Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-08-10 / 33. szám

VIII. évfolyam. Pápa, 1913« augusztus 10. 33. szám. PÁPA ES VIDÉKE Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A pápai Katolikus Kör és a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár: Egész évre 12, fél évre 6, negyed évre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér A lap megjelenik minden vasárnap A Kiadótulajdonos: Pápai Katolikus Kör. Felelős szerkesztő Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Jókai Mór-u. 15. házszám A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetési- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. Magyarok Nagyasszonya — Irta: Németh Gyula. — A fáraók, ezek a nagyhatalmi kényurak, óriási síremlékeket építtettek maguknak és nevüket reájuk vésették; mégis ki ismeri ó'ket? A Szent Szűz, egy názáreti szegény árva leány, síremléket sem építtetett, a nevét sem vésethette rá és mégis ki nem ismeri? Völgyekben, hegytetó'n, pusztákon, fó'városokban, ha kél, ha nyugszik a nap, kis harang, nagy harang szive csilingeli, búgja: Ave Maria! Tehát ismerik; s aki ismeri, az tiszteli, az hódolattal tekint íöl rá. De hisz ez nem csoda; aki a magasban van, arra úgy kell föltekinteni. Pedig O ott van! Oda emelte a lelki szépsége. Mert a lélek szépsége Kerubszárny. Fölemel a porból. Eró's szárny, mert a testet is fölemeli. Hadd élvezze ott fönn a havasok levegőjét, a fenyvesek illatát. A Szent Szüzet is fölemelte: testestől-lelkestől a mennyben van. Érdemes volt rá teste is, mert mindig engedelmeskedett a léleknek, annak a szép, annak a malaszttal teljes léleknek. Ez pedig az a fönséges lélek, engedelmeskedett az Istennek, hiszen éppen azért lett fönséges. Mindig azt susogta az élet minden megpróbáltatásai között: Ecce ancilla Demini! íme, az Úr szolgáló leánya! S mi lett rá a válasz? Az egész föld azt felelte rá: Ave Maria! A menny pedig azt felelte rá: Salve Regina! Üdvözlégy Királyné! Sokáig Királyné volt, de egyszer csak leszállt menyei trónusáról. Egy haldoklónak utolsó imádsága szállította le. Szent Istvánnak, a mi apostolunknak könyörgése igen meghatotta. Nem volt szegénynek fia. Országa volt, igen szép. Olyan szép, mint a kalapon a bokréta. Ha a föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta. Ezt a bokrétát sokan megkívánták; tüzködték is a kalapok mellé: avarok, hunnok, frankok, szlávok. Most éppen a magyarok kalapját ékesíti. De mi lesz vele, ha ő meghal. Örököse nincs. Fogta tehát a bokrétát s halálos ágyán, mikor a lélek oly meghatott, amikor mindenki oly szépen tud imádkozni, hát még egy szent király, e bokrétát oda teszi a menyei királyné lábai elé és arra kéri, hogy fogadja el, ne hagyja eltiporni, se a zöld leveleit, se a bimbóit, se a virágját; kérte, igen kérte a Szent Szüzet, hogy vegye oltalmába a magyar hazát népével, főuraival, püspökeivel, papjaival együtt. S ekkor a Királyné elhagyja trónusát, leszáll e honba: a magyarok hónába s itt beáll Nagyasszonynak, magyarok Nagyasszonyának. Megnyílnak előtte a főurak ajtai, megnyílnak a szegények kunyhói s Ő bevonult a szivekbe: készen várja ott az oltár, a magyarok tisztelete; készen az öröklámpa: őseink szeretete s hogy virág se hiányozzék, a hála virágait szedik s nyújtják Neki s e közben azt susogják: Mi Asszonyunk. Hegyeink, völgyeink, erdeink, síkságaink, folyóink, tavaink minden a te TÁRCA. fi látomás.*) — Irta: Balassa Imre. — A fürdői kaszinó felől dorbézoló mulatság zavaros és fájdalmas diszharmóniája omlik kifelé a friss hajnalba. Fülledt levegőben álmos és mámortól fáradt arcok ülnek és száll, száll elgyötört, sáppadt fejeikre az a gonosz és fantasztikus fátyol, melyet a szesz gőzéből, lihegő emberi lehelletből, szivarok füstjéből és parfümök bódulatából szőnek ördögi kezek — a mámor. Szines, előkelő alakok, összegyűrt ruhák, a földön fonnyadt virágok. A terítő szennyes a feldöntött poharak tartalmától és a hajnal félhomályában ezek a nevető arcok mintha fantasztikus halálfejek volnának és a sok parfümből, a drága szivarok kékes füstjéből és a hervadt virágok fanyar illatából a rothadás íze és szaga száll fel .. . »Magyar Kultura«. 13. 14. És odakünn? Künn a hajnal szent békéje és harmatos bája ... A pázsit zöld szine most különösen üde, a bársonyos, büszke és finom La France-rózsa olyan, mint egy bájos fiatal leány, aki édes álomból ébred és a boldogság könnye ragyog selyempilláin. A harmat, a hajnali harmat, a boldogság könnycseppje. A halványkék vizén fehér sirályok szárnyalnak el az öböl sarkáig, ahol a sötét sziklafal éles kontúrja rárajzolódik az ég gyengéd, szelid rózsaszínjére. És mindezen, a színek és a tárgyak e friss és harmonikus képén átszáll a madárdal, tisztán csengve, mint az ébredés himnusza. — Odabenn szegény, gyűrött, romlott betegek virrasztanak, akik ellopták maguktól az éjszakét, az álmot. De itt, künn a szabadban, üde álomból ébren minden és hirdeti a megújhodást, hirdeti az Isten dicsőségét és jóságát. Az erdei uton nyúlánk lányalak megy a kápolna felé. Fehér ruhában, finom, gyengédrajzu karján rózsákat nyugtatva, olyan törékeny, olyan karcsú és finom, mintha nem is földi lény volna, de ennek a szűz, harmatos reggelnek a tündére. Arany hajkoronáját megcsókolja a felkelő nap és azután boldog kacagással, szikrázva, ragyogva röpköd körülötte, aranyló fényességet terjesztve az erdő lombjai között. Hová megy ez a szép, finom teremtés ilyen kora reggel, hová viszi a virágait? Belép az öreg erdei kápolnába. A komoly és áhitatos kis templom most ezerszer titokzatosabb; még az éjszaka árnyas csendje honol boltívei alatt. És az ezerszínű ablakok prizmáján csak elvétve, próbálkozva, félénkrezzenéssel surran be a kelő nap. — Letérdel, leomlik az oltár Szűz Mária-képe elé a virágaival, ő maga is leomló, odahulló szép fehér virág. A Dolorosa lábánál csöndes, mozdulatlan áhítatba merül és már ő maga is olyan, mintha egybeforrott volna a kis templommal, mintha nem is élne, szobor volna, vagy odahullott fehér virág a Szűz lábainál . . . — Szűz Mária, mennyei királynőm, ne