Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)
1913-07-13 / 29. szám
Vili. évfolyam. Pápa, 1913. junius 15. 219. szám. Szépirodalmi, közgazdasági és társadalmi hetilap. A papai Katolikus Kör es a papa-csóthi esperes-kerület tanítói körének hivatalos lapja. Előfizetési ár Egész évre 12, fél évre 6, negyed évre 3 K. Egyes szám ára 26 fillér A lap megjelenik minden vasárnap. Kiadótulajdonos: A Pápai Katolikus Kör. Felelős szerKesztó Zsilavy Sándor. Szerkesztőség: Jókai Mór-u. 15. házszám. A kiadóhivatal vezetője: Süle Gábor, Viasz-utca 15-ik házszám, ahova az előfizetesi- és hirdetési-dijak küldendők. Előfizetéseket és hirdetéseket felvesz Hajnóczky Árpád és Wajdits Károly könyvkereskedése, valamint Stern Ernő könyvnyomdája. A viclék Erzsébet-szobrai. A magyar nemzetnek Erzsébet királyné iránt érzett tisztelete Budapestre tervezett szobra javára, olyan nagy összeget, három milliót hordott össze, amilyenre nemcsak nálunk nincs I J példa, de hatalmas, gazdag nemzeteknél is alig akadunk párjára. Alig teremthetne a művészet olyan monumentális alkotást, amely el tudná nyelni az óriási összeget. Ha teremtenének is valami mérhetetlenül nagy emléket, akkor nem fejezné ki a nagy királyné szerénységét, finom nó'iességét, zajtalan, csendes életét. A szoborra két millió valóban elég lenne. A szobor-bizottságnak nagy fejtörést okoz most, hogy az összegnek fölös részét milyen célra fordítsák. Garmadával teremnek a tervek, amelyekből megelégedetten láthatjuk, hogy a nagyasszony emlékéhez fűződő intézményekre kívánják fordítani. Magyarországon élünk, mi sem természetesebb tehát mint az, hogy ezeket az intézményeket ismét a fővárosban akarják központosítani, vagyis azt a pénzt, amelyet minden kis falucskának, minden kis kunyhója is áldozatának tekint, ismét a főváros emelésére akarják költeni. Sokat panaszolt, régi átka ennek az országnak, hogy benne teljesen elhanyagolják a vidéket. Minden áldozatot, minden befektetést, minden fényt, pompát, ipart, kereskedelmet, tudományos intézményeket, művészi alkotásokat csak Budapestre akarnak összehordani, mintha az ország csupán egyetlen városból állana, mintha a kultura áldásaira csak egy város népe áhítoznék. Budapestnek elfogult portálása úgyszólván teljesen fölszivja a vidék életerejét. Mig Budepesten, az egész ország közpénzeiből létrehozott, szinte túlságosan ragyogó állapotokat látunk, addig a vidék kulturája fénytelen marad. A vidék elhanyagolását mi sem jellemzi jobban mint az, hogy a fölösleg miként való felhasználásánál egyetlen szó sem hallatszott a vidék érdekében. Már pedig talán mondhatjuk, hogy az összeghez a vidéknek is volt egy kis köze. Tagadhatatlan, hogy a fővárosban állítandó szobornak tökéletesnek kell lenni, azon az adományok felosztásának, a begyült összeg redukálásának nem szabad meglátszani. Mikor azonban tudjuk, hogy fölösleges pénz, minden körülmények között marad, mert éppen a művészi finomság érdekében kell maradni, akkor igenis joggal megkövetelhetjük, hogy a fölösleget vidéki művészeti célok javára fordítsák. Hiszen olyan szegény Magyarország vidéke modern művészi alkotásokban. Miért kelljen a vidéknek Budapestre zarándokolni, ha nagyjaink emléke előtt akarja lelkét a mindennapiasságból fölemelni ? Hiszen a hazafias érzést az emlékeztető szoborművekj kel fejleszteni és ápolni kell az Alföld metropolisaiban, a Kárpátok alatt, Erdély bércei között, a négy folyam mentén és a Balaton vidékén is. Végre Egyedül . . . Komor szomorúság egyetlen barátom Fáradt estéimen bár nem nyújt vigaszt, De kisér hűséggel céltalan harcomon, Ezer gondolat közt, néma vágy alatt. Köröttem az élet, fény s ezer virág, Bóditó leányok perzselő szeme, Önhalott lelkemet kacagás közt hivják A világ szivébe s kacagni vele. Letört sok ábrándom elpattant csillaga Borítja a lelkem s nem ereszt, Lelkem jó barátja: örök komorsága Átöleli vágyam: mert félt és szeret. Füzesy Árpád. Fano, 1913. jun. 28. Eürdőlevél. Tisztelt Szerkesztő Ur! Ugylátszik az ember unalmában mindenre reávetemedik, még fürdői levélírására is. Legalább is megpróbálkozom vele. Ha sikerül, tegye ki Szerkesztő ur az ablakba, akarom mondani az újságba, ha nem sikerül: be vele a levélkosárba. Ez a fürdőlevél, ha nyomdafestéket lát, lesz az én első irodalmi zsengém, mondhatnám: az én irodalmi első szülöttem. Még kora tavasszal értésére adtam az uramnak, hogy a tiz éves házassági jubileumunkat egyoldalulag azzal kivánom megünnepelni, hogy — törik vagy szakad — fürdőre megyek. Kijelentésemet szótlanul vette tudomásul; de láttam az arcáról, hogy magában azt gondolja: hogy abból ugyan anyjuk nem lesz semmi. Tiz év alatt nem birta megtanulni, hogy amit én egyszer magamban felteszek, annak meg kell történni. Ő abban hitt, hogy nem akad útitársam, egyedül pedig nem merek nekivágni a világnak. Pedig hát akadt. Igaz, hogy özvegy asszony, de víg és bátor özvegy. Igy tehát elindultunk, merészen nekivágtunk a világnak, én hizó, ő soványító kúrára. Junius 19-én robogott ki vonatunk a pápai indóházból és már másnap reggel Fiúméban az »Európa«-szálloda terraszáról bámultuk a tengert. Hogy némi kóstolót kapjunk a tengeri hajózásból, kirándultunk Abbáziába, megebédeltünk egy penzióban, hol a pincérek a világ minden nyelvén, igy magyarul is szólva rohantak felénk. (Mondanom se kell, hogy ez a sok nyelvű felszolgálás sok pénzbe került. Abbáziából visszatérve, este a »Dániel Ernő «-re szálltunk, hogy Anconáig meg se álljunk. Szerencsére a tenger egész idő alatt csendesen viselte magát és mi az előző éjszaka álmatlanságát édesen szunnyadva pihentük ki a hajó szük és nem éppen féregmentes Cajütjében. Itt utólag megjegyzem, hogy a Karszt nem annyira kopár, mint az iskolában tanítják és hogy a horvátok sem oly lusták, mint általában nálunk róluk mondják, mert reggeli 4 órakor már a vasúti kupé ablakából láttuk, hogy kapálgatják nagyon sovány, földjüket. Anconába 2l-én reggel 6 órakor ér-