Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-08-24 / 35. szám

2 PÁPA ÉS VIDÉKE 1913 augusztus 24. Három irányban volna szükség sajtó­reformra legelső sorban. Teljes és eré­lyes védelembe kellene venni minden támadással szemben a vallás szentelt érdekeit, másodszor a közerkölcsöt, har­madszor a nemzeti eszmét. A haladás­nak, a kultúrának, a fejlődésnek teljes­séggel nem érdeke, hogy őrült fanati­kusok állandóan és büntetlenül sárra] dobálják ezt a három legszentebb pal­ládiumot. A reformnak ki kellene terjednie az előkelő mezben, rejtettebb, burkol­tabb alakban grasszáló sajtódemagógiára is, mely az utca hangján tobzódó la­poktól csak külső modorban és takti­kában különbözik, valójában pedig épp oly cinikusan destruktiv mint ezek. Hogy itt elsősorban az apróhirdetések bizo­nyos rovata is számításba vonandó, alig szükséges külön említeni. Legelső sorban azonban kétségkívül a demokrata sajtó féktelen őrjöngését, kultúréletünknek ezt a szégyenletes szennyfoltját kellene rendőri őrizet alá venni. Végtére is nincs annak célja, hogy a munkásság védelmének köpö­nyege alatt olyan elemek űzzenek ál­landó tréfát a munkásság legkomolyabb érdekeiből, akiknek a munkásosztály sem inge, sem gallérja s akik ostendei vagy abbáziai villáikban bizonnyal ha­lálra kacagják magukat ama bravúros zsonglőrködésen, mellyel a kapitalizmus állandó ócsárlásával tesznek legtöbb szolgálatot éppen a kapitilista-merkanti­lista érdekszövetségeknek. Nincs jogo­sultsága annak a véresszájú műtobzó­dásnak, mellyel a demokratapárt minden ideált csak azért tapod sárba, hogy az elkeseredettet adhassa s ezzel a csak­ugyan keserű sorsuakat állandó izgatott­ságban tartván, a pártadó hűséges be­fizetésére buzdítsa. Nincs értelme annak a szemérmetlen játéknak, mely a lelep­leztetés minden valószínűsége és bizo­nyossága dacára évhosszat újra és újra hazugságokkal traktálja publikumát, csak azért, mert tudja, hogy még mindig fog akadni balek bőven, aki felül neki. Semmiféle jogcímen nem tarthat igényt sem védelemre, sem megtüretésre az a sajtó, mely eddig soha semmiíéle is­mérvét nem mutatta annak, hogy ko­moly és objetív tud vagy akar lenni, hanem a féktelen izgatásban, vallás-, osztály- és nemzetelleni harcban, rágal­mazásban és ferdítésben multa felül önmagát. Ahol annyira nem veszik ko­molyan az igazság és tisztesség határ­sorompóit, mint pl. a »Világ«-ban vagy a »Népszavá«-ban, melynek körülbelül minden egyes száma következetesen és eszközválogatás nélkül támadja a tár­sadalmi lét összes igazi alapjait, amelyet százszor értek hamisságon s amely so­hasem rektifikált — ott kulturális köz­érdek a közbelépés, nehogy a sajtó­kalózok fanatizmusa az igazi sajtósza­badság elvét is végleg kompromittálja. Mert, úgy-e, a kultúra az, ha pl. a szociáldemokrata sajtó állandóan a be­csületében gázol mindenkinek, aki nem tart vele ? Hogy a szociáldemokrácia szolgálatában forradalmat és gyilkossá­got szentesít, viszont a vallás, az er­kölcsiség, a haza eszméit, mint a bika, mely vörös posztót lát, állandó tobzó­dással üldözi? Hogy ámít és ferdít, szemernyit sem törődve a kultúrembert — még ha kommunista is — feltétle­nül kötelező európai tisztességgel és arcpirulás nélkül ir nap-nap után olyan dolgokat, melyeknek a kerek ellenkező­jéről kétségtelenül maga is meg van győződve ? Csak egy a sok közül, de tipikus példa, hogy midőn Kunschak Pál, a szociáldemokrata, meggyilkolta Schuh­meyert, a Népszava egyszerűen meg­tette keresztény-szociálistának, sőt a a gyilkosságért a következő hajmeresz­tően ostoba szavakkal egyenesen »Ró­mát« és a kereszténységet tette felelőssé: »Még a gyilkosság módjában is hivek maradtak önmagukhoz a klerikális brávók: lesből, hátulról küldték rá a bátor harcosra az orvul gyilkoló golyót. Egész Európa pro­letárságának a megvetése fogja arcukba vetni a keresztény-szociális orgyilkosoknak: Meg­ismerjük Róma stílusát!« S hogy ebben a fékevesztett ha­zudozási taktikában rendszer van, sejteti a jeles lap egyik legújabb jámbor fo­gása, hogy t. i. a szatmári rablógyilkost is megteszi a bitófa alatt »kongreganis­jelölik: meg magukat a kereszt jelével. Mária­érmek sem láthatók egyiken sem. Sem a dicsértessék-et nem ismerik. Itt közbevetőleg megjegyzem, hogy Fiúméban a Franceses Deák viálén levő kis zárdatemplomban éppen az ellenkezőjét ta­pasztaltam. Ez a kis templom a barátoké. Ellentétben az olasz templomokkal, ragyo­góan tiszta. Búzgó, áhítatos néppel megtelve. Itt az ember mások áhítatán épül s a búz­gón, térdenállva imádkozok nagy seregét látva, maga is akaratlanul a rózsafüzérje után nyul. A prédikáció itt is az evangelium után van, hanem a beszéd alatt a miséző pap a szent ténykedést nem folytatja, hanem bemegy a sekrestyébe és csak a prédikáció végezté­vel jön ki. A mise után pedig a hivek szá­zával járultak a szentáldozáshoz, csakhogy ezek a hivek nem olaszok, hanem horvátok voltak. Ha e nép templomi magatartását összevetjük a magunkéval, bizony nekünk magyaroknak is szégyenkeznünk kell, mert az áhitatnak azt a fokát, melyet itt a köz­népnél láttunk, nálunk legfeljebb az apáca­zárda növendékeknél láthatjuk addig, mig kolostori nevelés és felügyelet alatt vannak. Az olaszok vallástalanságát és a horvát nép mély jámborságát látva, megértettem azt: miért kerülnek ki az olaszok közül a királyok és királynék gyilkosai, a Lacheviek és társaik, a horvátokban pedig miért oly erős a nemzeti érzés és hazafias szellem, mely őket — fájdalom ellenünk! — évekig tartó SZÍVÓS ellentállásba viszi. A vallástalan­ság nemzetközi banditákat, az igazi vallásos­ság pedig önzetlen hazafiakat nevel. Ahol a szivekből kihal az Isten, ott meghal a haza szent fogalma is. Az igazságszeretet azonban arra kész­tet, hogy rámutassak az olasz nép jó tulaj­donságaira is. Az árny szomszédságában fény is jelentkezik. Vannak jó tulajdonságaik is, amelyekre még a vallás nevelte rá őket. Rá­nevelte oly erősen, hogy az új pogány szel­lem nem birta kiforgatni belőlük őket. Az olasz nép józan. Részeg embert nem láthatni. Pálinkás putikok nincsenek. A bort megisszák — terem bőven! — de visz­sza nem élnek vele. A szeszes italnál a kü­lönböző szörpökből készített hűsitő, szomj­csillapító italokat limonádét, gazeuszt stb. többre becsülik. Felettébb szeretik a gyümöl­csöt és édességeket. Táplálkozásuk a lehető legegyszerűbb. Még az evésben is mértékle­tesek. Elhízott alak alig látható közöttük. Szemtanuja voltam az egyik élelmiszerüzlet­ben, amint egy olasz munkás megvásárolta az ebédjét. Az egész tizenöt centisimibe (nem egészen tizenöt fillér) került. Vett 12-ért holmi sonka félét és háromért süteményt és meg volt az ebédje. De ennek már luxusz ebédje volt. A legtöbb beéri nyers ugorká­val, apró tökkel vagy salátával, amelyet min­den nélkül, ugy amint van, elfogyaszt. A tengerparti lakosok olcsón juthatnak halhoz, melyet mindenféle olajban megsütve árulnak. Nagyon jómódú családszámba megy az, ahol már kecsketej, vagy kecskehús kerül az asztalra. Az olasz koszt a magyar embernek sehogysem izlik. Estebédre — ez a főétkezés — feladnak öt-hat tál ételt, de mind oly sem­miség, hogy az ember szinte éhesebben kel fel az asztaltól, mint ahogy leült. A főzeléket abban a formában, mint ahogy mi élvezzük, náluk ismeretlen. Sült paradicsom, olajjal le­öntött zöldbab, karikákra szeletelt főtt ugorka, kirántott zellerlevél s hasonlók helyettesítik. Kávéjuk gyenge, igazi szilvalé. A leves ízet­len s gyúrt tészta helyett, tojástalan gyári tészta van benne. Pecsenye gyanánt legtöbb­ször kecske és birkahús szerepel. Marhahús mártással teljesen ismeretlen náluk. A leg­nagyobb baj, hogy nincs kenyerük, helyette csontkeménységüre sült, a legjobb fogat is próbáratevő, hosszúkás zsemlyefélét tesznek az asztalra. Sajt és gyümölcs van bőven. Az olasz gyümölcs azonban kevésbbé élvezetes, mint a miénk. Szerencsénkre, csak az első héten volt olasz kosztunk. A szállodás látva, hogy sehogy sincs Ínyünkre, francia szaká­csot hozatott, aki szereplését azzal kezdte, hogy kedvünkért könyv segítségével gulyást

Next

/
Oldalképek
Tartalom