Pápa és Vidéke, 8. évfolyam 1-53. sz. (1913)

1913-06-29 / 27. szám

2, PÁPA ES VIDÉKE. 1913. junius 29. kölcsi célt szolgált a kántori intézmény a múltban, azt szolgál a jelenben s így oktalan az a bánásmód, melyben a törvényhozás részesíti. Az állambölcseség legelemibb követelménye, hogy ne gyöngítsünk, hanem erősbítsünk minden eszközt, mely az állam alapjait támogatja. De nemcsak erkölcsileg, hanem anyagilag véve is jogtalan e mellőztetés. Az állam bevételeihez mindenki hozzájárul, aki adót fizet, így a kat. polgárok is. Most már mivel indokolja a törvényhozás azon eljárását, hogy az állami tanítókat az egyházakkal fizetteti a külön kántori teendőkért, a többi kántortanítótól pedig elveszi tanítói fizetésnek a kántorit ? Hol itt a logika? Vagy megérdemli az a kántortanító a fizetését, vagy nem. Ha megérdemli, kivétel nélkül megadom, ha nem érdemli, egyszerűen eltiltom, hogy kántorizáljon. Mert általános emberi jellemvonás, hogy nem vállalkozik senki kétféle munkára, ha egyfélével is ugyanannyit keres. A tanítóságnál ma megvan ez a viszás helyzet. A felekezeti kántortanítók ma csak annyi fizetést kapnak, mint az osztálytanítók, de kétféle munkát végeznek. E körülmény még a legideálisabb embert is lehangolja. Az a tudat, hogy ingyen munkát végez valaki kötelességből, csökkenti a hivatásszeretetet. A törvény kényszerítő ereje nem adhat lelkesedést, ügybuzgóságot, pedig ezek nélkül a munka nem sokat ér. A mellőztetés a legtöbb kántortanítóra deprimálólag hat. S ha a jövőbe tekintünk, valóban szomorú kép tárul elénk. Már most is ott tartunk, hogy a gyöngébb javadalmazásu kántortanítói állásokra alig akadnak pályázók. Sok állás tizszer-husszor is van hirdetve mig akad, aki elfoglalja. Nem kell prófétai tehetség annak megjósolásához, hogy a jövőben ez a legtöbb helyen így lesz, mert ingyen vagy néhány koronáért nem vállalkozik senki a a munkatöbbletre, nem köti le vakációját és napi szabad idejét. Itt az utolsó óra, hogy e helyzeten az illetékes tényezők segítsenek. A magas püspöki kar gyűjtette ugyan az adatokat annak megállapítása céljából, hogy minden egyes esetben mennyit számítanak le a kántori fizetésből 1000 koronáig a tanítói fizetésbe és hisszük is, hogy hathatós közbenjárásának meg lesz azon eredménye, hogy a tisztán tanítói fizetés annyi lesz, amennyire az új törvén)'- szerint kinek-kinek jogcíme van, azonban, ha ez meg is lesz, ez a kántortanítói intézmény jövőjét nem biztosíthatja, mert a legtöbb községben oly kevés ma a kántori fizetés, hogy azért a mai viszonyok között kántornak nem vállalkozik senki. Nem filléres rendezés kell tehát, hanem az állami tanítók kántori fizetéséhez hasonlóan, fixfizetés, mely a mai megváltozott viszonyok között a kántortanítóknak a megszolgált illetményt az egész vonalon biztosítsa. Csak ez mentheti meg a kántortanítói intézményt a bukástól. Ily rendezés adhatja csak vissza a kántortanítóság feldúlt nyugalmát, mely nyugalom szükséges, hogy — mint a múltban és a jelenben — úgy a jövőben is a kántortanítói kar testtel lélekkel és hivatás szeretettel teljesíthesse szép és magasztos hivatását. Megtörtént. A városi közgyűlés f. hó 2.-án kimondta, hogy a Major-utcát megszabadítja azoktól a »Bizonyos házaktól* és áthelyezi őket az Irhás-utcába. Ezzel a határozattal egy évtizedes, vagy talán még régibb időre visszanyúló mozgalom aktái záródtak le. Ha pusztán arról lett volna szó, hogy egyik utcát megszabadítsuk a béklyótól azért, hogy egy másik utcát ugyanabba verjük, azt mondanánk nem helyes. De itt nem arról van szó, hanem arról, hogy mig most majdnem a belvárosban van és a belvárosnak egy szép helyen fekvő majd egy évszázad óta elhanyagolt részét szabadítjuk meg a ! büntanyától, addig a másik utcában némi lendületet adunk két-három háznak. Hogy ezen két-három házon kivül, hány ház érdekét sérti még, az is az áthelyezés mellett szól. Hiszen a mostani helyén, — a Majorutcában — van legalább 26 ház, ebből hármat elfoglalnak »Ok«, tehát itt 23 háztulajdonos érdekét sérti, addig az Irhás-utcában van 9 ház 9 — 3=6 háztulajdonosnak szerez kellemetlenséget. Természetes, ha a környéket is bevesszük az érdekkörbe még nagyobb lesz a Major-utca előnye. Még egy aggodalom maradna az, mit ugyan e lap jun. 1-sö számában olvastunk , és amire a közgyűlésen Mészáros Károly polgármester Teli Anasztáz dr. kérdésére a megnyugtató választ megadta. Továbbá. Vannak kik azt mondják közel lesznek az Irgalmas nővérekhez. Eziránt nyugodtak lehetünk. Szóló is kat. ember lévén, tehát megmérte. A mostani távolság 90—100 méter a zárdától. Az Irhás-utca pedig 300 méter mindkét végétől. Ha pedig a Tüzoltó-utcát vesszük, — ahová szintén szándékoztak tenni, — még szebb az előny. Tehát eddig rendben volnánk. Részben elértük célunkat. Az egyik akadály már elmegy. De ott van még a másik, ami szintén nagy akadály a fejlődésre, a városmajor. Még azt kellene innét áthelyezni. »Ha tetszik, felség, testednek az élet s egészség: 1. A terhes gondtól szivedet óvd és a haragtól. 2. Mosdd magad kora reggel vizzel, ámde hideggel. 3. Dolgozzál azután szép példájára a méhnek, Mert a munka derít és szerez ifjúi vért a szivednek. 4. Kurta ebédre nem árt, főkép korosodva nyugodnod, Csak mértéket tarts s nem lesz okod so'se busulnod. 5. Élj, de kevés borral és csak vékony vacsorával, 6. S a tyúkkal lepihenj, de friss levegőjű szobában. Ezt ne feledd, s arcod pirosodni fog, felség: Szivbeli békesség s rövid asztal: ez az egészség! Nos, én megmondtam a kedves mamámnak, hogy én soha, de soha nem fogok pörölni, civakodni. Mivel egy ember még nem tud pörölni, odo legalább is kettő kell, engem meg nem fog senkisem másodiknak, kompanistának, hogy az én segítségemmel rendezzen valami parázs pörlekedést. Azt fogom én az illetőnek mondani, amit Ábrahám mondott az unokaöccsének: Én a pört nem szeretem, én a békességet szeretem; tehát, te pörlekedni akaró atyámfia, ha elmégysz jobbra, én elmegyek balra; ha te balra én jobbra; mert a békességnél nincs nagyobb kincs; ahol ugyanis a béke, ott a szeretet; ahol a szeretet, ott az áldás.- Lám, a békeszerető Ábrahámot is meglátogatta ezután a szép cselekedete után az Isten két angyalával: a béke és a házi áldás angyalával. Ejnye! csak most veszem észre, hogy én a bűvészetről akartam irni és másról beszélek. De ugyebár, kedves Szerkesztő ur, már némileg az is bűvészet, ha valaki el tudja tüntetni a pört, a kékétlenséget a háza tájáról ? Bűvészelöadás az iskolában. Ebéd után átvonultunk a hűvös iskolába, ahol mindjárt legeiül látható volt a magyarok bemenetele, később meg — mikor litániára mentünk át — a magyarok kimenetele. Társaim közül némelyek padba ültek, némelyek a bűvész asztala körül állva gyülekeztek össze. Akik álltak, azok csak a felét fizették, t. i. a Zérus-nak a felét. Nemsokára megjelent közöttünk a bűvész; Ázsiából való volt, ha ő maga nem is, de legalább az ősei egykor valószínűleg Ázsiából jöttek be. Megemlítette, hogy majdnem minden kis lány bűvész, mert, mire felnő, sok pénzt eltüntet a papája meg a mamája zsebéből. Ö most számokat fog előtüntetni, kitüntetni, betüntetni, eltüntetni, amint azt a kedves testvér: Stella parncsolni fogja. Tehát kezdődik a szépen játszik: 1. Bűvös kivonás. A bűvész egy kis papírlapra fölirt néhány számjegyet és mikor már felirta, a papírlapot oda adta a Mariskának, hogy őrizze meg. Azután három kis leány lett felszólítva, hogy mindegyik nevezzen meg egy-egy számjegyet. E három számjegyet a bűvész a táblára felirta, ott mindnyájunk szemeláttára megfordította, kivonta, megfordította, összeadta, az összeget hangosan felolvasta és ime, a Mariskánál levő papiron ugyanazon összeg volt felírva, mint amit a táblán láttunk. Ezután a bűvész bemutatta a bűvös összeadást, a bűvös szorzást, a kilences számjegynek sokféle bűvös tulajdonságát, két kalap alá összevarázsolt négy papirgolyót és a többi és a többi . . ., mi meg csak csudálkoztunk. Hanem mi is bemutattuk ám, hogy mit tudunk! A templomban rövid litánia után