Vannak fogalmaink, amelyeket már sziiletésökben is áthidalhatatlan űr választ el az anyagtól, pl. Isten, lélek, szépség, erkölcs, becsület stb. Ki ezeknek az anyagtól független értékeknek, lelki képeknek a megteremtője ? íme a józan ész egyetlen egy szentírási idézet nélkül is megtalálja az emberben a szellemi valóságot, a lelket. S mert szellemi valóság, élete csak úgy szakadhat meg, ha letöri az, aki megteremtette. Természetes halálról, tehát átalakulásról, részekreesésről csak ott lehet szó, hol részek egyáltalán vannak. Erről a léleknél, mint szellemi állagról beszélni nem lehet. Megsemmisíti-e hát az Alkotó a lelket? Ez a megsemmisítés csak úgy lehetséges, ha tagadjuk Isten a) bölcseségét, b) jóságát, c) igazságosságát. Bennünk az örök élet vágya ég. Isten oltotta belénk. Hol ennek a vágynak a célja, ha létünk a földi életre szorítkozik pusztán. A bölcs Isten cél nélkül nem cselekedhetik. — A végtelen boldogság szomja kisér végig egész életünkön anélkül, hogy itt kielégítést találna. A jóságos Isten pedig nem kergettethet velünk délibábokat. — A földi élet nem folyik az igazság jegyében. A becsület akárhányszor koldustarisznyával, rongyokban jár, a bűn pedig palotákban, selyemben, bíborban pöffeszkedik. Ennek a hamis mérlegnek kiigazítása az igazságos Istenre vári Azt mondja egy pókhálószerü filozófia, hogy a lelkiismeret jutalmaz és büntet. Igaz, de nem mindig. Van gyilkos, aki nyugodtan nézi haldokló áldozatát. Ellenben a becsületes ember akárhányszor a legcsekélyebb dolgokért is pirul. Hát a hazáért, hitért halálba menő hőst ki jutalmazza? Nem, itt a disz-