Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-09-21 / 39. szám

2. PÁPA ÉS VIDÉKE 1913 szeptember 21. Legújabban Turkeve küldött depu­tációt a belügyminisztériumba és kérte, hogy rendezett tanácsú jellegét meg­változtathassa és nagyközséggé alakul­hasson. Az illetékes belügyminiszteri államtitkár azt a választ adta, hogy a városok régen várt reformja úgyis kü­szöbön van, Turkeve városa tehát na­gyon helyesen teszi, ha megvárja az országos törvény életbeléptetését, mely már soká úgy sem késhet. Az állam­titkár válaszában kijelentette azt is, hogy mai drága közigazgatási szervezet igen terhes sok városra s ezért a reform­tervezetben gondoskodnak, hogy a vá­rosok olyan közigazgatási szervezettel láttassanak el, melyet megbirnak, mely a fejlődést nem gátolja, sőt amennyire lehetséges, előmozdítja. Annyi bizonyos, az országra nem közömbös, hogy városias szellemi köz­pontok legyenek, hogy a meglevők meg­tartassanak és még több ilyen fejiesz­tessék. Mindig megdöbbentünk vala­hányszor hire jött, hogy ismét egy város akar visszafejlődni és városból falúvá sülyedni. Azonban minden saj­nálkozásunk mellett is, ha az ilyen vá­rosoknak közterheit vizsgáljuk, azt kell mondanunk, hogy elhatározásuk reális, okos számításokon alapul s a viszonyok­ban rejlik. Egészen más dolog lesz az, ha a városi közigazgatás a városi tanács költséges intézményét megenyhíti és a jövőben a városoknak nem kell olyan nagy apparátussal dolgozniok. Már most az a kérdés, hogy az állam miként fog gondoskodni azokról Ez a kijelentés még nagyobb csodála­tot keltett Görgeiben, de egyúttal gyanút is ébresztett, aminek azonban egy szóval se akart hangot adni. — Akkor a Vilmos-huszárokhoz teszem számfeletti őrnagynak s a nyargonc tisztek parancsnokának nevezem ki. A gról kissé meghajtotta a fejét, a tábornok kezet nyújtott neki és Zichy gróf még aznap felöltötte a honvédruhát. Görgei környezetében rögtön híre futott ennek s ezerféle találgatást fűztek hozzá. — Vigyáznunk kell minden lépésére, mert egészen bizonyos, hogy csak azért akar Görgei közelében lenni, hogy boszut álljon rajta bátyja haláláért. — Csak nem gondoljátok, hogy egy Zichy gróf orgyilkosságra vetemedik ? — jegyezte meg Pusztelnik őrnagy. — Másképpen lehetetlen megérteni, hogy ép az ő táborkarába furakodjék be. — Hátha azt akarja ezzel bebizonyítani, hogy maga is elitéli bátyja szereplését. — Akkor nem lett volna vele s nem esett volna vele egy fogságba. — Lehet, hogy csak véletlenül volt vele s fogalma se volt arról, hogy bátyjánál hazaáruló kiáltványok vannak. az exisztenciákról, akiknek a reform a kenyerét piszkálja. Igaz ugyan, hogy a városi tisztviselőket hat évenként vá­lasztják, de azért őket egy országos rendezés esetén kenyerüktől megfosz­tani ázsiai barbárság lenne és azt hisz­szük, van annyi humanizmus a törvény előkészítőiben, hogy erre nem is gon­dolnak. Örülünk, hogy Turkeve város el­határozása végre nyilatkozatra bírta a belügyminisztériumot és így tájékozva vagyunk némileg a készülő reformter­vezet alapvető szempontjairól. Csak az a kívánatos, hogy ez a törvénytervezet minél nagyobb nyilvánosság megvitatá­sával kerüljön az életbe. Mi pedig legyünk résen, hogy a beosztásnál olyan kategóriába kerüljünk, amelyben egyrészről biztosíthatjuk vá­rosunk fokozatos fejlődését, másrészről pedig jelentékenyen könnyíthetünk adó­zóinknak ma már szinte elviselhetetlen terhein, nehogy Turkeve sorsára jussunk még az új városi reform mellett is. Most még nem késő! Megállhatunk a veszedelmes lejtőn. Szégyenünk. Sokszor agyontárgyalt, akárhányszor lapunk hasábjain is szóvátett és mindnyájunk előtt kellemetlen dolgot kell újra tudatossá tennünk, saját magunknak szemére lobban­tanunk. Nem szemrehágyás, mások hibáztatása s a talán valamelyest elnéző intéző körök okolása a célunk ezen ügy boncolásával, csupán egy fájó seb gyógyításának valame­lyes előmozdítása, egy borzasztó helyzet — Mesebeszéd, — kacagtak fel gúnyo­san a tisztek, — erre a mágnásra nagyon vigyáznunk kell. A tisztikar túlnyomó többsége tényleg nagyon feltűnőnek találta Zichy gróf felkinál­kozását s elhatározták, hogy folyton szemmel tartják. Jó tudták, hogy katonának háború­ban tilos személyes ügy miatt párbajt vivni s azért gróf Zichy a csatazajban készül elég­tételt venni rajta. Szeme közé akar nézni, mikor a halál véres szárnyai csapkodnak körülöttük, mint­egy istenitéletet akar kierőszakolni, vagy egy különös nemét az amerikai párbajnak ott a csatatéren, az ágyuk bömbölő zúgása, a go­lyók pattogása, a gránátok sivitó tüzcsője között. Másnap reggel a kémszemlére küldött huszárjárőrök jelentették, hogy Dévényujfalu­nál ellenségre bukkantak. Görgei azonnal lóra pattant s Pusztel­nik és gróf Zichy Pál őrnagyok s néhány vezérkari tiszt kíséretében a Morva folyó hídjához vágtatott. A hidfő innenső felén megállottak. Túlról, a szemközt fekvő Schloss­hof felől erős ágyútűz fogadta őket. A hon­védek a hídfőtől jobbra és balra fedett állás­orvoslásának nem sok reménnyel kecsegtető kutatása . . . Sehol a világon nincs talán oly szeren­csétlen város a most rászolgált szempontból, mint a mi városunk! Valami ördögi gonosz­ság dühöngő pusztítása, az undokságig för­telmes emberi vadság szabad grasszálása él­vez itt nyugodt teret, ahol rontson, pusztít­son, botránkoztasson, ártatlan sziveket méte­lyezzen, a családi szentélyek tiszta körében őrzött gyermeki kedélyeket tegyen a piszok számára fogékonnyá. Ki ne hallotta volna már akárhányszor városunk két-három utcai alakjának, szegény megtévelyedett s elméjében megtorpadt és emberi érzéséből kivetkezett szánandó lako­sának mozsdatlan, undorító kiabálását? Aki nem hallotta, az nem tudja, soha el nem tudja képzelni, hogy egy embernek nevez­hető élő lényben, egy a többi emberekhez nagyjában hasonló teremtésben annyi förte­lem és vadság lakozzék, mint amennyit a P'ő-utcán és más helyeken ezek a személyek, de különösen egyik nőnek csak azért nem nevezhető, hogy édes anyánkat és nőtest­véreinket meg ne sértsük, szörnyűség magá­ból kitálal! Napról-napra., megjelen! Csak úgy dül fölfordult belsejéből a sok mocskos beszéd, dehogy beszéd: kiabáló szóáradat. Megjelen és őrjöng akkor, amikor ref. nőiskolák leá­nyai s az elemi iskolák növendékei az isko­lából hazafelé tartanak. Csak látni kell sze­gény gyerekeket, akik tágranyilt szemekkel, elhalványodott arckifejezéssel s egész testük­ben remegve menekülnek a vad tekintetű, förtelmes, előttük nagyobbrészt ismeretlen szótár szerint kiabáló szegény elmebeteg elől. De bármennyire meneküljön is, 4—5 percig kénytelen fehér lelkét kiszolgáltatni a rombolásnak, egy szerencsétlen beteg pusz­tító befolyásának. Mondottam, hogy szegény gyermekek kénytelenek! Pedig nemcsak ők kénytelenek, hanem mi is, felnőttek is. Akiket az utunk ból viszonozták a tüzelést. A sereg zöme az utcákon volt felállítva hosszú csatárláncokban. Görgei végiglovagolt előttük. Zichy Pál mindig mellette nyargalt. A folyó partján, a hidtól jobbra egy rozoga vámszedőház állott. Görgei emellett ugratott a hidra. Zichy utánna. Az ellenség alig volt tőlük százötven lépésnyire. Nagyszerű célpontok az osztrákok­nak! Mindketten megállottak, szorosan egy­más mellett és farkasszemet néztek az osz­trák ágyuütegekkel, amelyekből szakadatlanul s bömbölő zúgással röppentek ki a tüzsárká­nyok. A golyók jobbra-balra jégesőként pat­togtak körülöttük, leszakították az ócska vámház födelét, vastag darabokat törtek le a falaiból s azok nagy port verve omlottak a földre. Hat- és tizenkétfontos golyók csaptak a hid karfájára, a hitfőre s recsegve, ropogva hullottak le a megperzselt, leszakított forgá­csok. Gránátok sivítottak a fejük fölött és szétpattanva egy szétrobbant meteot tüz­kigyóiként siklottak el mellettük pokoli sus­torgással, de ők nem mozdultak. Az osztrákok erősen látcsövezték őket, majd kezükkel mutogattak rájuk s integettek

Next

/
Oldalképek
Tartalom